Kezdő coachként olykor beleesünk abba a hibába, hogy jobban akarjuk az ügyfél változását, mint ő maga. Természetes, hogy segíteni akarunk, érthető, hogy átérezzük az ügyfél szenvedését, és a kezdeti bizonytalanságunk is könnyebben szűnik, ha azt érezzük, sikeresen segítettük ügyfelünket problémájának megoldásában. Az akarásunkkal ugyanakkor legtöbbször többet ártunk, mint használunk. Többek között átvesszük az ügyféltől a felelősséget, és ahelyett, hogy támogatnánk őt a saját megoldása megtalálásában, könnyen lehet, hogy a saját megoldásainkat erőltetjük rá. Coach hivatásunk fontos tanulási feladata tehát, hogy jelen legyünk az ügyfél folyamatában, kísérjük azt, de ne akarjunk. Létezik ennek a „nem akarom” működésmódnak egy egészen kifinomult, letisztult formája, amit én a „nemakarás művészetének” hívok. Ebben az írásban a nemakarás művészetét vizsgálom a coachingban.
Mi a nemakarás művészete, és hogyan jelenik ez meg a coachingban?
A nemakarás művészete az én értelmezésemben egy tudatszint, amely az emberi kiteljesedés folyamatának egy mérföldköve. Ez a tudatszint nem valami misztikus állapot, ez egy, az emberi fejlődés útján bárki számára elérhető, kiművelhető működésmód. Olyan működésmód, amikor éberen jelen vagyunk a pillanatban, megítélés nélkül elfogadjuk azt, ami van, és engedjük, hogy megnyilvánuljon bennünk és általunk az, ami éppen megnyilvánulni akar. Hiszem, hogy nem csupán egy művészi alkotás születhet meg ily módon, élhetjük akár ugyanezzel az önátadással az életet is.
A szakirodalomban számos leírását találjuk ennek a működésmódnak. A taoista filozófia Wu-weinek nevezi, Elizabeth Gilbert írónő kreatív életnek. Sárvári György az Intuitív út című könyvében a fejlődő lélek útjáról, annak állomásairól, a szabadság megtapasztalásához vezető folyamatról ír. Ennek az útnak egy állomásaként említi azt a működésmódot, amit ő a belülről vezetettség állapotának nevez, és ami az én megértésemben ugyanaz a tudatszint, amit én a nemakarás művészetének hívok. (Sárvári, 2019) Eckhart Tolle Új Föld című könyvében egy radikális, mély, belső átalakulásról ír, amely az emberiség tudatosságában következik be. Állítása szerint a történelem nagy tanítói, mint Buddha, Jézus éppen ennek az új tudati működésmódnak az előfutárai voltak, tanításaik központi üzenetei pedig erről a működésmódról szóltak. (Tolle, 2006)
Az említett leírásokat áttanulmányozva arra a kérdésre kerestem a választ, milyen egyezőségeket találok, a nemakarás művészeteként aposztrofált tudatszintnek, működésmódnak milyen alapvető elemei lehetnek. Arra a megállapításra jutottam, hogy a leírások öt meghatározó elemre térnek ki. Ezen elemeket később részletesen bemutatom, álljanak itt most csupán felsorolásszerűen: jelenlét, odaadás, nemtudás, kíváncsiság, éntelenség. (1. ábra)
1. Ábra: A Nemakarás művészetének elemei
Coachként rendkívül izgalmas kérdésnek találom, hogy hogyan működik a coaching ebben a szellemben, ezen a tudatszinten. Érdemes megvizsgálni, hogyan hat a coachra, az ügyfélre és magára a folyamatra, ha képesek vagyunk (elsőként a coach, majd ennek hatására az ügyfél) elengedni az akarást, az irányítást, és átadni magunkat a folyamatnak, teret adva valami rajtunk kívülállónak. A téma kapcsán érdemes beszélnünk arról, mire van szükség ahhoz, hogy hozzáférjünk ehhez a tudatszinthez, mi hátráltathatja a hozzáférésünket, és hogyan tudjuk ezt a működésmódot magunkban kiművelni és tartóssá tenni. Coachként nem tudjuk létrehozni a nemakarás terét, hiszen az akkor rögtön akarás lenne. Ugyanakkor van néhány eleme ennek a működésmódnak, amit, ha képesek vagyunk kiművelni magunkban, akkor nagy a valószínűsége, hogy coach működésünk során elérhetjük a nemakarás tudatszintjét, és így létre tud jönni a nemakarás tere.
A nemakarás művészetének elemei
Ahogy a nemakarás művészetének meghatározásakor említettem, ennek a működésmódnak egy fontos jellemzője a jelenlét. Amennyiben a coaching folyamat során a nemakarás terének létrejöttét szeretném lehetővé tenni, elengedhetetlen, hogy tudatos legyek, a fókuszom a jelenben tartsam, éber legyek a külső és a belső történésekre, és kapcsolatban legyek a rajtam kívülállóval. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a kapcsolat nem valamiféle vallási áhítatot jelent, sokkal inkább egy nyitott, befogadó állapotot, amiben az intuíció megjelenhet.
Nézzük most meg a nemakarás művészetének egy következő fontos elemét, az odaadást a coachingban! Amikor éberen jelen vagyok, jelen vagyok a pillanatban, éberen és tudatosan érzékelve azt, ami bennem és körülöttem megjelenik, akkor rögtön azzal a kérdéssel találom szembe magam, hogy mit kezdek azzal, ami felbukkan. És miközben coachként azt tanuljuk, hogy ne ítéljük meg azt, ami felbukkan, de valljuk meg, a gyakorlatban ez szinte lehetetlennek tűnik. Ugyanakkor a nemakarás terének létrehozását megakadályozza, ha megítélem azt, ami VAN, akár bennem, akár az ügyfélben, akár a folyamatban. Mert abban a pillanatban, hogy azt mondom „ez jó”, akkor könnyen lehet, hogy majd azt akarom, hogy ez el ne múljon, vagy legyen még jobb/még több. És akkor máris ragaszkodom valamihez, és akarok valamit. Vagy ha az az ítélet jelenik meg bennem, hogy „ez rossz”, akkor azt akarom majd, hogy múljon el, és többé ilyen ne legyen, és akkor megint akarok valamit. Nekem jó iránynak, használhatónak tűnik az, amit Eckhart Tolle ír ezzel kapcsolatban: „Amint elértél egy bizonyos tudatossági szintet (…), képes vagy eldönteni, hogy a jelen pillanattal milyen viszonyban óhajtasz lenni. Azt akarom, hogy a jelen pillanat a barátom vagy az ellenségem legyen? A jelen pillanat elválaszthatatlan az élettől, ezért ekkor valójában azt döntöd el: milyen kapcsolatban kívánsz lenni az élettel. Ha eldöntötted, hogy a jelen pillanatot a barátoddá kívánod tenni, akkor az első lépés a tiéd: viszonyulj hozzá barátságosan! (…) Ez az egyetlen döntés a teljes valóságodat megváltoztatja! De ezt a döntést újra és újra és újra meg kell hoznod, amíg mindez természetes létállapotoddá nem válik.” (Tolle, 2003, pp. 77-78) Ebből én azt olvasom ki, hogy rendben van, ha megjelenik a megítélés, és ezzel együtt mindig van lehetőségem úgy dönteni, hogy igent mondok arra, ami éppen van. Fontosnak tartom Tolle mondataiból azt is, hogy ez az ’igen’ a jelen pillanatra, valójában ’igen’ az életre. Az odaadás tehát számomra egy mély elfogadást jelent, elfogadását annak, ami van.
Az odaadásnak van egy további fontos aspektusa is, ez pedig a bizalom. Amögött, hogy lemondok a megítélésről (hogy valami jó vagy rossz), és odaadom magam annak, ami éppen van, meghúzódik egy mély bizalom. Bizalom önmagamban, az ügyfélben, a folyamatban, és végső soron az életben. Az önmagamba vetett bizalom coachként azt jelenti, hogy erős alapra építkezem. A „knowing” szintjén szert tettem arra a tudásra, azokra a készségekre és képességekre, tapasztalatokra, rutinra, amire a munkámhoz szükség van. Az önmagamba vetett bizalom számomra azt is jelenti, hogy tudom, hogy az életemnek értelme és célja van, és képes vagyok magam ennek az életnek odaadni.
Nézzük most meg, mit jelent az ügyfélbe és a folyamatba vetett bizalom! Ebben a kérdésben Carl Rogershez fordulok, akitől a legtöbbet tanultam erről. „A tapasztalataim alapján fokozatosan arra a következtetésre jutottam, hogy rejtetten vagy nyilvánvalóan, de mindenkinek megvan az a jellemző belső képessége, hogy egy érettebb állapot felé fejlődjön. Megfelelő pszichológiai környezetben ez a képesség felszabadul, és potenciálisból egyre nyilvánvalóbbá válik.” (Rogers, 2003, p. 67) Az ügyfélbe és a folyamatba vetett bizalom tehát azt jelenti, hogy bízom abban, hogy az ügyfél valahol mélyen érzi, tudja merre visz az ő kiteljesedése, mi számára a következő lépés. A coachnak csupán annyi lehet a tiszteletteljes szerepe, hogy a megfelelő körülményeket, a megfelelő teret létrehozza, az ügyfelet teljes elfogadással, jelenléttel és szeretettel támogatja, az ügyfélből kiinduló folyamatot pedig óvón kíséri.
És végül térjünk ki az életbe vetett bizalom kérdésére! Nem tudom, lehet-e születni az életbe vetett bizalommal, vagy az életbe vetett bizalom a tapasztalataink által alakul ki. Az biztos, hogy nekem ez komoly feladat. Számos vipassana meditációs elvonulás, mély, transzperszonális élmény segített abban, hogy lépésről-lépésre építsem fel azt az élet iránti bizalmat, amit Tolle gyönyörű szép szavakkal ír le:
„Életünk és a világ néha véletlenszerűnek vagy akár kaotikusnak tűnő eseménysorozata mögött magasabb szintű rend és cél kibontakozása rejlik. Gyönyörűen fogalmazódik meg ez a zenben: ’Hull a hó, minden pehely a megfelelő helyre’.” (Tolle, 2006, p. 75) Az, hogy a munkám során önismereti mentorként, coachként embereket kísérhetek a kiteljesedésük útján a legnagyobb segítség számomra abban, hogy ez a fajta önmagamba, az ügyfélbe, a folyamatba és az életbe vetett bizalom felépüljön, és újra és újra megerősödjön. Ez a bizalom leveszi rólam, coachról azt a rosszul értelmezett felelősséget, hogy nekem kell segítenem, megoldanom, kitalálnom, megmondanom. Sárvári György így fogalmazza ezt meg: „A változást nem lehet kierőszakolni, a valódi fejlődési szándék nem kényszeríthető ki, a belátás nem adható át direkt csatornákon. A változás alapja a belső késztetés és hit, amely – előbb vagy utóbb – mindig megtalálja a kifejeződés útját.” (Sárvári, 2008, p. 49).
A nemakarás művészetének következő fontos eleme a nemtudás. Érdemes tisztáznunk, hogy ez nem jelenti azt, hogy ne fordítsunk kellő figyelmet a tudásunk megszerzésére, a készségeink, képességeink fejlesztésére. Az egész életen át tartó tanulás véleményem szerint kifizetődő és fontos, coachként pedig szerintem kötelező. Én itt most nem a tudás hiányára gondolok, hanem egy izgalmas állapotra, ami sokkal inkább a tudáson túl van, nem pedig előtte. Hadd idézzem Sárvári György szavait: „Az intuitív út nem irracionális, hanem racionalitáson túli, irányított üzemmód. Hogy honnan jön az irányítás, azt pontosan nem tudjuk, de ilyenkor az Intuitív én belép a racionális én helyére. Itt nem a már ismert útvonalak optimalizálása, a tapasztalatok összegzése vagy a tények feldolgozása történik meg, hanem új válaszok jelennek meg a semmiből. Ezért a kiindulópont a belehelyezkedés a semmibe, a nemtudásba, a teljesen nyitott, befogadó állapot létformájába, ahol bármi megjelenhet és megtörténhet.” (Sárvári, 2019, p. 15)
Amennyiben – az előző pontban foglaltaknak megfelelően – bemerészkedünk a nemtudás bizonytalan területére, és képesek vagyunk kibírni a pánikot, akkor legtöbbször megjelenik bennünk a nemakarás művészetének következő eleme, a kíváncsiság. A kíváncsiság szó is pontosítást igényel, hiszen a kíváncsiságunk kielégítését a coachingban – amennyiben az rólunk szól, és arról, hogy kielégítsük az információ éhségünket, ahelyett, hogy az ügyfélnek adnánk lehetőséget az önreflexióra – érdemes kerülni. Ezért szívesebben használom a rácsodálkozás szót. Ez a rácsodálkozás az, amikor megjelenik a coaching térben valami, és én ahelyett, hogy megítélném, „ez jó” / „ez rossz”, egyszerűen tudatosítom, és engedem, hogy megmutatkozzon, hogy ez most mi, majd figyelem, hova akar bennünket vezetni.
Az 5. és egyben utolsó elem az éntelenség. Az éntelenséget nem véletlenül tettem az utolsó helyre. Az a feltételezésem, hogy a korábban tárgyalt elemek, a jelenlét, az odaadás, a nemtudás és a kíváncsiság tulajdonképpen meghívják bennünk az éntelenség állapotát. Akár a jelenlétre gondolok, amiről korábban megállapítottuk, hogy megjelenik a személyesen túli, akár a nemtudásra, ami számomra egy a személyesen túli forrásból származó tudáshoz való hozzáférés kapuja, ezek számomra mind elképzelhetetlenek az éntelenség minősége nélkül. Azt mindenképpen érdemes tisztáznunk, hogy itt most megint nem valami előtt, hanem valami után vagyunk. Nem az „én” megjelenése előtti állapotról beszélek, ami preperszonális lenne, hanem az „én” meghaladásáról, ami transzperszonális. Ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy természetesen mindaz, ami a coaching folyamat során a térben megnyilvánul, az a coachon és az ügyfélen – mint individuumokon – keresztül nyilvánul meg, és közben ezek az „én-terek” valahogy feloldódnak egy „mi-térben”.
A nemakarás művészetének hatása az ügyfélre, a coachra és a folyamatra
A nemakarás művészetének legfontosabb elemeit vizsgálva elgondolkoztam azon is, hogy azon túl, hogy ezek az elemek szükségesek a nemakarás terének megteremtődéséhez, mégis mi haszna lehet az ügyfélnek abból, ha – coachként ezeket a minőségeket (jelenlét, odaadás, nemtudás, kíváncsiság, éntelenség) működtetve – a nemakarás tere létrejön. Arra a megállapításra jutottam, hogy a legfontosabb, hogy ezzel meghívom a klienst is, hogy kapcsolódjon önmagában ezekhez a minőségekhez. Amikor a coach a coaching során kapcsolódik ehhez a tudatszinthez, az nyitja, tágítja a teret az ügyfél számára, amiben nem csak addig sosem hitt megoldások, felismerések születhetnek meg, hanem az ügyfélben – eleinte átmenetileg, később akár tartósan is – megjelenik ugyanez a tudatszint. „A terápiás kapcsolatban a kliens reakciója a terapeuta attitűdjének tükörképe lesz.” (Rogers, 2003, p. 103)
Jól körülhatárolható, hogy hogyan van jelen a coach a nemakarás művészetének terében. Intenzív, elfogadó és éber jelenlétben, teljes odaadással, rácsodálkozással fogadva mindazt, ami megnyilvánul. Nagyon gyakran jelenik meg a coachban ilyen helyzetben a nemtudás, amikor hirtelen és váratlan módon nem a megszokott kérdéseket teszi fel, nem a megszokott módon reagál, nem a megszokott úton haladnak coach és ügyfél. Igen fontos, hogy amikor megjelenik ez a nemtudás, a coach – és ennek hatására az ügyfél – merjék rábízni magukat a folyamatra, és engedjék megtörténni azt, ami a helyzetből magából meg tud születni. Ez a bizalom és megengedés teszi ugyanis lehetővé, hogy hozzáférjünk a személyesen túli forráshoz, amit hívhatunk akár Mezőnek – ahogyan Sárvári György hívja – vagy Létnek – ahogyan Eckhart Tolle nevezi. „Összhangban állni azzal, ami van: azt jelenti, hogy belső ellenállás nélkül viszonyulok ahhoz, mi éppen történik. Gondolatban nem nevezem se jónak, se rossznak, csak hagyom lenni. Azt jelentené ez, hogy soha többé nem tehetsz semmit, hogy változtass az életeden? Épp ellenkezőleg! Ha tetteid alapját a jelen pillanatra történő ráhangolódás alkotja, akkor a cselekedeteidet magának az életnek az intelligenciája támogatja.” (Tolle, 2006, p. 77) Mivel a nemakarás terének művészete a coachingban egy olyan működésmód, ahol a coach egy eszköz, ezért minden hasznos, és előremozdító ennek a működésmódnak a kifejlesztésében, ami segít, hogy coachként minél tisztább, pontosabb eszköz legyek. Tehát minden olyan tevékenység, ami tölt, segít a szívemhez kapcsolódva jelen lenni. A legnagyobb akadályozó pedig az önismeret hiánya, a megdolgozatlanság.
Ahogy összegzem mindazt, ami számomra – és mostanra talán az Olvasó számára is – a nemakarás művészetéről a coachingban kiderült, egészen kiemelkedővé válik számomra a kapcsolat fogalma. A coachingban sok szó esik a kapcsolatról coach és ügyfél között, és ez rendben is van, hiszen a folyamat meghatározó eleme a kettőjük kapcsolata. Ugyanakkor én arra a megállapításra jutottam, hogy legalább ennyire fontos a coach kapcsolata önmagával, és az élettel. A nemakarás művészete a coachingban elsősorban a „being”-ről szól. Nem arról, amit teszünk vagy mondunk, hanem ahogyan emberként vagyunk, az élethez kapcsolódunk. Igent mondtunk az életre? Merjük magunkat rábízni az életre? Merjük elengedni az életünkben az akarást, irányítást? Készek vagyunk magunkat odaadni annak, ami éppen VAN? Merünk nem tudni? Egyáltalán jelen vagyunk az életünkben, vagy az életünk zajlik nélkülünk? Ezeket a kérdéseket érzem jelentőségteljesnek, ha a nemakarás művészetéről beszélünk a coachingban. A nemakarás terének létrehozása nem a cselekvésünkön és nem is a tudásunkon múlik, hanem a „vanságunkon”, vagyis azon a tudatszinten, ahogyan jelen vagyunk, azon a kapcsolaton, ahogyan az élethez és benne önmagunkhoz és természetesen az ügyfélhez kapcsolódunk. Nem a cselekvés maga a meghatározó, hanem hogy honnan, milyen forrásból ered ez a cselekvés. Összegezve a fentieket arra a megállapításra jutottam, hogy a nemakarás művészete a coachingban elsősorban egy mély kapcsolódást jelent, nem csupán a coach és az ügyfél között, hanem mindkettőjük kapcsolatát is jelenti az élettel. Ez pedig számomra egy olyan tér, ahol minden lehetőség megvan arra, hogy csodák születhessenek.
Irodalomjegyzék
Carl Rogers: Valakivé válni. Budapest, Edge 2000 Kiadó, 2003. 67. és 103. oldal
Elisabeth Gilbert: Big Magic: Kreatív élet félelem nélkül. Budapest, Partvonal, 2016.
Sárvári György: A belső harcos útja: Coaching kézikönyv. Budapest, Sanoma, 2008. 49. oldal
Sárvári György: Intuitív út. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2019. 15. oldal
Eckhart Tolle: A most hatalma a gyakorlatban. Budapest, Édesvíz, 2003. 77-78. oldal
Eckhart Tolle: Új Föld. Budapest,Agykontroll, 2006. 2., 3., 75. és 77. oldal
Bemutatkozás
Oros Andrea önismereti mentor, integrál tanácsadó, business és team coach. Szenvedélye az emberi kiteljesedés folyamata. Elszántan és soha véget nem érő kíváncsisággal kutatja az emberi működésmódokat, a kiteljesedés útjait, illetve a kérdést, hogy segítő foglalkozásúként hogyan tudjuk ezt a folyamatot a legnagyobb alázattal, odaadással kísérni.
