Magyar Coachszemle: Mi késztetett arra, hogy hosszú alkalmazotti lét után most a saját lábadra állj?
Márton Mónika: Eddig sem alkalmazott voltam, hanem vállalkozóként dolgoztam egy tanácsadó cégnél.
Szerettem ott dolgozni; szakmailag és emberileg nagyon fontos 6 év volt, de mostanában egy új szükségletet, belső késztetést kezdtem felfedezni magamban, ez pedig a nyomhagyás szükséglete: valami saját dolog, amit magam után hagyok.
Ezzel egy időben egy új életciklusba érkeztem: felnőtt, egyetemista lett a lányom; szakmailag elismernek, még tele vagyok ambícióval, lelkesedéssel, de már biztosan tudom, hogy azon a pályán vagyok, amin szeretnék lenni, és maradni az elkövetkezendő években, szóval ha valamikor létrehoznék valami sajátot, akkor most kell lépnem. Így ez év márciusában megalapítottam a Legacy Kft.-t, amely szervezetek, teamek és egyének fejlesztésével, szakemberek képzésével foglalkozik.
MC: A változás, változtatás egyfajta tanulási folyamatot is jelent. Mi az, ami leginkább tanulságul szolgált számodra?
MM: 6 évvel ezelőtt még vidéken élő, szabadúszó trénerként jöttem a fővárosba: a családdal költözni, magunk mögött hagyni az ottani életünket, és egy tanácsadó céghez csatlakozni – nagy lépés volt a szakmai fejlődés szempontjából. Most eljönni onnan és saját céget alapítani, szintén továbblépés. Amit biztosan megtanultam magamról, hogy az álmaim követése, a kihívások keresése sokkal motiválóbb számomra, mint a biztonságkeresés. Ehhez persze az is kell, hogy egy biztonságot adó, szeretetteli család és baráti kör álljon mellettem, akik bíztatnak, támogatnak és megerősítenek.
MC: Ha valaki saját vállalkozást indít, abban az egyik legnehezebb dolog, hogy önmagát kell motiválnia. Milyen eszközeid vannak erre?
MM: Ezen még sosem gondolkodtam, mert olyan automatikusan megy, nem kell érte erőfeszítést tennem. A helyemen vagyok, azzal foglalkozom, amit nagyon szeretek, és az ügyfeleimtől – legyenek ők egyének, csoportok, vagy szervezetek – kapott pozitív visszajelzés újratölt, motivál. A mi szakmánk egy folyamatosan fejlődő, változó műfaj, mindig újabbnál újabb dolgot tanulhatunk, amik szintén töltenek, motiválnak.
MC: Miből merítesz motivációt a tanulásra, fejlődésre?
MM: Amióta rátaláltam a hivatásomra, azóta többek között a tanulás az, ami feltölt, nem kell rá erőt gyűjtenem. Például ha megismerek valamit, ami a szakmámba vág, beleillik abba az értékrendbe és abba a szakmai koncepcióba, amit a magaménak érzek, akkor elindul bennem egy drive, hogy ezt szeretném megtanulni, és akkor időt, energiát nem kímélve belevágok. Érdekes most, a 25. érettségi találkozómra készülve erről írni, mert a középiskolai tanáraim nemigen tapasztalhattak ilyesmit velem kapcsolatban!
Akkoriban nem tudtam rávenni magam a tanulásra. Abban a pillanatban azonban, amikor rám talált a hivatásom, a tanulás lett az egyik örömforrásom.
MC: Vannak-e olyan feladatok, amelyeket kénytelen vagy elvégezni, és amelyek ezért teherrel járnak?
MM: Most a cégalapítás kapcsán van sok olyan dolog, amiről korábban azt gondoltam, bizony ez nekem sosem menne, én ezekhez nem értek. Most egyszerre lettem ügyvezető, asszisztens, pénzügyes, értékesítő, marketinges, munkáltató, tréner, coach, szervezetfejlesztő, oktató és tanuló, és még sorolhatnám, mi minden. Nem mondom, időnként összecsapnak a hullámok a fejem fölött, ugyan akkor jó érzés megtapasztalni, hogy ha a helyzet úgy kívánja, képes vagyok megugrani azokat a határokat, amiket eddig véglegesnek hittem.
MC: Létezik-e optimális aránya a külső és belső motivációnak szerinted? Ha igen, akkor mi ez az arány?
MM: Ezt a kérdést sokszor felteszik azok a vezetők is, akikkel együtt dolgozom, hiszen a motiváció kulcskérdés számukra. Szerintem azok a módszerek, amelyek az ipari korban még beváltak (jutalom, dicséret, büntetés, megvonás), ma, a tudás alapú korban nem alkalmasak hosszú távon a motiváltság fenntartására. Ha az emberek kihívást élnek meg a napi munkájukban, ha lehetőségeket kapnak, ha használhatják a kreativitásukat, és mindez érték a vállalat számára, akkor motiváltak lesznek. Fontos, hogy a vezető képes legyen vonzó jövőképet mutatni a munkatársak számára, ahová aztán közös erővel jutnak el. Ha a munkatárs ezek híján van hosszú ideig, legyen bármilyen magas a fizetés, a juttatás, elvész a hit, a szenvedély. És nyilván egzisztenciális okokból nem biztos, hogy vált valaki, de nem fogja szívvel-lélekkel végezni a munkáját. Meggyőződésem, hogy ma azoknak a vállalatoknak lesz előnyük, akik azt tudják elérni munkatársaik körében, hogy szívvel-lélekkel végezzék a munkájukat, mert örömet, kihívást, fejlődést biztosítanak számukra.
Visszatérve a kérdésre, én a belső motivációban hiszek, a külső motivációnak is azt a célt kell szolgálnia, hogy a belsőt fenntartsa. Kívülről nem lehet valakit „megmotiválni”. Olyan teret kell teremteni, ahol a munkatársunk megtalálja a motivációját, ha ezt hívjuk külső motivációnak, ebben hiszek.
MC: Vajon a szabadság jelentheti-e azt, hogy semmiféle külső kényszernek nem engedelmeskedünk?
MM: Szerintem a szabadság annak a ténynek az elfogadása, hogy szabad akarattal rendelkezem, bárhogy dönthetek, és természetesen vállalnom kell a felelősséget a döntéseimért. Amikor azt mondom, én döntök a saját életemről, ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a helyzetek megítélése, az azokról való gondolkodás szabadsága mindannyiunk sajátja. Azt nem minden esetben választhatjuk meg, hogy milyen hatások érnek a külvilágból, mi minden történik velünk, ki hogyan viselkedik velünk, de azt, hogy erre hogyan reagálunk, mit gondolunk, milyen érzelmi és viselkedéses választ adunk, ezt mi döntjük el. Szerintem ez a szabadság.
