Manapság, ha körülnézünk a világban, egymást érik a rossz hírek, rémtörténetek, katasztrófákról szóló beszámolók. Elég csak egy esti híradást végignéznünk, s ez észrevétlenül is mindjárt rányomja a bélyegét a hangulatunkra, tudatunkra. Tényleg ilyen rossz hely a világ? Ilyen kegyetlen az élet? És előfordulhat, hogy úgy érezzük, szükségünk van valamire, ami ezt a feszültséget oldhatja. Persze ez a feszültség, a stressz saját életünkben, mindennapjainkban is jelen van. Így máris van indok, mentség, ha valaki esetleg felvetné a kérdést: mondd, te miért dohányzol? Vagy súlyosabb esetben: miért nyúlsz az alkoholhoz, drogokhoz? A válasz pedig mindjárt adódik: „Mert ez nélkül nem lehet kibírni az életet!” Vagy a másik népszerű válasz: „Hát nekem semmi sem jár?! Legalább ezt a pár szál cigit ne sajnáld tőlem! Legalább ennyi örömöm legyen az életben!” – mondja egy láncdohányos, aki még rendszeres és mértéktelen kávéfogyasztó is mellette.
És tényleg olyan keserves az élete? Vagy azzá tette, s teszi még inkább azzal, hogy függőségi viszonyt alakít ki dolgokkal, amelyek roncsolják a szervezetét. Érdekes dolog, hogy nekünk embereknek nem elég olyan külső tényezőktől függni, mint az időjárás, az árfolyam ingadozás, az infláció, a főnökünk szeszélye, még teszünk rá egy lapáttal, hogy véletlenül se legyen saját, szabad akaratunk? Mert ha átlépünk egy határt, az akaratunk onnantól kezdve már nem a miénk, hanem a tárgyé, amelytől függünk. És ez a tárgy ránk kényszeríti saját „akaratát”, ezzel elveszett a szabadságunk: a döntés szabadsága. Vagy mégsem?
Függőségben élni olyan, mintha önként börtönbe vonulnál. Ugyanazt éled meg. Csak a börtönben fizikai valódban vagy elzárva mindentől, a külvilágtól. Függőség esetén pedig falak nélkül, de saját börtönödben élsz. Kényszert érzel arra, hogy megtegyél olyan dolgokat, amiket szabad akaratoddal, szabad tudatoddal nem tennél meg.
Gyermekkorban az ember hatalmas örömmel éli meg, ha egyedül dönthet valamiben, egyedül tehet meg dolgokat. Ettől válunk később önálló, felelősségteljes, azaz felelősségünk tudatában lévő emberekké. A saját akaratunk „kiteljesítése” nagyon sok megküzdött és megnyert csatát jelent, amit előbb a közvetlen környezetünkkel, a szüleinkkel folytatunk, később pedig mindenkivel, aki ebben gátolni akar. Ez biztosítja a szabadság érzését, örömöt a sikeres, önálló döntéseink felett. Miért mondunk le később mégis erről? Miért alakulhatnak ki azok a rossz szokások, amelyek a kényszerek mindennapjainkba épüléséhez vezetnek? A kényszereket legtöbbször betegségként értelmezzük, holott szokásokként is gondolhatnánk rájuk, ha rugalmasabban kezelnénk a létüket. Véleményem szerint ugyanis a szokás a kényszer kistestvére, s emiatt fokozott figyelmet igényel, hiszen akár egy későbbi betegség kialakulásának előjele is lehet.
Amikor az elhatalmasodó szokást már betegségként definiáljuk, akkor kényszergondolatokból és kényszercselekvésekből álló tünet-együttesként határozzuk meg. Persze bármelyikünk hétköznapjaiban feltűnnek kényszeres tünetek, vagy rituálék, amelyek önmagukban még nem jelentenek betegséget. Például legyőzhetetlen kényszert érzünk bizonyos kijelentéseink „lekopogására”, lehetőleg fa felületre alulról felfelé történő mozdulattal. A szakirodalmi leírások szerint akkor kell betegségről beszélnünk ezen a téren, ha a cselekvéssorozatok, a kényszer érzése valami megtételére tartósan (legalább két héten keresztül) fennáll, naponta legalább egy órát lefoglal, és kellemetlenül, kínzóan ismétlődve, jelentősen akadályozza mindennapi életünket.
Kényszergondolatoknál olyan visszatérő, kellemetlen gondolatokról, késztetésekről, vagy képzetekről beszélünk, amelyek szenvedést, vagy szorongást okoznak. Igyekszünk más gondolattal, vagy cselekvéssel elnyomni, semlegesíteni őket. Esetenként fel sem ismerjük azt, hogy ezek a gondolatok saját pszichénk termékei, nem kívülről erednek, nem valós alapokon nyugszanak. Azaz félelmeink manifesztációi. Félünk. De mitől? Például a káosztól, átláthatatlanságtól, hogy nem tudunk megfelelni a környezetünk által támasztott mindennapi kihívásoknak. Félünk attól, hogy elveszítjük az irányítást, ami közvetlenül a környezetünket, s végül pedig saját magunkat illeti. A fokozódó stressz hatására megjelenhetnek a rendre vonatkozó kényszergondolatok (amelyek az elrendezési, rendrakási kényszercselekvésekhez vezetnek), a beszennyeződéssel, megfertőződéssel kapcsolatos kóros félelmek, a védtelenség, sebezhetőség gondolata (ezek súlyosabb esetben tisztálkodási kényszercselekvésekhez vezetnek), és a kóros kételkedés saját cselekedeteinkben (ezerszer visszamenni, ellenőrizni, hogy az ajtó be van-e zárva, a vasaló ki van-e húzva, stb.). Ezek aztán még több stresszt okoznak, és tengernyi időt, energiát emészthetnek fel véges életünkből.
Mindenekelőtt pedig manapság szinte mindannyiunkban ott van az örökös megfelelni akarás kényszere. Nem telik el óra a nap folyamán, amikor ne akarnánk valaminek, valakinek megfelelni. Szorongunk, stresszben élünk, mert muszáj megfelelnünk. A már említett saját akarat megélése, a szabad döntések lehetőségének kivívása mellett ellenpontként már gyermekkorunktól ott van a megfelelni vágyás. Gyerekként a szülőnek, az iskolában a tanároknak, később a barátoknak, majd a párunknak. Azt képzeljük, hogy ezt kell tennünk, hogy meg kell felelnünk. De vajon tényleg kell? Minden áron? Milyen mértékben? Mi van, ha nem sikerül? És tudatunkba beég szépen lassan, de annál mélyebben, hogy erre képtelenek vagyunk. Mert tökéletesen megfelelni, hiba nélkül élni lehetetlen. S ha ezt nem tudatosítjuk időben, nem tudjuk elengedni ezt a kényszert, és megteremteni az egyensúlyt a különbözés és az alkalmazkodás között, akkor saját tökéletlenségünk lebeg a nap 24 órájában a szemünk előtt. Ha kényszeres bizonyítási, megfelelési vágy él bennünk, akkor úgy hisszük, hogy ennek van pozitív hozadéka, hiszen jobb teljesítményre sarkall, kihozza belőlünk azt is, aminek létét nem is sejtettük. De ha ez hosszú távon meghatározza a mindennapjainkat, akkor gyakran olyan depressziós állapotot is előidézhet, amikor önmarcangoló képzeteink, saját önértékelésünk torzulása kényszeres cselekvések sorát eredményezi.
Az említett megfelelni akarás több területen is jól megfigyelhető, és tipikusan erre visszavezethető, mondhatnánk „divatos” betegségeket eredményez. Az örökös fogyókúrázók, csont és bőr tini lányok, akik azt képzelik magukról, hogy kövérek. Testképzavarral küzdők, akik gondolatai napi több órán keresztül akörül forognak, hogyan szabaduljanak meg a feleslegesnek vélt kilóktól és centiktől. Ellenpontnak pedig a kényszerevőket említhetjük, akik egész nap folyamatosan esznek. Esznek, mert szomorúak, esznek, mert frusztráltak, stresszesek, mert unatkoznak.
Akik pedig testsúlyukkal meg lennének elégedve, valamely testrészük esztétikai hibáját nagyítják fel képzeteikben, vagy nem létező hibát vélnek látni magukon, amit plasztikai sebész szakértő kezei által tudnak csak korrigálni. De van egy pont, amikor a plasztikai műtétek szükségessége és folyamatossága a képzet tárgya, a kényszer pedig az, hogy újra és újra alávesse magát a „szépítő” beavatkozásnak a „beteg”.
Ezektől a rossz szokásoktól, ha már kialakultak, nagyon nehéz megszabadulni. Fontos, hogy megtartsuk azt a képességünket, hogy meg tudjunk állni, és élvezni az a jelent, az adott pillanatot. Hiszen valójában nem kell örökké hajtani, kergetni egy képzeletbeli képet, ha csak saját magunkat nem kényszerítjük erre. Ha pedig mégis így teszünk, azt kockáztatjuk, hogy nem lesz időnk megélni a valóságot, és meglátni annak tündöklését.
Azokban az esetekben, amikor már tényleg betegségről beszélhetünk, azaz a kényszeres gondolatok, cselekedetek életvitelszerű tevékenységeinkben folyamatos gátat szabnak, akadályoznak, szakember segítségét kell kérni. A kényszerbetegségek kezelésében a viselkedésterápiás beavatkozásokra a betegek nagy része kedvezően reagál, mivel ezen technikák elsajátításával csökkenteni tudja a kényszergondolatok és kényszercselekvések megjelenésének gyakoriságát. E módszer alkalmazása és megtanulása esetén a beteg aktív közreműködése alapvetően fontos. Ennek feltétele a szoros és bizalmon alapuló kapcsolat a két fél között.
Enyhébb esetekben azonban, amikor rossz szokásoktól akarunk megszabadulni, a „gyógyító” együttműködés létrejöhet a coach és a kényszergondolatoktól, kényszercselekvésektől vezérelt személy között is. Igen hatékony módja saját lelkünk gyógyításának, nézőpontunk, világszemléletünk, önmagunkról alkotott képünk tudatos formálásának egy intenzív coaching, ahol nem betegként néznek ránk, viselkednek velünk, hanem emberként, aki volt elég bátor szembenézni félelmeivel.
Gill Rita
