Interjú Csányi Csabával a coaching börtönbeli lehetőségeiről
Bűnügyi szakjogászként és pályakezdő büntetőügyvédként különösen érdekelt, hogyan lehet a büntetés-végrehajtás világában nemcsak ügyeket, hanem embereket is látni. Korábbi bírósági gyakorlatom során sokszor találkoztam vádlottakkal, elítéltekkel, olyan emberi történetekkel, amelyekben a jogi felelősség kérdése mellett mindig ott húzódott valami más is: a háttér, ahonnan valaki érkezik, a döntések láncolata, amely egy bűncselekményhez vezet és az a kérdés, hogy van-e út visszafelé, vagy inkább előre. Ezért is érdekelt különösen Csányi Csaba munkája, aki több éve foglalkozik a megoldásfókuszú szemlélet büntetés-végrehajtási intézetekben való alkalmazásával.
Csaba már több elismerést is kapott ezen munkájával kapcsolatosan, szám szerint három állami kitüntetést. A legutóbbi kitüntetését 2026 áprilisában vehette át a belügyminisztertől, a bűnmegelőzés területén végzett kiemelkedő tevékenysége és együttműködése elismeréséül.
Az interjú során Csabával arról beszélgettem, hogyan támogatja a megoldásfókuszú coaching a fogvatartottak reintegrációját, és miért lehet sorsfordító, ha valaki a börtönben először tapasztalja meg, hogy képes célokról, kapcsolatokról és egy másik élet lehetőségéről gondolkodni.
A beszélgetés elején rögtön pontosított: nem szereti a „börtön coaching” kifejezést, mert szerinte nem egy külön coachingtípusról van szó. „A börtön csak a helyszín” – fogalmazott. Emberekkel dolgozik, coachingban, egy speciális intézményi közegben.
A cél nem az, hogy a fogvatartottaknak valaki kívülről megmondja, hogyan kellene élniük. Sokkal inkább az, hogy szabadulásuk előtt vagy akár hosszabb büntetésük letöltése idején lehetőséget kapjanak másként gondolkodni önmagukról: célokat megfogalmazni, képességeiket felismerni, és észrevenni, mi mindent tudnak saját erőből vagy megfelelő együttműködésekkel megvalósítani.
„Mindenki normális életet szeretne”
Amikor arról kérdeztem Csabát, milyen célokkal érkeznek a fogvatartottak egy ilyen folyamatba, először csend lett, majd egy egyszerű, mégis nagyon erős mondattal válaszolt: „Mindenki normális életet szeretne.”
Ez a mondat a beszélgetés egyik kulcsa lett, mert innentől kezdve minden történet egyszerre hasonló és teljesen egyedi. Van, aki rosszkor volt rossz helyen, rossz döntésekkel. Van, akinek családi körülményei, szocializációja, kapcsolati mintái szinte előrevetítették, hogy előbb-utóbb a büntető igazságszolgáltatás látókörébe kerül. Különösen a fiatalkorúaknál jelenik meg erősen az a kérdés, hogy mennyiben volt egyáltalán valódi választási lehetőségük, és mennyiben használták őket mások, akár a saját családjukon belül.
Csaba hangsúlyozta, hogy sok elkövető a saját korábbi életében maga is áldozat volt. Ez azonban nem jelenti a felelősség elmosását. A coaching nem igazságszolgáltatási szerepben van jelen, nem ítélkezik, de nem is relativizál. Nem az üggyel dolgozik, hanem az ügyféllel. Ahogy Csaba mondta: azt keresi, milyen célok hozhatnak valódi változást az adott ember életében, és milyen képességek, lehetőségek, kapcsolatok tehetik ezeket elérhetővé.
A reintegráció szempontjából három alapvető területet emelt ki: lakhatás, megélhetés, emberi kapcsolatok. Ezek nem kipipálandó adminisztratív pontok, hanem az újrakezdés tartó pillérei. A beszélgetésekben nem direkt módon „rávezetik” a fogvatartottat ezekre, hanem abból indulnak ki, amit ő maga hoz be. Ha a család kerül szóba, akkor arról beszélgetnek, mit jelent számára a biztonság, milyen kapcsolatai vannak, mi segíti vagy nehezíti a változást. Ha munka vagy lakhatás kerül elő, akkor azt vizsgálják, milyen erőforrásokra, döntésekre, együttműködésekre lehet építeni.
A megoldásfókusz nem naivitás
A megoldásfókuszú szemlélet a börtön világában első hallásra akár idegennek is tűnhet. Hogyan lehet jövőről, lehetőségekről, erőforrásokról beszélni ott, ahol a szabadság éppen korlátozott? Csaba válasza szerint éppen ezért van jelentősége ennek a megközelítésnek.
A megoldásfókusz nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást a múltról, a bűncselekményről, a fájdalomról vagy a veszteségekről. Azt jelenti, hogy a beszélgetés fókusza nem ragad bele kizárólag abba, ami elromlott. A kérdés inkább az, hogy mi az, ami már most is működik? Milyen kivételek vannak? Mikor volt képes az ügyfél másként dönteni? Milyen jövő felé lenne érdemes elmozdulni?
Csaba szerint a börtönben zajló coaching egyik fontos sajátossága, hogy a fogvatartott számára maga a beszélgetés is új tapasztalat lehet. Olyan tér, ahol figyelnek rá, ahol nem előre gyártott következtetésekből indulnak ki, ahol nem az aktája, hanem a jelenléte számít. „Mindig csak az van velem a beszélgetésekben, amit az ügyfél behoz” – mondta.
Ez különösen fontos egy olyan közegben, ahol sokan azt tanulták meg, hogy nem biztonságos őszintének lenni. A bizalom itt nem előfeltétel, hanem maga is tanulási folyamat. A coaching beszélgetés gyakorlóterepe lehet annak, hogy lehet másik emberhez kapcsolódni, lehet mérlegelni, kiben lehet megbízni, és lehet úgy jelen lenni, hogy nem kell folyamatosan védekezni.
A beszélgetés, mint híd
A program kezdetben kísérleti jelleggel indult egy hawaii büntetés-végrehajtási intézetben alkalmazott hasonló folyamat mintájára. A Nemzeti Bűnmegelőzési Tanáccsal való együttműködésben először néhány szabadulás előtt álló fogvatartottal próbálták ki, milyen hatással lehetnek a megoldásfókuszú coachingbeszélgetések. Csaba szerint már az első öt beszélgetés után érzékelhető volt, hogy „történt valami egészen más”.
A fogvatartottak visszamentek a zárkába, és elkezdtek egymással másként beszélgetni: arról, hogyan készülnek a jövőjükre. Ez a hatás indította el a csoportos folyamatokat is, már nemcsak közvetlenül szabadulás előtt állóknak, hanem ítélethossztól függetlenül. A mögöttes gondolat egyszerű: ami bent történik, az is az élet része. Az időt lehet pusztán túlélni, de lehet úgy is használni, hogy valaki elkezdi építeni azt az életet, amelyet később kint szeretne megvalósítani.
A program később a büntetés-végrehajtási szakemberek képzésével is bővült. Több szinten tartottak megoldásfókuszú beszélgetésvezetési képzéseket alapozó, haladó és mentori formában is. Ez azért lényeges, mert a szemlélet nemcsak az egyéni coaching alkalmakban jelenhet meg, hanem az intézményi mindennapokban, a nevelők, szakemberek és fogvatartottak közötti interakciókban is.
Jelenleg kisebb volumenben működik a projekt. Rákospalotán és Szegeden zajlanak egyéni és csoportos foglalkozások. Szegeden olyan elítéltekkel is dolgoznak, akik hosszabb szabadságvesztést töltenek. Itt különösen érdekes kérdés, hogyan épül be három alkalom tapasztalata akár évekre a fogvatartottak gondolkodásába.
Miért három alkalom?
A beszélgetés egyik legizgalmasabb szakmai pontja az volt, amikor arról kérdeztem Csabát, miért éppen három alkalomban gondolkodnak. A válasz részben tapasztalati, részben a megoldásfókusz természetéből fakad.
Az első alkalom általában ismerkedés a coachinggal, a helyzettel, a coach jelenlétével és azzal a szokatlan tapasztalattal, hogy a beszélgetés valóban az ügyfélre épül. A második alkalomra az ügyfél már az első beszélgetés tapasztalatával érkezik vissza, és sokszor a két találkozás között észrevett vagy kipróbált változások is megjelennek. A harmadik alkalom gyakran már megerősítés, vagyis mi az, ami elindult, mire lehet építeni, hogyan vihető tovább a folyamat coach nélkül.
Csaba egy erős mondattal foglalta össze ezt a szemléletet: a coach feladata az, hogy az ügyfélnek ne legyen szüksége coachra. Ez különösen érvényes egy olyan közegben, ahol a külső segítség nem lehet folyamatosan jelen. A cél nem függőség kialakítása, hanem belső mozgósítás, több bizalom, több képesség és több lehetőség észrevétele.
Kompetenciahatárok: nem terápia, nem ítélkezés
A börtönkörnyezetben óhatatlanul felmerülnek súlyos élettörténetek, mint például függőség, bántalmazás, gyermekkori traumák, szégyen, bűntudat. Jogászként és coachként különösen érdekelt, hogyan tartja meg egy coach a saját kompetenciahatárait ilyen helyzetekben.
Csaba egyértelműen fogalmazott: nem a függőséggel, nem a betegséggel, nem a lelki okok feltárásával dolgozik. Nem terapeuta, nem pszichiáter, és nem az a feladata, hogy valakit „megszabadítson” a függőségétől. A coachingban azt keresik, hogyan tud az ügyfél az életével kezdeni valamit, mi teszi lehetővé számára a változást, milyen helyzetekben képes ellenállni a kísértésnek, hogyan képzeli el a „normális életet” és milyen lépésekkel tud afelé mozdulni.
Ez nem zárja ki az empátiát, sőt! Vannak helyzetek, amikor a változás első feltétele az, hogy valaki végre elismerje, amit az ügyfél gyerekként vagy fiatalként átélt, az valóban nehéz, fájdalmas, és nem volt rendben. Ez az elismerés nem felmentés, hanem validálás. Egy pont, ahonnan talán más döntések is elérhetővé válnak.
Bizalom, partnerség, önkéntesség
A programban a részvétel nem mindig úgy indul, hogy a fogvatartott maga jelentkezik. Gyakran a nevelők javasolják, kik vegyenek részt a folyamatban. Csaba és csapata számára azonban alapvetés, hogy a tényleges részvétel csak önkéntes lehet. Ha valaki csak „ott van”, de nincs benne a beszélgetésben, akkor azt visszajelzik, és nem erőltetik a folyamatot.
A partnerség a csoportvezetésben is megjelenik. Rákospalotán (és Szegeden is) például tudatosan férfi és női coach dolgozik együtt, hogy a csoportban a partnerség, az egyenrangúság és az együttműködés mintája is látható legyen. Ez a modellértékű jelenlét legalább annyira fontos lehet, mint a kimondott kérdések.
A korábbi években a program szakmai keretei között két coach és egy megfigyelő-jegyző is jelen volt egy-egy beszélgetésben. Ez egyszerre szolgálta a tanulást, a minőségbiztosítást és az azonnali szakmai reflexiót. A beszélgetések után tulajdonképpen egyfajta önszupervízió zajlott: mi történt, hogyan voltunk jelen, mit tanulhatunk belőle?
Eszköztelenség, mint tudatos szakmai döntés
A coachingban sokféle eszköz, kártya, rajz, játék vagy tárgy használható. Csaba mégis kifejezetten óvatos ezekkel, különösen büntetés-végrehajtási közegben. Nem azért, mert elutasítaná őket, hanem mert szeretné elkerülni annak illúzióját, hogy a változáshoz valamilyen külső eszközre van szükség.
A cél az, hogy az ügyfél észrevegye, hogy saját magáról, az életéről, kapcsolatairól, lehetőségeiről bármilyen helyzetben képes gondolkodni. A coachingban történő felismeréseknek coach és eszköz nélkül is reprodukálhatónak kell lenniük az életben. Ez a gondolat számomra is különösen erős volt, mert minden, ami a beszélgetésben történik, akkor válik igazán értékessé, ha később az ügyfél önállóan is hozzá tud férni.
Természetesen vannak kivételek. Rákospalotán vagy Szegeden előfordul képkártyák használata, főleg erőforrások és célok keresésére. Fiatalkorúakkal dolgozva készítettek kifejezetten börtönhelyzetre szabott kártyacsomagot is, élethelyzetekkel, célokkal, kihívásokkal. De az alapállás mégis az eszköztelen jelenlét: a beszélgetés, a kérdés, a figyelem és az ügyfél saját belső munkája.
Történetek fordulópontokról
A beszélgetés során több olyan anonim történet is elhangzott, amely jól mutatja, milyen konkrét fordulatokat indíthat el egy rövid folyamat. Volt fiatalkorú, aki a beszélgetések hatására tudta meghozni azt a döntést, hogy szabadulása után nem tér vissza a számára veszélyeztető családi közegbe, hanem testvére segítségével másik, biztonságosabb élethelyzetet keres.
Volt olyan szabaduló, aki súlyos szégyennel és bűntudattal készült vissza a családjához, és azt gondolta, ők már soha nem fogadják el. A beszélgetések ideje alatt még bent rendezni tudta velük a kapcsolatát, és már támogatóbb családi közegbe érkezett vissza.
Egy másik ügyfél korábban egyenruhásként dolgozott, majd családi nehézségek és válás után omlott össze az élete. A folyamat során megerősítette párkapcsolatát, később szabadulása után házasságot kötött, munkát talált, és újra stabil életet épített.
Ezek a történetek természetesen nem azt jelentik, hogy minden szabadulás vagy börtönbéli változási kísérlet sikertörténet, vagy hogy a reintegráció egyszerű. A programnak van utánkövetése, amelynek megvalósítása, fenntartása meglehetősen nehéz, mert sok esetben a telefonszámok megszűnnek, a kapcsolattartás ellehetetlenül. Van visszaesés, van bűnismétlés is. Mégis vannak olyan találkozások, ahol a változás kézzelfoghatóvá válik a munkába állás, a kapcsolat rendezése, a szégyen oldódása, a reálisabb önkép kialakítása, vagy egy konkrétabb jövőkép kapcsán.
Rákospalotán a nevelők visszajelzései szerint a harmadik alkalomra gyakran láthatóan megváltozik a szabadulók önmagukról való gondolkodása. A „képtelenségből” képesség lesz, a bűnösség identitása mellé megjelenik a lehetőség.
A szakma láthatóvá tétele
Ahogy a fentiekben már kiemeltem Csányi Csaba munkáját több szakmai és állami elismerés is kísérte. Ő maga arról beszélt, hogy talán csak a legutóbbi elismerésnél hitte el igazán, hogy ennek a munkának nemcsak személyes, hanem szakmai jelentősége is van. Egy ismerőse mondta, hogy ez a szakma nem az, amelyben állami kitüntetéseket szoktak kapni, mely mondat különösen is megérintette.
Számára ez nem pusztán személyes büszkeség, hanem annak láthatóvá tétele is, hogy a coachingnak, a megoldásfókuszú szemléletnek és a reintegrációt támogató szakmai munkának helye lehet a büntetés-végrehajtás és a bűnmegelőzés világában.
A beszélgetés végén Csaba fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a megoldásfókuszt nem más módszertanokkal szemben határozza meg. Nem arról van szó, hogy más megközelítéseknek ne lenne helyük. Számára azonban ez az út és azért elkötelezett iránta, mert azt tapasztalja, hogy a szemlélet az élet nagyon különböző területein alkalmazható, mint például coachingban, oktatásban, egészségügyben, szervezetekben és a reintegrációban is.
Miért fontos erről beszélni?
Jogászként a büntetőeljárásban természetesen más kérdések állnak a középpontban. Történt-e bűncselekmény, ki követte el, milyen bizonyítékok alapján és végül, de nem utolsó sorban, hogy ez milyen jogkövetkezménnyel jár. Ezek alapvető, megkerülhetetlen kérdések. Ugyanakkor a büntetés végrehajtása után ott marad egy másik kérdés is: mi történik az emberrel, aki egyszer majd kilép az intézet kapuján?
A társadalom biztonsága szempontjából sem mindegy, hogy valaki ugyanabba a kapcsolati, anyagi, érzelmi és döntési mintázatba tér vissza, amelyből elindult, vagy kapott-e közben bármilyen esélyt arra, hogy másként gondolkodjon önmagáról. A megoldásfókusz a reintegrációban nem csodamódszer. Nem törli el a múltat, nem helyettesíti a terápiát, a szociális munkát, a pártfogást vagy a büntetés-végrehajtás szakmai rendszerét. De adhat valamit, ami nélkül nehéz változni: figyelmet, kérdéseket, bizalmat és annak megtapasztalását, hogy az ember több lehet, mint az ügye.
Talán ez a beszélgetés legfontosabb mondata is: nem az üggyel dolgozunk, hanem az ügyféllel. A jog az ügyet látja, mérlegeli és minősíti. A reintegrációban azonban előbb-utóbb szükség van arra is, hogy valaki az embert lássa meg, azt, aki felelős a tetteiért, de aki előtt még lehetnek döntések, kapcsolatok, célok és egy másik élet lehetősége.
Az interjút készítette és a cikket írta: dr. Csóka Anett ügyvéd, mediátor, coach
