Etikai tanulságok neurodiverz ügyfelekkel való munkából
Coachként, különösen neurodiverz, gyakran ADHD-val élő ügyfelekkel dolgozva egyre világosabbá vált számomra, hogy az etikai dilemmák ritkán jelennek meg egyértelmű szabálysértések formájában, sokkal inkább finom eltolódásokban, fokozatos szerepátvételekben és kimondatlan elvárásokban öltenek testet. A segítő szándék önmagában nem jelent etikai garanciát, különösen akkor nem, ha az ügyfél működéséből fakadó nehézségek könnyen aktiválják a coach kompenzáló vagy megmentő késztetéseit. Az alábbi esetek számomra nem kirívó kivételek voltak, hanem olyan tapasztalatok, amelyek mentén újra és újra ránéztem a szakmai felelősség határaira
Az egyik legnagyobb belső feszültséget hordozó helyzetben egy ügyféltől nem direkt módon, mégis egyértelműen érzékelhető fenyegetést kaptam. A titoktartási megállapodás ellenére többször hangsúlyozta, hogy súlyos következményei lennének annak, ha kiderülne, hogy ADHD Coachingra jár hozzám. A folyamat elején sikerült biztonságos kereteket kialakítani, később azonban a kommunikációja egyre agresszívabbá vált. Nem fizikai fenyegetésről volt szó, hanem egy olyan kontrolláló üzenetről, amelyben a cél elérése minden más szempontot felülírt. Ebben a helyzetben egyszerre merült fel az ön- és közveszélyesség kérdése, valamint az a dilemma, hogy a coaching módszertana alkalmas-e még a folyamat megtartására. Miután a más szakemberhez irányítás lehetőségét elutasította, a folyamat lezárása mellett döntöttem. Utólag is úgy látom, hogy az etikus működés része a coach saját testi-lelki biztonságának védelme, és annak felismerése, amikor egy folyamat már nem tartható fenn szakmailag.
Egy másik eset még egyértelműbb kompetenciahatárt jelölt ki. Egy ADHD-val élő ügyfél öngyilkossági gondolatait osztotta meg velem. Azonnal jeleztem, hogy ez már nem coaching kompetencia, és más szakember bevonása szükséges. Az ügyfél ezt következetesen elutasította. Visszatekintve kritikusan reflektálok a saját működésemre. Bár szerződést módosítottam, fokozott figyelmet tartottam fenn, és végül megtettem a szükséges lépéseket, ma már világosabban látom, hogy a coaching folyamatot korábban és határozottabban kellett volna lezárnom. Amikor jeleztem, hogy mentőt és rendőrséget hívok, nem módszertani eszközt alkalmaztam, hanem egy krízishelyzetben szükséges lépést. A tanulság számomra az, hogy az életvédelem minden szakmai keretet megelőz, és a határhúzás ebben a helyzetben nem a kapcsolat megszakítása, hanem felelős szakmai döntés.
Egy harmadik történet hosszabb időtávon mutatta meg számomra az etikus „nem-cselekvés” jelentőségét. Egy magyar KKV tulajdonos-ügyvezetőjénél egy szervezetfejlesztési projekt során vettem észre és feltételeztem a kezeletlen ADHD jeleit. Négyszemközt, óvatosan jeleztem ezt, és felajánlottam az ADHD coachingot, mint egyéni munka lehetőségét, valamint azt is, milyen kockázatokkal járhat a tudatos munka hiánya. Elutasította, hiszen nem volt kész rá, én pedig nehezen, de elengedtem. Közel 15 évvel később keresett meg újra, miután túl volt egy súlyos életválságon. Végül elment ADHD szűrésre, és a diagnózis, a terápiás és önismereti munka valódi változást hozott számára. Megköszönte, hogy akkor ezt bátran jeleztem, de nem erőltettem tovább. Ez az eset megerősített abban, hogy a coach nem dönthet az ügyfél helyett a felismerés idejéről. A „nem-erőltetés” nem passzivitás, hanem az autonómia mély tisztelete.
Az etikai kérdések komplexitása tovább erősödik, amikor a munka nem egyéni, hanem csoportos coaching térben zajlik. Egyéni folyamatban a felelősség, a titoktartás és a határok elsősorban két ember között értelmezhetők. Csoportos coachingban azonban a résztvevők egymásra gyakorolt hatása, a megosztások kontrollálhatósága és a csoportdinamika felerősítő hatása új etikai dimenziókat nyit meg. ADHD Csoportos Coaching folyamatokat is vezetek online és személyes formában, ahol a biztonságos tér fenntartása nemcsak keretek kérdése, hanem egyben folyamatos figyelmet és újratárgyalást igénylő szakmai feladat.
A neurodiverzitásról és a másképpen működő elméről szerzett tudásom azonban nem kizárólag ADHD coaching folyamatokban jelenik meg. Egyre gyakrabban találkozom vezetői team coachingokban, tréningeken és workshopokon is olyan helyzetekkel, ahol eltérő gondolkodási stílusok, különböző információfeldolgozási módok, más ritmusú döntéshozatal, eltérő energiaszintek és kommunikációs preferenciák találkoznak egymással. Ilyenkor külön etikai kérdéssé válik, hogyan lehet ezeket a különbségeket láthatóvá tenni anélkül, hogy címkéznénk, diagnosztizálnánk vagy sztereotípiákat erősítenénk. Tudatosan figyelek arra, hogy a „másképpen működés” ne magyarázatként vagy felmentésként, hanem erőforrásként jelenjen meg, és hogy a csoportban ne engedjem a lekicsinylő, túlegyszerűsítő vagy stigmatizáló narratívákat. Az etikus működés itt számomra azt jelenti, hogy a különbségeket megnevezzük, de nem ragasztunk rájuk identitáscímkéket, és minden résztvevő számára megtartjuk az emberi méltóságot.
Saját ADHD-m etikai kérdései mind az egyéni, mind a csoportos munkában fokozott figyelmet igényelnek. A közös tapasztalat gyors kapcsolódást és mély megértést hozhat, ugyanakkor fennáll annak veszélye, hogy saját megküzdési módjaimat általános érvényű megoldásként kezelem, vagy túlzottan azonosulok az ügyfél vagy a csoporttag helyzetével. Tudatosan figyelek arra, hogy ne csússzak át megmentő szerepbe, ne gyorsítsam fel a folyamatokat, és ne vegyem át a felelősséget ott, ahol annak az ügyfélnél vagy a csoportnál kell maradnia. Szupervízióval, rendszeres meditációval, neurofeedback tréninggel és a keretek következetes visszahozásával dolgozom, mert a mély érintettség fokozott etikai éberséget kíván.
Ma ezek a tapasztalatok arra tanítanak, hogy az etikus coaching nem statikus szabályrendszer, hanem folyamatos reflexiót igénylő szakmai gyakorlat. Tudatosan visszatérek a keretekhez, megnevezem a kompetenciahatárokat, és nem kerülöm meg a kényelmetlen döntéseket sem. Különösen neurodiverz ügyfelekkel dolgozva ma már nem az az első kérdésem, hogyan tudok még többet segíteni, hanem az, hogyan tudok úgy jelen lenni, hogy a döntés, a felelősség és a változás valóban az ügyfélé maradjon. Számomra ma ez jelenti az etikus coaching lényegét.
Bölcskei Mónika
ADHD coach, tréner, facilitátor, Dr. Máté Gábor Együttérző feltárás megközelítésével dolgozó szakember
2009 óta foglalkozom ADHD Coaching-gal – akkor, amikor még tabu volt erről beszélni, és Magyarországon képzés sem létezett. Nemzetközi mentortól tanultam, és a módszertant azóta is folyamatosan igazítom a hazai igényekhez. Bár az elmúlt évtizedben több ADHD coachot és ADHD-szemléletű pedagógust is képeztem, a fókuszom máig a mély egyéni munkán van. Képzés-fejlesztési szakemberként bizalmat és teret adok ügyfeleimnek, hogy bátran szárnyaljanak és fejlődjenek. Támogatom őket abban, hogy saját ütemükben meghódítsák végtelen égboltjukat. Hiszem, hogy nemcsak vágyainkban, de ébren is van szárnyunk, csak meg kell tanulni repülni.
