Az ICF Magyar Tagozata 2011 óta minden évben meghirdeti Az Év ICF Coacha pályázatot. A megmérettetésen az ICF Magyar Tagozatának tagjai vehetnek részt úgy, hogy az adott évben befejezett coaching folyamatuk esetleírását elkészítik, és emailben beküldik a tagozathoz a pályázati kiírás feltételei szerint.
Az Év ICF Coacha díj 2023-as nyertese Rising Star kategóriában Berkecz Mariann, őt kérdeztük:
MC: Mesélj kérlek, hogy lettél coach?
BM: Újságíróként indultam el a felnőtté válás útján, aztán gyógypedagógus lettem, majd 2011-ben Angliába költöztünk a párommal és elkezdtük a vendéglátóipar kihívásokkal teli útját járni. Valamikor öt-hat éve éreztem hívást arra, hogy komolyabban kezdjek foglalkozni magammal – vágytam a változásra és azt is tudtam, hogy többre vagyok hivatott, minthogy ágyazzak vagy sört csapoljak. Rábukkantam Szűcs Tiborra és Murányi Péterre, rajtuk keresztül a Mindennapi NLP-re és belevetettem magam az online tanfolyamokba. Kezdő lépésnek jó volt, de hiányzott az emberekkel való kapcsolódás és a visszajelzések. Majd jött Palya Bea „Szeretem az ötleteimet” kurzusa, ami megmozgatta a bennem rejlő művészi vénát (újra blogoltam, fotóztam, gravíroztam, gitároztam, verseket írtam, novella pályázatokat nyertem). A tartós fordulat azonban váratott magára, sikereim inkább hullámzóak voltak. Tovább keresgéltem és találtam egy NLP-re épülő coach képzést. Belevágtam – padlóra küldött: kihasználták a sebezhetőségemet, csupasz voltam és védtelen. Megtapasztaltam milyen húsz ember előtt szégyenkezni, védőháló nélkül zuhanni, senki kezébe kapaszkodni. Kimenekültem ebből a közegből. Néhány hónap kellett, hogy összekanalazzam magam és újra azon töprengjek, hol és mit kellene tanulni. Mígnem végre 2021 őszén jó helyre kerültem: Az Antener-nél elvégeztem az alap coach-képzést (ACSTH), majd a modulokat (Gestalt, TA, karaktererősségek, párkapcsolati- és karriercoaching). Több szituációban lemásztam a fantázialétrámról és átkereteztem bántó/fájó helyzeteket. Aztán jött a tréner-képzés: sikerült rálátnom, milyen vagyok és milyen akarok lenni, ha csapatban kell dolgoznom. A képzések sokat adtak és változtattak rajtam. Ez az egész már nem rólam szól – eljutottam oda, hogy hiszek magamban, a coachingban, a változást igénylő emberekben és abban, hogy ez a három részecske eggyé válik és csoda születik.
MC: Hogyan jött a pályázat ötlete?
BM: 2023-nak úgy indultam neki, hogy megszerzem az ACC minősítést. Elkezdtem „gyűjteni az órákat” – eleinte a csoporttársaimmal voltak ülések/folyamatok peer coachingban, komfort zónán belül, védett közegben. Majd jött a „Coach és szupervízor összefogás a tanárokért”, egy gyakornoki program a Thyssenkrupp Materials Hungary Zrt egészséghetén belül és a szolnoki Liget Úti EGYMI csapatépítő napjai, ahol ismeretlen ügyfelekkel dolgoztam pro-bono. A tapasztalat, a gyakorlat kezdett annyira magabiztossá tenni, hogy merjem egy öt éves terv bakancslistájában szerepeltetni, hogy egyszer majd megpályázom az Év ICF Coacha címet. Aztán jött Kriszti (a pályázatban szereplő ügyfél), aki átrajzolta a skicceimet… a többi már történelem.
MC: Miért pont ezt az esetet írtad le?
BM: Sok kihívás volt benne, sok kérdőjel bennem, párhuzamok az ügyfél és köztem. A belső pinpongozásomhoz szupervízori támogatást kértem, így sikerült megérteni a belső vívódásaimat, jól kezelni az érzéseimet, és, hogy más nézőpontból lássak rá a kérdéseket felvető pontokra. Megfejlődtem, hogy ne akarjam megmenteni az ügyfelet és ezáltal meg tudtam fogalmazni a credomat is: „A keretek nem korlátok, ha ismerem a területet, melyben saját határaimat tágíthatom és elfogadom, hogy statisztaként mozoghatok benne”.
MC: Mi késztetett arra, hogy beadd?
BM: Megválaszoltam két saját magamnak feltett kérdést: Mit veszíthetek? – semmit. Miért kellene öt évet várni, ha itt és most adott egy szituáció? – ok, just do it! Nem kell túlbonyolítani!
A pályázati kritériumoknak megfeleltem, annyi kellett, hogy megkérjem a visszajelzéseket, az ülésnaplókból és az önreflexiókból megírjam az esettanulmányt, leüljek és az egészet összerakjam. Jellemző rám, hogy kivárom, amíg tökéletes nem lesz valami – kezdem belátni, hogy olyan nincs. Most elgondolkodtam, hogy meddig hagyom, hogy a maximalizmus irányítson? – ha hiteles akarok lenni és példát akarok mutatni, el kell fogadnom, hogy nem a parkolóban kell dekkolnom, hanem kirakni az irányjelzőt és gázt adni. James Norbury könyvében olvastam, hogy „az akadály gyakran maga az ösvény” és soha nem fogom megtudni, milyen csodák várnak az úton, ha a kétely vagy a félelem suttogása hangosabb bennem, mint az önbizalom szava.
MC: Mi a legfontosabb tapasztalásod a pályázatból? Mi a legnagyobb tanulásod?
BM: Jó gyakorlat volt ez arra, hogy megtapasztaljam, meddig vagyok érzelmileg felelős másokért. Megtanultam, hogy addig van az én határom, amíg az nekem jó, amíg az nekem nem fáj.
MC: Mi változott benned?
BM: Nagyon jó érzés volt a méltatásban azt olvasni, hogy „a coach belső hangja, gondolkodása, cselekedetei önismeretről és szakmai tudásról tanúskodnak. A pályázat szemléletesen bemutatja az érett szakmai és emberi reflexiókat, és jól látszik belőle a coach-kritikus gondolkodás”. Én egy „kék” (DISC) „gondolkodó” (PCM) vagyok, akinek az elismerő szavak a szeretetnyelve. A pozitív szakmai visszajelzés, pláne kézzel fogható bizonyítéka, most először toppant be az életembe. A díj megerősíti bennem, hogy az utamon vagyok. Az Év ICF Coacha cím azt közvetíti felém, hogy jó vagyok abban, amit csinálok és arra ösztönöz, hogy még többet hozzak ki magamból, fejlődjek és én is tegyek valamit ezért a hivatásért.
MC: Miért ajánlod másoknak is, hogy pályázzanak?
BM: Igazából nem ajánlom mindenkinek – tudom, ez furán hangzik, de tényleg így van. Azoknak ajánlom, akiket nem a másokkal szembeni megmérettetés motivál, hanem a saját határok tágítása. Versengés nélkül meg tud maradni az egyszerűség, a tisztaság és a (értsd jól) naivitás – de ez persze csak az én működésem. A célom az volt, hogy megmutassam, milyen többszörösen is (érzelmileg) érintettnek lenni egy folyamatban, mégsem bevonódni, merni segítséget kérni és az esetleges sikert alázattal fogadni.
Köszönet a segítőknek
Csodálatos ez a szakma és én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon jó szakemberektől tanultam. Nem én lennék, ha nem fejezhetném ki a hálámat azoknak, akik jelenleg is támogatnak és hisznek bennem.
• A pályázati munkámban Dedics Andrea volt a szupervízorom: pillanatok alatt rám hangolódott, átlátta a helyzetet, csípőből jöttek a tisztázó, nézőpontváltó kérdések, mindezt empatikusan, léleksimogatva, humorral fűszerezve – pont úgy, ahogy szükségem volt rá.
• Piroska Tímea PCC – nem tudok olyat kérdezni tőle, amire ne tudna válaszolni. Bármennyire elfoglalt, két perce tuti, hogy van rám, ami bőven elég ahhoz, hogy kimozdítson abból, amibe beleragadtam. Legjobb példája az elhivatottságnak, profizmusnak és az innovatív vezetésnek.
• Dr. Balajthy Bernadett PCC – azt mondják, „ha a tanítvány készen áll, megjelenik a mester”. Készen álltam, megjelent, ő A Mentorom! Türelmes, önzetlen, őszinte, példamutató és partneri – felemelt maga mellé és onnan segít, bátorít. Sok munkája van bennem ☺ Neki köszönhetően merem vállalni a sebezhetőségemet, tudok büszke lenni a fejlődésemre és képes vagyok elhinni, hogy értékes vagyok.
• Csetneki Csaba PCC és Kákonyi Anett MCC – hálás vagyok a visszajelző meetingért és külön köszönet egy mondatért, ami további fejlődésre invitál: „A legtutibb eszköz a coachingban – önmagunk kompetenciáinak működtetése”.
• Az ICF Magyar Tagozata egy olyan magas színvonalú szakmai közösség, aminek jó érzés a tagja lenni. Remélem, 2024-ben is lesz közös utunk.
• Magyar Coachszemle – köszönöm, hogy bemutatkozhattam és bízom benne, hogy a 2024-es évben lesznek összefonódások.
Az interjút Örvényesi Rita készítette
