Az általános nézet az, hogy ha valaki már átélt néhány krízist, akkor onnantól kezdve sokkal könnyebben birkózik meg a következőkkel. Szerintem ez csak akkor igaz, ha az abból leszűrt tanulságokat volt ideje és tere egy támogató környezetben feldolgozni. Ez sajnos nincs mindig így, velem sem volt…
És akkor jöjjön most itt a saját példám, amit majd – ahogy az olvasók látni fogják -, ott, abban a helyzetben még évek múltán sem tudtam úgy feldolgozni, mint ahogy itt írok róla.
A történet egész messzire nyúlik vissza, 1999 májusára, amikor egy délután a munkahelyemen ért a hír, hogy az akkor éppen 10 éves kisfiamat elütötte egy autó. Az addigi életem egy másodperc töredéke alatt tört darabokra. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a mentő pillanatok alatt a helyszínen volt, és megkezdődhetett a szakszerű ellátás még az arany órán belül. Utána következett két embert próbáló hét, amikor összefolytak a napok és az éjszakák, amikor reggel reménykedve, de félve hívtuk az intenzív osztályt, és minden jó hír után csak abban lehettünk biztosak, hogy megint egy nappal közelebb kerültünk a remélhetőleg pozitív végkifejlethez.
Akkoriban egy nagy nemzetközi pénzügyi cég marketingvezetője voltam, és talán azért is, hogy ne őrüljek meg, végigdolgoztam azt a két hetet, amíg az intenzív osztályon a fiam küzdött az életéért. Ez persze úgy nézett ki, hogy hajnali ötkor keltem, legtöbbször arra, hogy sírok. Hétkor már ott voltam a kórházban, vagy akár még előtte is, és amíg el nem kellett indulnom a munkahelyemre, ott voltam mellette. Ebéd helyett vissza hozzá, és munka után is, amíg gyakorlatilag ki nem raktak az intenzív osztályról. A régi kollégáim, amikor néha találkozunk, még mindig azt mondják, hogy milyen példaértékű számukra az akkori helytállásom. Ma már biztos nem így csinálnám, sőt teljesen másképp állnék hozzá.
Annak ellenére, hogy az orvosok mindent megtettek, ami tőlük telhető volt, és a legodaadóbb gondoskodással törődtek a fiammal, és bár ott volt a családom, a férjem, a szüleim, még a testvérem is hazajött külföldről, a belső megélésem az volt, hogy rettenetesen egyedül vagyok. Egyedül vagyok a fájdalommal, a lelkiismeret-furdalásommal, azzal hogy miért kell nekem két gyerek mellett napi 10 órákat dolgozni? Miért nem hiszem azt el, hogy ha egyszerűen csak anya vagyok, akkor értékes vagyok? De még azt sem hittem el, hogy ha nevelek két gyereket, és összetartok egy családot, és közben még dolgozom is, akkor az bőven elég. Akkor az bőven elég arra, hogy azt mondjam: oké ez így, ez így jó, jó vagyok, jól vagyok, elég vagyok úgy, ahogy vagyok. A fiam körülbelül egy hónapnyi ápolás után kijöhetett a kórházból, szerencsére a saját lábán, és azóta fantasztikus felnőtt férfivá vált. Elvégezte az egyetemet, és semmi nem maradt vissza a traumából.
A teljes felépülés 2 évig tartott, és 2 év után éreztem azt, hogy ez a gyerek – az én gyerekem – ez már nem az a gyerek, aki – most nagyon furcsa lesz ezt így leírni – valahonnan visszajött, és még nem ért teljesen vissza a földre. Ahogy vége lett a két évnek, végtelen szomorúság vett rajtam erőt. Nem találtam a helyemet, semmi sem érdekelt, semmi sem tudott inspirálni. Egy idő után rájöttem, hogy ez az állapot annyira komoly, hogy segítségre van szükségem. Végigjártam pszichológust, asztrológust, pszichiátert és még ki tudja mi minden mást is, de senki sem tudott igazából segíteni. Talán az egyik pszichiáter, amikor azt mondta hogy: igen, hát látszik hogy maga kicsit elfáradt, talán az állhatott a legközelebb a valósághoz.
A mai tudásommal rögtön tudnám magamat diagnosztizálni, hiszen ez egy tipikus PTSD volt (poszt traumás stressz szindróma). Mutattam az összes tünetet, és mivel nem találtam megfelelő külső segítséget, mert egészen fiatal koromtól kezdve közel álltak hozzám a keleti filozófiák, ráadásul éppen nyitott egy jógastúdió az Örs vezér téren, hát elkezdtem jógázni.
Fogalmam sem volt arról, hogy ennek milyen hatása lesz rám, de érdekes módon egy pár hónapnyi rendszeres jógázás után kezdett belém visszatérni a jókedv. Így részt tudtam venni a társas eseményeken úgy, hogy élveztem és inspirálttá váltam. Valahogy helyükre kerültek a dolgok.
Ma már közel 20 éves tréneri és coachként szerzett tanulás és tapasztalás után pontosan meg tudom mondani, hogy miért lettem jobban annak ellenére, hogy gyakorlatilag ott, a jógázók között természetesen az sohasem került szóba, hogy miért vagyok olyan nagyon nehéz lelkiállapotban.
Ma már, ha egy kliens már csak kicsit is hasonló tünetekkel fordul hozzám, majd természetesen a hátterét megismerve egyértelművé válik, hogy valamilyen komoly lelki vagy fizikai megterhelés érte, rögtön a 3 szinttel kapcsolatban teszek fel neki kérdéseket.
A három szint pedig a fizikai, a mentális és a lelki szint. Hiszem, hogy ebben a sorrendben érdemes dolgozni a szintekkel, ráadásul a saját tapasztalatom mellett az eddigi tanulmányaim is ezt támasztják alá. Bár szerencsére a régi eset óta a nagy horderejű krízisek elkerültek minket, de természetesen – mert az élet olyan, amilyen – azóta is voltak kisebb-nagyobb megrázkódtatások: a 2008-as válság, a covid vagy a mostani krízishelyzet. Van éppen elég kihívás, amin mi edzők magunk is edződhetünk, vagy ügyfeleinket edzhetjük.
Nézzük sorban a 3 szintet:
- Fizikai szint
Amikor valaki egy komoly krízishelyzeten megy keresztül, akkor elveszíti életerejének egy részét. Addig, amíg ez az életerő vissza nem költözik belénk, nagyon nehéz mind mentális, mind lelki szinteken is dolgozni. Minél kevésbé érezzük magunkat jól a testünkben, annál inkább vagyunk hajlamosak arra is, hogy negatív gondolatokkal, szorongással, félelemmel, aggodalommal töltsük meg a fejünket. Ezért az első, hogy megvizsgáljuk, milyen az ügyfél életmódja. Mennyit alszik, mit eszik, és mikor mennyi tiszta vizet iszik. Ez ugyan banálisnak hangzik, de a hidratáltság nagyon sokat segít abban, hogy ne érezze magát a szervezetünk stresszesnek. A folyamatos nassolás, a sok cukor és a túlzásba vitt feldolgozott élelmiszerek nem igazán táplálják a szervezetünket. Nem vagyok táplálkozási tanácsadó, de krízishelyzetet követően érdemes ezt a területet is megvizsgálni. Semmiképpen sem hiszek a divatos diétákban, és úgy gondolom, hogy egy idő után minden szélsőséges diéta hiányállapottal járhat. Abban viszont nagyon hiszek, hogy mindenki egyedi, és önmagának kell kitalálnia és megtapasztalnia, hogy milyen ételek után érzi magát energikusnak, és melyek azok, amelyek eltelítik vagy elviszik az energiáját. Ami viszont szinte személyiség-típustól független, az az alvás mennyisége. Akár tetszik, akár nem, mindannyiunknak szüksége van a pihentető alvásra, lehetőség szerint még éjfél előtt. Időszakosan aludhatunk kevesebbet, akár csak 5-6 órát is, de hosszú távon ez semmiképpen sem egészséges. Ha krízishelyzetben, vagy egy komoly betegség után vagyunk, akkor engedjük meg magunknak azt is, hogy délután 20-30 percet szunyókáljunk. Meg fogja hálálni nem csak a testünk, hanem az idegrendszerünk is. - Mentális szint
Ahogy korábban írtam, minél rosszabb fizikai állapotban vagyunk a krízist követően, annál inkább vagyunk mentálisan is sebezhetőek. Annál több negatív gondolat jelenik meg az elménkben, annál kevésbé vagyunk képesek arra, hogy a dolgokat objektíven tudjuk nézni, szemlélni. S még ha ezt meg is próbáljuk, akkor sem hisszük el, hogy még a legnehezebb helyzetek is tartogatnak jót, vagy akár erősödhetünk a nehézségek által, illetve hogy a nehéz helyzet véget ér, és követheti egy könnyebb periódus. Számtalan módszer található a szorongásaink, aggodalmaink, félelmeink racionalizálására és átkerezetésére. Ez azonban nagyon nehéz akkor, amikor a krízishelyzet gyökere az emlékezetünknél is mélyebbre nyúlik. Egy módszert mégis kiemelnék az eszközök közül, mely érdekes módon egy női buddhista tanító, Tara Brach által felállított rendszer. A rendszer neve RAIN, egy mozaikszó, a 4 betű jelentése pedig a következő:
R (Recognize): Ismerd fel, hogy mi történik. Miközben a helyzetre reflektálsz, kérdezd meg magadtól: „Mi az, ami történik most bennem?” Milyen érzéseknek vagy leginkább tudatában? Tele van az elméd kavargó gondolatokkal? Szánj egy pillanatot arra, hogy tudatosítani tudd a helyzet egészének „érzékelését”. Tudod-e érezni, hogy az élmény hogyan él a szívedben és a testedben, valamint az elmédben?
A (Accept): Engedd, hogy az élet úgy legyen, ahogy van. Küldj üzenetet a szívednek, hogy „hagyd lenni” ezt az egészet. Találd meg magadban a hajlandóságot, hogy megállj és elfogadd, hogy ezekben a pillanatokban ami van… az van. Kísérletezhetsz azzal, hogy mentálisan olyan szavakat suttogsz, mint „igen”, „ez ide tartozik”, vagy „hagyd lenni”. Lehet, hogy azon kapod magad, hogy igent mondasz egy hatalmas belső nemre – egy olyan testre és elmére, amely fájdalmasan az ellenállásba szorult. Lehet, hogy igent mondasz annak a részednek, amelyik azt mondja: „Utálom ezt!” Ez a folyamat természetes része. A RAIN ezen a pontján egyszerűen csak észreveszed, hogy mi az igazság, és szándékodban áll nem ítélkezni, eltaszítani vagy irányítani bármit, amit találsz.
I (Investigate): Szelíd figyelemmel vizsgálódj! Most kezdd el felfedezni, hogy mit tapasztalsz közelebbről, a belső életeddel kapcsolatos természetes érdeklődésedre és kíváncsiságodra támaszkodva. Megkérdezheted önmagadtól: “Mi az, ami leginkább kívánja a figyelmemet?” vagy “Mi az, ami leginkább kívánja az én elfogadásomat?” Tedd fel a kérdéseid finoman, a belső hangod legyen kedves és hívogató! Figyeld meg, hogy hol érzed a testedben a legvilágosabban az élményt! Tudatában van-e a tested a hő, a szorítás, nyomás, fájdalom érzetének? Amikor megtaláltad a fizikai élmény legintenzívebb részét, hozd át az arcodba! Hagyd, hogy az arckifejezésed tükrözze, és akár eltúlozza azt, amit a testedben érzel. Milyen érzelmeket tapasztalsz, miközben ezt teszed? Félelem? Harag? Gyász? Szégyen? Mint korábban, küldj magadnak üzenetet: “Igen!” vagy “Ez hozzátartozik!” Hagyd, engedd meg magadnak, hogy érezd a nehéz tapasztalat teljességét vagy intenzitását. Ahogy kapcsolatba lépsz azzal, ami van, és megengeded, ami történik, mit veszel észre? Lágyul-e a tested és a szíved? Érzel-e nagyobb nyitottságot vagy teret? Vagy a megengedés szándéka több feszültséget hoz felszínre, ítélkezést és félelmet? Felerősíti vagy megváltoztatja az érzéseidet?
N: Nurture (táplálás). Engedd meg magadnak, hogy a legéberebb és legbölcsebb szívedből figyelj. Ahogy megérzed, hogy mire van szükséged, mi a természetes reakciód. Mire van leginkább szüksége ennek a sebezhető helynek? Emlékezésre? Megtapasztalásra? Vagy bizalomra? Felajánlhatsz magadnak egy bölcs üzenetet, például: “Sajnálom, és szeretlek!” vagy “Bízz a jóságodban!” vagy “Semmi baj, drágám!” vagy “Itt vagyok, és itt vagyok.”
- Lelki szint
Ha felidézzük egy buddhista tanító személyét – talán a legkönnyebb a jól ismert dalai lámát magunk elé képzelni -, akkor biztos vagyok benne, hogy a fejünkben mosolyogva jelenik meg a képe. Aki ismeri az élettörténetét, tudja, hogy egészen fiatal korában el kellett menekülnie Tibetből, és nagyon sokáig száműzött, üldözött volt. Természetesen ezt a helyzetet is a maga javára fordította, és nagyon sokat tett azért, hogy a buddhista tanok és filozófia ennyire közismertté váltak. Most már milliók gyakorolják a meditációt, az együttérzést és a jelenlétet. Visszatérve a saját kezdő történelemre: akkoriban ezek a tanok és ismeretek még mind nagyon távol álltak tőlem, viszont mégis a nagy elkeseredésemben az egyik hajnalban elkezdtem imádkozni, bár nálunk a családban ez egyáltalán nem volt szokás. Magam sem voltam megkeresztelve, de valahogy éreztem, hogy annyira kicsi vagyok, és nem tudok megbirkózni egyedül ezzel a hatalmas teherrel, hogy kellett valaki, akibe bele tudok kapaszkodni. Érdekes módon annak ellenére, hogy előzetes tapasztalatom nem volt arról, mit jelent, amikor az ember kapcsolódik a transzcendentális Segítőivel, mégis valahogy megkönnyebbültem. Attól kezdve voltam képes átélni azt, hogy valahol valaki lát engem, és nem kell egyedül megküzdenem ezzel a hatalmas teherrel. Ma már gyakorlott meditálóként számtalan tapasztalással rendelkezem arról, hogy amit mi a világnak gondolunk magunk körül, az csak a valóság egy szelete. Sokkal jobban kapcsolódunk egymáshoz, mint ahogy azt gondolnánk, sokkal jobban hatunk egymásra a beszédünkkel, gondolatainkkal és természetesen a cselekedeteinkkel, mint ahogy elképzeljük. Ezért nagyon vigyázok arra, hogy ami belőlem indul ki, az jó dolgokat eredményezzen. Mondhatnám úgy is, hogy jó karmát eredményezzen.
A meditáció áldásos hatásait ma már nem kell különösen bemutatni, de azt talán kevesen tudják – pedig ez is tudományosan bizonyított -, hogy a rendszeresen meditálók agyféltekéi összehangolódnak. Döntési helyzetekben jobban és precízebben képesek átlátni a helyzeteket, nem csak a racionális, kézzel fogható és tapintható részletek alapján döntenek, hanem az intuíciót is legalább annyira bátran használják, mint az objektív tényeket. A transzcendentális megtapasztalások azt is eredményezik, hogy az ember átéli, hogy nincs egyedül, hanem egy – bár néha káosznak tűnő – rendszernek is szerves része. Gondolnak rá, gondoskodnak róla, és egyértelművé válik, hogy ez a nagy rendszer körforgásban működik.
Ha képesek vagyunk ezt egyszer, vagy akár többször megtapasztalni, akkor a saját jelenlétünkkel, tudatosságunkkal minden pillanatunk aktív alakítóivá válunk, megszűnik az áldozat-tudat és minden, számunkra nehézséget tartogató helyzet újabb tanulási lehetőséggé válik. Bármilyen furcsának is látszik, ahhoz, hogy az ember ezt elérje, nem is kell túl nagy erőbefektetés: elég naponta 10-15 perc meditáció. A gyakorlás legyen rendszeres, lehetőleg nyugodt, zavartalan környezetben! Fontos, hogy elfogadjuk, hogy ezt most magunkért tesszük, és felelősség, kötelesség helyett kíváncsisággal és örömmel álljunk neki a gyakorlásnak. Minden magunkkal töltött idő egyfajta szentség, amely egy idő után valóban azzá válik még akkor is, ha az elején kicsit vonakodva álltunk neki. Aki még sohasem meditált, annak érdemes egy tapasztalt tanítót felkeresnie vagy egy meditációs tanfolyamot elvégeznie, ahol azonnali visszajelzést is kap arról, hogy a megtanult technika valóban működik.
