Azt mondják, a színész még saját édesanyja temetésén is azt figyeli, milyen érzelmeket és hogyan fejeznek ki a gyászolók. Abból épülünk, ami megtörténik velünk. A céltudatos ember minden élethelyzetéből leszűri a legfontosabb tanulságokat, minden pillanatot, valamennyi rezdülést megpróbál személyiségfejlődése részévé tenni. „Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes” – mutat rá erre szellemesen generációk egész sorának egyik kedvenc hétköznapi pszichológiai kötete. „Amit a gyerekeimtől tanultam a menedzsmentről” – választja témául az egyik legfrissebb menedzsment-sikerkönyv. A magánéleti, karrierbeli sikerességre törekvő ember bolond volna kihagyni azt a tréninghelyzeti ziccert, hogy tanuljon mindabból, amit az élet számára nap mint nap produkál.
Kora gyerekkoromtól kezdve sportoltam, 13 éves koromtól leigazolt kézilabda játékosként készültem a felnőtt válogatottságra. Álom volt az olimpiai részvétel. Több mint hatvanszoros korosztályos válogatottság és hét év első osztályban eltöltött versenyzés után, viszonylag korán, 25 évesen fejeztem be profi sportolást. Habár az olimpiai részvétel nem jött össze, pályafutásom ezzel együtt is teljes: ért kudarc és siker, öröm és bánat egyaránt. Sportolóként sem maradt hiányérzetem, de hogy vezetőként, majd pedig coach-ként mekkora hasznát veszem az élversenyzői alapoknak, csak később tapasztaltam meg. Minden sportolói élményem, tudásom hasznosult és hasznosul a mai napig, munkámban és magánéletemben egyaránt. Jelen van minden coaching ülésen, amit ügyfelekkel folytatok, minden vezetői megmozdulásban, amit a csapatom vezetésében teszek, és jelen van a magánélet minden momentumában. Korábban talán csak ösztönösen, tudat alatt nyúltam vissza a sporthoz, mostanában viszont egyre többször tudatosan használom az elsajátított eszköztárat.
Minden sportnak, minden mozgásformának megvannak a maga sajátosságai, a „hosszútávfutó magányossága” másfajta képességeket követel meg a sportolótól, mint egy kemény bokszmeccs. A számos közös vonás mellett nyilvánvalóan mások a jellegzetességei az egyéni sportágaknak és a csapatsportágaknak is. Meggyőződésem, hogy a kézilabda – mint kemény, küzdelmes csapatjáték – számos olyan tulajdonsággal vértezi fel az embert, amit a későbbiekben akarva-akaratlanul is hasznosít, vagy akár egy coaching folyamatban tudatosan átad, megvilágít az ügyfél számára.
Az élsporttól kapott testi-lelki-szellemi eszközkészlet első és talán legfontosabb csoportja valamilyen módon a stratégiához, a stratégiai látásmód erősítéséhez kötődik. A kézilabdában – és más csapatjátékokban – a gyors tisztánlátás és a jó helyzetfelismerés egyszerre alapkövetelmény és persze a tapasztalattal párhuzamosan fejlődő készség. A másodperc töredéke alatt kell átlátni az ellenfél, a csapattársak, a kapu és a labda helyzetét és az előre megbeszélt stratégia szellemében – vagy azt épp felülbírálva – döntést hozni és cselekedni. A stratégiai gondolkodás már a pályára lépés előtt, magán a meccsen, de még a meccs után is meghatározza a sportoló életét, és ezt érdemes implementálni az aktív sportkarrier utáni létbe is.
Fegyelem és állhatatosság, bizony ez is alapszükséglet, ezek nélkül belevágni sem érdemes. Az élsportra gondolva gyakran magasan lobogó zászlók, háromosztatú dobogók, aranyérmek csillogása és büszkén integető versenyzők jelennek meg a „mezei szurkolók” lelki szemei előtt. Ha sportolókkal beszélünk, rögtön kiderül, hogy a pár másodpercnyi dicsfény, a siker csak a jéghegy csúcsa az életükben. Az élsport számukra a küzdést, a télvíz idején hajnali futást, szigorú önmegtartóztatást, önsanyargatást jelent. Ennek felvállalásához alázat és persze példátlan fókuszáltság, célorientáltság és folyamatosan megújuló célkitűzések kellenek. Egy egészséges fiatalnak nehéz feldolgoznia, hogy neki a bulizások helyett öltözők és edzőtermek, versenyek és felkészülések tagolják a mindennapokat. Egy élsportoló ismerősömet megkérdezték egyszer, hogy mit csinált a nyolcvanas években, ha egyszer egyetlen akkor aktív zenekart sem ismer. Azt mondta, „Szöulra készültem”… A célok hajtják előre az embert, ezek segítik át a kudarcon, ezek adják az elszántságot, hogy ne adjuk fel a mélypontokon, és ezt kell tudatosítani a sporton túli világban is. Jó hír, hogy a folyamatos feszültséget, az összeszorított fogakkal történő küzdést rengeteg játékossággal, könnyedséggel oldják meg egymás között a csapattagok, ami egy jó értelemben vett lazasággal vértezi föl az embert.
A kézilabda nem csak a stratégiai gondolkodást, vagy épp a kitartást, a bevállalós bátorságot, az állhatatosságot jelenti, hanem egyfajta világlátást, szemléletmódot is ad. Régi sportközhely, hogy a jobb csapat győz és nem az, amelyik sztárokból áll. A csapatban való gondolkodás arra is megtanít, hogy az egyéni ambíciókat a csapat sikerének szolgálatába állítsuk, hogy minden pillanatban tisztában legyünk azzal, hogy az egész jóval több, mint az egyes tagok összege. A sportnak köszönhető világlátás része a fair playben, az etikus működésben való gondolkozás is. Az egészséges versenyszellem arra sarkall, hogy mindig győzelemre menjünk, hozzuk ki a helyzetből a legtöbbet, de ezt csak a szabályok, vagy, ami sokszor erősebb: a morális megfontolások betartásával tegyük.
Egy fiatal vezetők fejlesztésével foglalkozó coachtól joggal várják el az ügyfelek, hogy a vezetéssel, a menedzsmenttel kapcsolatban is útmutatóval szolgáljon. Szerencsére az élsport ezen a területen is kiváló mintát ad akár a coach-munka, akár saját munkatársaim irányítása tekintetében. Kevés helyzetben fontos ennyire például a jó erőforrás-gazdálkodás. Szinte nincs is más terület, ahol ennyire gyors visszacsatolást lehet kapni az energiák meggondolatlan beosztásától, mint amilyen egy meccs-szituáció. Ide sorolhatjuk persze a tudatos priorizálás képességét is: egy vezető és egy élsportoló számára is elengedhetetlen, hogy meg tudja találni az egyensúlyt a fontos és a kevésbé égető feladatok, teendők között.
Az élsport adta szellemi muníció után végül megemlíthetjük a fizikai jegyeket is, elvégre a sport célja a testedzés. Egy élsportoló számára szinte természetes, hogy nézők százainak, ezreinek – képernyőn keresztül akár még többeknek – tekintete tapad rá, az ő mozdulatait, az ő testét figyelik, ehhez pedig nagy magabiztosság, erős testtudat szükséges. A testtudat a mindennapi munkánk során is segítséget ad, egy coach minden ügyfelével megbeszéli, miért fontos a külső megjelenés, hogyan tudja bárki bátran vállalni önmagát, és hogyan tudja elsajátítani a lámpaláz leküzdésének akadályait.
Szép lista, és mindezt a sport adta. De persze nem tálcán kaptam mindezt. Kőkemény munka, verejték, rengeteg könny és erőfeszítés párosul hozzá. Lemondással, alkalmazkodással, fáradsággal megélt napok, időszakok. Mégsem cserélném el a fiatalságomat senkivel. A sport tanított, nevelt, formált olyan emberré, aki ma vagyok. Az elmúlt tizenkét évben kipróbáltam rengeteg sportot, extrémtől kezdve a táncos verzióig. A mozgás lételemem, elkísér egy életen át. Ha úgy vesszük, ez a kíséret maga is egyfajta coaching, vagy öntréning. Épüljünk mindenből, amit az élet dob. És persze sportoljunk minél többet!
Jegyzetek
- Robert Fulghum (2010.), Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes. Park Könyvkiadó
- Ian Durston (2009.), Amit a gyerekeimtől tanultam a menedzsmentről. HVG Kiadó
Bite Barbara
Business coach, vezetői tanácsadó. Sokéves, multinacionális cégnél szerzett vezetői tapasztalattal, közgazdász végzettséggel rendelkezik. Ezen alapokra építkezve végzett több coach képzésen és szakmai fejlesztésen. Business coachként, vezetői tanácsadóként és trénerként dolgozik a Coaching Team csapatának ügyvezetőjeként, illetve vezetőfejlesztési és tehetségmenedzsment programok projektvezetőjeként. A látszólag kétpillérű feladat együttesben találta meg saját egyensúlyát: egy-részt a coaching adta fejlődés, változás, megismerés, felfedezés sokszínűségét, másrészt a vezetésben saját kompetenciái és karizmája egyvelegét. Számára mind-két pillérnek elengedhetetlen feltétele a folyamatos önismereti munka. Az ICF alel-nökeként a coaching szakma minél szélesebb körben való megismerésén dolgozik.