Coaching történetek másképp – egy coach-szupervizor reflexióin keresztül

Én és te.
Szakmai narratíváinkban gyakran használunk analógiákat, metafórákat arra, hogyan
definiáljuk a coach szerepet. Miközben ezek az analógiák fontos és hasznos horgonyai
lehetnek bizonyos minőségeknek, szándékoknak, amelyek tanulására és munkába állítására
figyelmet fordítunk, ugyanannyira válhatnak akadállyá is, amennyiben a szerepdefiníciók
által bennünk keletkező határok rigiddé válnak.

Határok az ügyfél és coach között, határok
az észlelésünkben. Ha én magamat ’GPS’-ként, ’vakfoltok tükreként’, stb. határozom meg,
ezzel azonnal az ügyfelet is egy adott szerepre jelölöm ki. Illetve, ezek a
szerepmeghatározások erősen befolyásolják a figyelmünk fókuszát, vagyis azt, hogy mit
fogok integrálni az észlelésembe, mit zárok ki, és hogyan értelmezem, milyen keretbe
helyezem az észlelteket

Így fontos feltennünk néhány kérdést:
Mennyiben szolgálják ezek az analógiák az ügyfelet?
Mennyiben kapaszkodom a szerepembe? És mi késztet erre, hogy ezt tegyem?
Mennyiben támogatja vagy gátolja ez az ügyfél jól-létét és tanulását?
Mennyiben támogatja vagy gátolja ez a saját tanulásomat?
Mire nyílik tér, ha az ’én és te’ koncepciójából a ’mi’ észlelése felé mozdulunk el?
Izgalmas utazás a nagy Tanítókat hallgatni arról, mik a hasznos és jól működő segítő
kapcsolat fontos ’kellékei.’

Ami még izgalmasabb, hogy a válaszok egybecsengenek, jöjjenek azok coachok, terapeuták, buddhista mesterek vagy sámán tanítók tapasztalatából és tudásából. Ebben az írásban nem szándékom ezen útmutatók ismertetése. Ehelyett álljon itt néhány mélyen személyes, szubjektív ’tanútétel’ az ügyfelek és saját tanulásom kapcsán.
Mert egyben biztos vagyok, hogy ameddig magunkat a másiktól függetlenül érzékeljük, és amíg a különállóságunkhoz hatalmat társítunk, addig oda sem léptünk abba a térbe, ahol a változás elkezdődhet.

Gyakran élem meg, hogy egy-egy olyan pillanatban, amikor tér és idő kitágul, tisztán érzékelem azokat a lenyomatokat, amelyeket korábbi ügyfeleim hagytak bennem. Ilyenkor mély hálát érzek, mert minden ilyen lenyomat egy sajátos ajtó a világra, és minden ilyen ajtón keresztül valami olyan mutatja meg magát, ami különben láthatatlan maradna.

A lenti három történet kísérlet arra, hogy kifejezzem hálámat minden ügyfelemnek, aki bizalmat adott arra, hogy találkozzunk, és ezáltal tanított.[1]

Petra

Petrával rendhagyóan alakult a kapcsolatunk. Amikor megkeresett, a vezetői kompetenciáiban szeretett volna fejlődni. Az első éves szerződésünk így túl is mutatott a coaching határain, aztán még további tíz éven át dolgoztunk együtt, akkor már kizárólag coaching beszélgetések keretében. Bár évente kilenc alkalomnál többször nem találkoztunk, a találkozásaink által átölelt idő hosszúsága egy egészen új dimenziót – és ezáltal természetesen egészen új segítői perspektívákat és kihívásokat is- hozott  a kapcsolatunkba. Fél szavakból is értettük egymást. Szokásaink lettek. Aztán a szokásaink változtak, ahogyan az élet és a körülmények új helyzeteket teremtettek. Így már arról is voltak tapasztalataink, hogy mely helyzetek és keretek segítik jobban a közös munkát. Volt olyan ülés, amire tudatosan más helyszínt, más formát választottunk. Egyre több ajtót tudtunk biztonsággal kinyitni együtt, és erőben fogadni azt, ami az ajtó mögött feltárult.

Elgondolkodtatott ez a tapasztalat időről, térről, bizalomról, biztonságról, szeretetről. És ezáltal sokat tanított arról, hogy tisztábban, hamarabb, nagyobb biztonsággal érezzem magamban, hogy egy-egy ügyféllel, egy-egy alkalommal mely rétegek maradnak zárva, vagy nyílnak nehezebben bennem. Könnyebben kapom rajta magam, amikor eláll bennem a lélegzet, amikor egy hang némán sikít, vagy hangtalanul sírni kezd bennem. És ha ilyenkor van esélyünk ’kiszabadulni’, az maga a csoda, hogy ezzel egyszerre hány hang válik hallhatóvá és hány helyre jut újra levegő. Csoda tanúként ott állni, ahogyan az élet újra utat tör, átjár, beragyog egy-egy rettegve őrzött területet.

Virág

Virág csúcsvezetőből vált segítővé, és segítői képződése útján ugyanazzal az önmagát nem kímélő elszántsággal, tempóval és komplexitással halad, mint azt vezetői-tanácsadói karrierjében tette. Folyamatosan dolgozik magán terápiában, rendszeresen jár családállításra, és évente több, tág területet átölelő módszertani kiképzésen vesz részt. Néhány évvel ezelőtt, ezen az úton hívott meg coach és szupervízor szerepben maga mellé.

Amikor Virágot várom, minden erőmmel a csendet hívom meg magamban. Virágtól leginkább azt tanulom, milyen az ügyfél világában járni. Már az első alkalommal tágra nyitotta az ajtót és behívott a ’tűz’ mellé. Annak van egy egészen különleges élménye, a testem, szívem és lelkem másképp rezdül, ha valaki a ’tűz’ mellé invitál. Ilyenkor legelőször is hagyom magam emlékeztetni arra, hogy mélyen fejet hajtsak. Hogy véletlenül se lépjem át az átléphetetlen határokat. Hagyom, hogy az ő tüze melegítsen, figyelem, milyen formákat, mintákat rajzolnak a szikrák, milyen színnel ég a láng, hányan ülnek a tűz körül, kinek van szabadon a helye, hogy csend van, vagy nevetés, esetleg tánc, vagy ének, vagy fő éppen valami a bográcsban. Azt hiszem, soha nem érzem magam egyszerre annyira kicsinek, és annyira nagynak, mint ezekben a pillanatokban.

Péter

Péter hosszú évek tapasztalatával és bölcsességével teszi a dolgát életében és munkájában. Ritkán találkozunk, egy-egy számára kiemelt pillanatban hív meg kísérőnek, ilyenkor viszont a lehető legnagyobb természetességgel teszi ki a legnehezebb kérdéseket: jelenlétről, szeretetről, életről-halálról. Feltárva ezeknek a kérdéseknek a legmindennapibb vetületeit és dilemmáit, és legmélyebb, életeket átívelő dimenzióit.

Péter idősebb nálam. Meglepett és megérintett a bizalma. Minden lépés, amit együtt megteszünk, nekem is új felfedezés az úton. Péter nem dől. Ha földig hajlik is a viharban, akkor is áll. Van ennek egy végtelen szabadsága, ahogyan mellette menni lehet az úton. Azt hiszem, valahogyan én is bátrabbá válok általa. Eltűnnek a szerepek, csak vagyunk. És ebben a fajta együttlétben sűrűvé válik a tér. Mintha az őseimet érezném a csontjaimban, és mintha az ő ősei is ott őriznék a teret körülöttünk. Érezni munkálkodni ezt az ősi erőt mindennél felemelőbb, és az alázat érzésének mélyről fakadó örömét hozza. Ezekben a pillanatokban mindennél jobban érzem, hogy létezem – és hogy nem létezem.

Zárszó

Mélyen hiszek az emberi találkozásokban rejlő gyógyulás lehetőségében. Nem csak a segítői térben, hanem bárhol, bármikor, akár egy ’véletlen’ pillantás vagy szó által megnyílt találkozás során. Ez a hit figyelemre, fegyelemre, jelenlétre késztet. Mert nem akarom elszalasztani a csoda pillanatait. Ha valamit kérek, akkor azt, hogy legyen hitem, erőm és bátorságom készen állni ezekre a találkozásokra.

Madai Kriszta

2022. szeptember


[1] A neveket a személyiségi jogok védelme érdekében megváltoztattam, és kerültem, vagy szintén megváltoztattam minden olyan adatot, amely az eredeti személyeket beazonosíthatóvá tenné.

Lépj velünk kapcsolatba!