Coachként, segítő szakemberként, egyben gyermekként, társként, és szülőként élünk, végezzük napi feladatainkat. Bármilyen helyzetben is vagyunk, az, hogy azt hogyan oldjuk meg, a jelenlétünkön, önmagunk belső harmóniáján múlik.
E cikkekben azt mutatjuk be, számunkra mik azok az eszközök(?), praktikák(?), amelyekkel a coachee-val való munkába belépünk. Nem biztos, hogy másnak is ezek lennének a leginkább testhezállóak, ugyanakkor bízunk abban, hogy ötleteket adhatunk a coach eszköztár bővítéséhez. Mi is folyamatosan kísérletezünk.
Amikor elkezdtük az írást, még nem tudtuk, mi lesz belőle. Talán épp ez volt benne a leginkább érdekes. Nem tudtuk, van-e valami közös a megközelítésmódjainkban. Ugyan régóta együtt dolgozunk, meglehetős mélységben tudunk kapcsolódni egymáshoz, és szeretünk együtt gondolkodni szakmai kérdéseken. Ebből azonban mégsem következik, hogy mindenben egyetértenénk. Olykor nem is értjük egymás kifejezéseit, és magyarázatot kérünk kulcskifejezésekkel kapcsolatban is. Mégis, vagy talán éppen ezért, nagyon is érdekes számunkra ez a folyamat. Egy dialógusnak indult, végül négy önálló cikk lett belőle.
Ha összegezni kellene az eredményt azt mondhatnánk, hogy a leírt példákban különböző módszerekkel ugyanoda jutottunk el: a fókuszált figyelem, a belső nyugalom, a tiszta üresség és a szeretetteli elfogadás állapotába. Különböző utakon, de mindannyian az összhang megteremtését keressük:
“Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.”
(Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök)
Gátfalvi Katalin: Hangolódás
A jelen világunkban sok a változás és olykor oly káoszosnak tűnik minden. Végiggondoltam, hogy én mit tehetek, milyen módszert alkalmazok, amely segíthet nekem visszatalálni az egyensúlyomba, ezáltal mintát adva és biztonságos teret biztosítva a coachee-nak.
Várakozás… hangolódás… Minden várakozás egy új “kalandra”, utazásra készít fel, amely meglepetésekkel szolgálhat, így hát öreg, kényelmes fotelembe ülve várom az új kalandot a következő coachee-val. Amennyiben még nem járt nálam felidézem a kapcsolatfelvételkor elhangzottakat, annak bennem megjelenő lenyomatait, érzeteit. Ha már járt nálam, átnézem jegyzeteimet vagy felidézem korábbi megbeszélésünket, a célokat, amikben megállapodtunk és a jelen ideig bejárt utat. Ekkor megállok egy pillanatra, hisz bennem is oly sok minden kavarog. Kis időt szentelek saját érzéseimnek, gondolataimnak és megköszönöm jelenlétüket, majd kedvesen, szelíden ugyanakkor határozottan kiültetetem őket egy sarokba – vagy oda ahová szívesen ülnének – azzal az elszánt ígérettel, hogy később foglalkozom velük. Ehhez a vizualitás különböző eszközeit alkalmazom. Elképzelem a felmerülő gondolat vagy probléma, belső kritikus alakját, színét, esetleg illatát, mozdulatát, megérezhetem mit érez és keresek vele együtt egy számára megfelelő helyet, ahol várni tud addig, amíg újra figyelmem középpontjába kerülhet. Ez megtörténhet pár lélegzetvétel alatt vagy pár perc alatt. Fontos, hogy ígéretemet betartsam, különben a legváratlanabb pillanatokban tör majd rám és kéri figyelmemet toporzékolva, mint egy kisgyerek. Ez a gyakorlat nagyban segít, hogy figyelmemet és szaktudásomat a jelen időben a cochee-nek adhassam, megteremtődhessen a biztonságos tér, ahol fogadni lehet mindazt, ami felmerül az elkövetkező órában.
Belép a coachee, helyet foglal, megkínálom egy pohár itallal közben megérezve jelenlétét, figyelve mozdulatait, első szavait és szelíden mégis határozottan felé fordulok, teret hagyva neki. Megfigyelem mozdulatait, amelyeket – oly sokszor önkéntelenül is – saját testemmel követek, ezzel is jelezve számára, hogy az útján vele tartok történjen bármi. Ennek során megérezhetem a chochee jelenlegi állapotát, a köztünk lévő kapcsolódást és egy pillanat erejéig megfigyelem, hogy ez hogyan érződik bennem. Ekkor elkezdődik közös utazásunk.
Fontos a két ülés közötti szünet tartása. Legyen idő elengedni, azt amiben épp benne voltam és figyelmet adhassak saját szükségleteinknek, majd “üresen”, tiszta, szívvel és fejjel várni az új kalandra az érkező coachee-t.
Amennyiben a coach megtalálta a saját belső nyugalmi egyensúlyi állapotát, megfelelően földelt ez válik a legbiztonságosabb közeggé a coachee számára, ahol bátran szembenézhet kérdésével.
Peuker Gabriella: Átzsilipelés
Újabb coaching ülésre készülök. Még bennem van az előző coachee-val történt folyamat lenyomata, szavak, csöndek, felismerések, megérkezések. Bennem még az előző ülésről itt maradt gondolatok és érzések kavarognak, látom magam előtt a coachee rezdüléseit, kettőnket, ahogy a társas buborékban összekapcsolódtunk. De közben már készülődöm, hamarosan újabb ügyféllel találkozom.
A két ülés között van 15 percem.
És akkor átadom magam annak a vágynak, hogy az új ügyfélre hangolódjak, hogy már a fizikai találkozás előtt összetalálkozzunk. Ahogy becsukom a szemem, látom magam előtt ahogy belép az ajtón, hozza magával a saját és a kettőnk történetét, és bennem a találkozás öröme, a kíváncsiság és a befogadás szándéka mindannak, ami következik. A szívterem megnyitásával már az ülés előtt törekszem arra, hogy létrehozzam magam körül azt a teret, amibe biztonságban tud belépni, és tudunk majd dolgozni együtt. Ide hívom meg őt.
Ha jól vagyok magammal, ezzel a jelenléttel indulunk és vagyunk az ülés folyamán.
De nem mindig tudom ezt ilyen könnyen megtenni.
Van olyan, hogy nagyon megérint az előző ülés és még nagyon visszhangzik bennem. Van, hogy a coachee témája az enyém is, ilyenkor egy belső nyugtalansággal vagyok a következő ülés előtt. Máskor fáradtabb és energiahiányosabb vagyok, mint szabadna. És olyan is akadt már, hogy az előző coachee viselkedése negatív érzéseket indított el bennem az irányába, ami alapos önvizsgálatra indított. Hogyan „zsilipeljek” át ezekben az esetekben az új ügyfélhez? Hiszen az ügyfél számára minden ülésünk egyedi és megismételhetetlen, megérdemli, hogy teljes figyelmet kapjon tőlem. Nem vihetek át semmit abból, ami az előzőekben velem, bennem történt.
Bármi is mozdít ki a középpontomból, egyrészt a stabilitásom megingásának tudatosítása, másrészt a relaxáció, a légzés és a vizualizáció nekem sokat tud segíteni. Ilyenkor szívesen használom az autogén tréning bevezető lelazító formuláit vagy akár mind a hat gyakorlatát, vagy akár a négyszög légzést. Ezek az eszközök nemcsak a fókuszomat segítenek irányítani, a középpontomba ismét megérkezni, hanem fizikálisan és mentálisan is pihentetnek, energizálnak.
Az autogén tréning nekem találkozás önmagammal. Szeretetteli átölelése mindannak, ami vagyok. Önnön magam legjobb verziójának érzete, megtapasztalása. Ahogy pásztázom és lazítom a testrészeimet, úgy lépek egyre beljebb önmagamban. A figyelmem már az elengedésen van. Érzékelem az apró izomrándulásokat, a nehezedő karomat, a melegedő szerveimet. A légzésem a saját ritmusában követi a mélyülésemet, a megnyugvás és regenerálódás teljes engedélyében lebegek. És akkor megérkezem, megtapasztalom ahogy hangolódok önmagamra és a coacheera.
Coachként még inkább felelős vagyok azért, ahogyan gondolkodom és cselekszem. És persze, ezek következményeiért is. Én magam vagyok – a figyelmem, az intuícióim, a spontaneitásom – a magam munkaeszköze. Vajon észreveszem-e, amikor a stabilitásom sérül? Amikor megbillen bennem az egyensúly? Vajon adok-e elég figyelmet magamnak? Az átzsilipelés része az is, hogy ezekkel a kérdésekkel rendszeresen önvizsgálatban élek. Lehet, hogy csak 15 percem van, lehet, hogy csak néhány pillanatig reflektálok, de ránézek arra, hogyan is vagyok éppen. És ha elcsípek egy olyan gondolatot, amely a kettőnk kapcsolódását nehezíti, igyekszem elmenni oda, ahol keletkezett és átkeretezni azt.
A sikeres folyamatunk kulcsa a jelenlétem. A valós, mély, támogató jelenlét.
Kiss Olga: A nulladik pillanat
Még nem kezdődött el semmi. Persze, felkészültem, a múltban. Tudom, mit jelent a jelenlét megteremtése, talán elemezni is tudnám (pl. Nemes, 2016, 137; Szabó 2022), de most nem erre gondolok. Még be sem léptem az ajtón, még nem is találkoztam velük, de már megtörténik valami. Meg kell történnie, mert amikor majd belépek, amikor megpillantanak, amikor megszólalok, már érezniük kell.
Nem tudom pontosan megfogalmazni mit, mert még a coach kompetenciák között sem könnyen találom. Azok is inkább a coaching folyamatáról szólnak. Arról, hogyan kapcsolódunk, hogyan kommunikálunk, amikor már ott van az ügyfél. Ez pedig az, ahogy felkészülök, ahogy megteremtem magamban a teret, a tágasságot, a nyitottságot. Kilépek az élet addigi menetéből (egyéb munkák, közlekedés, bejelentkezés a recepción,…), és ráhangolódom az ismeretlenre. Arra, ami mindig más. Persze vannak bizonyos rituálék – egymásra nézünk, köszönni fogunk, talán még a coaching elkezdésére is van kialakult rituálénk -, mégis van valami, amire már az első pillanatban szükségem van. Hogy úgy tudjak odafigyelni, úgy tudjak feléjük fordulni, hogy az első pillanattól kezdve érezzék a jelenlétemet. Azt, hogy erre az órára teljes lényemmel őket helyeztem az ittlétem fókuszába.
A kérdés tehát az, hogyan hagyom magam mögött mindazt, ami ezen kívül van? Hogyan teszem zárójelbe életem gondjait, problémáit? Hogyan hagyom az ajtón kívül azt, ami az előző pillanatban még foglalkoztatott? Hogyan tolom félre mindazokat a negatív várakozásokat, félelmeket, szorongásokat, amelyek – okkal, ok nélkül – éppen megszülettek bennem. Persze nem ok nélkül, de mondjuk rajtunk kívülálló okokból. Például rosszul aludtam, ittam egy kávét, amit nem kellett volna, fél perccel ezelőtt rámdudált valaki, és még bennem van a szituációból fakadó feszültség, stb.
De nemcsak negatív lehet, amit félre kell tennem. Lehet pozitív is, lehet egy helyzet, ami nagyon lelkesít, vagy egy gondolat, amivel éppen most nagyon szeretnék foglalkozni, vagy egy hangulat, egy élmény, egy érzés, amiben túlságosan szívesen elmerülnék. Akárhogy is, ki kell húznom magam ebből a helyzetből, hogy tiszta teret tudjak teremteni.
Általában úgy történik meg, hogy észre sem veszem. Nem is tudom mikor, nem is tudom, hogyan. Még kilométerekre vagyok, de lélekben már ott vagyok velük, már rájuk fókuszálok.
De nem mindig megy ilyen spontán. Van úgy, hogy nem történt meg, pedig már nagyon közel vagyok, és akkor erre tudatosan kell figyelnem. A testem biokémiai állapotát kell megváltoztatnom, méghozzá gyorsan. Hát kihúzom magam, és egyenes gerinccel, néhány laza mozdulattal beleengedem magam az eljövendő helyzetbe. Mint amikor táncra készülök. Pár perc, és már érezhető lesz a hatás, de addig most nem várhatok. Itt állok az ajtó előtt. Mi legyen?
Ha szerencsém van, jobb napokon, eszembe jut, hogy miért is vagyok itt. (És az is, hogy nem tudom, hány ilyen lesz még az életben.) Eltölt a hála, és érzem, ahogy szétárad bennem az öröm és a szeretet. Ezek a kegyelmi pillanatok. Ilyenkor jó lenni.
De nem mindig történik ilyen könnyedén. Ha nem, akkor újfent tudatosságra van szükség, egy technikára, egy más megközelítés-módra. Talán egy gyors megoldás: egy SolutionFocus? Milyen is lenne a legmerészebb reményem? (Vagy ahogy Péter (Szabó, 2015) mondaná: a legvadabb, a legvérmesebb?) Igen, ez az! Már meg is van az élmény: együtt-flow. Az szuper lenne. Elmosolyodom. Nem kell több. Már nyomom is le a kilincset. Meglátom őket, és a mosoly szétterül az arcomon. A szemükbe nézek, és ennyi. Itt vagyok. Már kapcsolódunk.
Irodalom:
EMCC Kompetencia Keretrendszer v2, 2015. Az EMCC számára készítette: Gunilla Abrahamsson, Nadine Hemmer, Marialexia Margariti, Michel Moral, Ana Oliveira Pinto, Ned
Skelton, Anita van Vlerken
Nemes Antónia: Integrál coaching. Ruander Oktatási Kft., 2016
Szabó Imola Éva: “Jelenlét a coachingban” COACHSZEMLE 2022 https://coachszemle.hu/2022/04/14/jelenlet-a-coachingban/
Peter Szabó: „Egyetlen ülés csupán” ICF Mesterhármas, 2015 szeptember 9. https://www.coachingfederation.hu/esemenyek/mesterharmas-peter-szabo-egyetlen-ules-csupan-2015-09-09/
Terjéki Judit: A belső csend megtalálása
Az elmém tele van gondolatokkal, figyelmem még részben az úton van, amikor megérkezem a coachee-val való találkozásra. 5-10 perc múlva késznek kell lennem egy mindkettőnk számára élményt nyújtó találkozásra. Addig le kell csendesítenem az elmémet, vissza kell vonnom az érzékeimet, és ki kell zárnom a külvilág minden zaját. Másképpen: meg kell találnom a belső csendemet.
“Amikor az elme csöndes és békés, nagyon erőteljessé válik. A földöntúli boldogság és a bölcsesség receptorává válhat, hozzájárulva ahhoz, hogy az élet az öröm és a harmónia spontán áramlása és kifejeződése legyen.” (Swami Satyananda Saraswati, 1981, idézi Atmatattwananda, 2002)
A belső csend megtalálásában nekem a jóga segít. Rendszeresen gyakorlom azt a három lépéses technikát, amellyel a belső csend állapotát tudom elérni:
Az első lépésben észlelem a külső ingereket (hangokat, képeket, szagokat, ízeket, és a bőrömön érzékelhető anyagokat) mind az 5 érzékszerven keresztül, majd tudatosítom, hogy a külső hangokat hallom, a bőrömmel érintkező anyagokat érzem, stb. A lépés célja csökkenteni a külső ingerek hatását az észlelésemre. A második lépésben a figyelmemet az elme terébe fordítom, és – mint ahogy az ősszel hulló leveleket – megfigyelem a gondolataimat, s hagyom, hogy a gondolataim szabadon, minden irányítás nélkül áramoljanak. Pont úgy, mintha egy ablakból figyelném, ahogyan a különböző színű őszi faleveleket a szél befújja a látóterembe, majd tovaszállnak a maguk tempójában. A harmadik lépésben gondolatokat hozok létre, körbejárom őket, hagyva, hogy minél több gondolatot és emléket hozzon magával akár nagyon mélyről és régről, majd tudatosan megszabadulok tőlük. Ezzel tisztítom az elmém, s megtanulom a gondolataimat irányítani, s ha kell, elhallgattatni őket. A gyakorlatot részletesen leírja (Sn. Atmatattwananda, 2002)
Ez a gyakorlat abban segít, hogy a klienssel való találkozás előtt az alábbi rövid gyakorlat segítségével nyitottan, kíváncsian tudjak jelen lenni, s meg tudjam élni a (pszichodrámában tanult) spontán és kreatív állapotot. Ebben az állapotban nem akarom a saját kognitív térképemre húzni a cochee-t, és szabadon tudok az ő gondolataihoz, érzéseihez, szükségleteihez kapcsolódni.
Az én rövid gyakorlatom bevezetéseként 3-4 mély hasi légzést végzek csukott szemmel, figyelve a levegő útját az orrnyílásom bejáratától végig a testembe, majd ugyanott ki. Megfigyelem a beáramló levegő hűvösségét, és a kiáramló levegő melegségét. Majd a figyelmemet ezekkel a szavakkal a mellkasom belsejébe viszem: “Szeretet és elfogadás van a szívemben, az érzéseim tiszták.” Továbbviszem a figyelmemet a fejem belsejébe, s mentálisan elmondom: “Bölcsesség és tisztánlátás van a fejemben, a gondolataim tiszták.” Végül a torkom felé fordított figyelemmel ezt mondom: “Tudom, hogy mikor kell az eszemre, s mikor a szívemre hallgatni, a szavaim tiszták.”
Irodalom:
Sannyasi Atmatattwananda: “Antar Mouna” Yogamag (www.yogamag.net) May, 2002. magyar nyelven: https://satyananda.hu/2006_06-antar-mauna/
Swami Satyananda Saraswati: A Systematic Course in the Ancient Tantric Teachings of Yoga and Kriya. Bihar School of Yoga, Munger, Bihar, 1981.
