Pár évvel ezelőtt a GDPR, aztán 2020-ban a coachingot érintő törvénymódosítás tervezetek kapcsán újra és újra előtérbe kerül a téma: hogyan, miként tudjuk bebiztosítani magunkat, hogyan tudjuk megvédeni magunkat különféle kényes helyzetektől. Érezzük, hogy a szakmai sztenderdek, az Etikai Kódexek, coach szervezetek, egyesületek útmutatásai, szabályai mind fontosak és szükségesek, de amikor jobban belenézünk, akkor kiderül, hogy valójában, részletekbe menően mégsem vagyunk ezekkel tisztában, hiába vagyunk gyakorló coachok sok-sok ügyféllel, ügyfélórával a hátunk mögött. Valahogy akkor kap ez figyelmet ténylegesen a szakmai életünkben, amikor beleszaladunk valamilyen kellemetlen helyzetbe, és nem tudjuk mihez is igazodjunk, hova is nyúljunk. Pedig akkor már ott a frusztráció, a nyomás, és ilyenkor leginkább csak kapkodjuk a fejünket…
Annak idején mérnöki tanulmányaim során, majd a Malévnél tapasztaltam meg élesben, hogy az alapok, a szabályok készség szintű ismerete hogyan adja a biztos alapját bármilyen kényes helyzetnek – gyakorlatilag arra készítettek fel miket, hogy ha valami baj van, akkor reflexből tudjuk, mit kell cselekednünk. Mindamellett, hogy az egész mögött a megelőzés állt, azaz, hogy vegyük elejét, kerüljük el azokat a veszélyes helyzeteket, amiket el lehet, de legyen arra is valami a tarsolyunkban, ha ezek mégis bekövetkeznének. Aztán versenytáncos pályám során kapott ez az egész témakör egy érdekes többletet, ahol is maga a versenyhelyzet, az eltérő terepviszonyok (többi pár, parketta mérete, minősége…) hozott olyan szituációkat, amikor rögtönözni kellett, improvizálni. Izgalmas módon mindez azoknak ment könnyebben, akik nagyon magas szinten ismerték és alkalmazták az alapokat. Mint ahogyan a zenében a virtuózok mögött is ezer és ezer óra rutin, skálázás, kötelező gyakorlat, a klasszikusok stabil ismerete áll, amire mind építenek akkor, amikor azt a hihetetlen könnyed, újszerű, sokat adó rögtönzést kivágják…
Coachként is megtapasztaljuk, hogy a sok-sok ügyfélhelyzet, az eltérő ügyfelek, a rengeteg óra tapasztalat hoz egy szakmai magabiztosságot, melyekre építve újabb, nehezebb, nagyobb kihívásokat jelentő helyzetekbe is bele merünk és tudunk menni. De azt is tapasztalom, hogy ebben sokszor a próba-cseresznye vezérelv irányít, miközben van számos olyan lehetőség, dokumentum, szabályzat, ha tetszik, akkor mankó, amiket tudatosabban megismerve és alkalmazva sokat tudunk könnyíteni saját munkánkon.
Tudom, hogy számos szervezet rendelkezik már etikai, viselkedési kódexekkel, a coaching kompetenciák is alapos munka után jól le vannak írva, de itt mégis a saját szervezetem, az International Coaching Federation anyagaira fogok utalni. Annak idején, amikor a coachinggal a sport világán túl az üzleti szférában is elkezdtem foglalkozni, pontosan azért esett a választásom az ICF-re, mert szabályzatai, elérhető anyagai iránymutatással szolgáltak a szakma e területén is, és lássuk be, sokkal egyszerűbb nem újra feltalálni a kereket, hanem menni azzal, ami már működik, kidolgozták mások, nekünk pedig csak alkalmazni kell azt.
Mind ICF taggá válásunk (illetve éves tagság megújításunk), mind az MCSZSZ Minősített Coach Szaknévsorba való felvételünk (és ez persze igaz sok más coaching szervezet tagságára is) alkalmával elfogadjuk, ’beklikkeljük’, hogy ismerjük, és magunkra nézve kötelezőnek tartjuk az adott szervezet etikai és viselkedési kódexét. De vajon átolvastuk-e azt? Tanulmányoztuk, hogy mi is a tartalma? Tapasztalatom szerint leginkább nem…
Pedig az ICF Etikai Kódexe például számos alapfogalmat lefektet, és ahogyan a bevezető részben is írja: „…a nemzetközi szervezet alapvető értékeinek, szakmai definíciójának szellemében szolgál iránymutatással és viselkedési, módszertani szabályokkal minden tag és minősített coach számára.” Márpedig akkor miért is ne alkalmaznánk, követnénk ezt? Miért ne lenne ez a dokumentum egy alap, támogató erőforrás – pont, aminek szánták?
A cikk terjedelmi korlátai miatt csak pár szempontot ragadok ki, illetve példát hozok be azokból a megkeresésekből, melyekkel az évek során találkoztam ICF és MCSZSZ elnökségi sapkámban, coach-képzőként vagy éppen mentorként, szupervízorként. Ilyenek voltak számos esetben, hogy eltérő a gondolkodás, az értelmezés már eleve akkor, amikor arról beszél a megbízó, az ügyfél, illetve az érintett coach, hogy ’coaching tevékenységet folytat’. Fontos már az elején tisztázni, hogy milyen felelősségekkel vagy kötelezettségekkel, jogokkal és felhatalmazásokkal is járnak az egyes érintett szerepek, azaz, hogy a munka során kinek mi a dolga, hogyan is van benne a folyamatban. Ahány ház, annyi szokás, ahány megbízó, ahány coach iskola, majdnem annyi féle fogalom létezik arra, hogy mi is az a coaching, mit is csinál, vagy éppen nem csinál egy coach, mi fér bele, vagy mi nem a coaching folyamatokba, együttműködésekbe. És hiába hisszük, előfeltételezzük, hogy ugyanarról beszélünk, erre ránézni, és egy konkrét (adekvát) alapról elindulni még sosem ártott semmilyen együttműködésnek a világtörténelemben…
Másik nagy témakör a titoktartás és a visszajelzések adása a megbízó (szponzor, HR, linemanager, szülő…) felé. Ráadásul szerintem ember legyen a talpán, aki a sokszor többoldalas GDPR kitételek, cégspecifikus titoktartási klauzák erdejében eligazodik, pedig sok esetben ott rejlenek a remek buktatók… Minden stakehodernek megvannak a maga érdekei, szándékai, amiket természetesen teljesen helyénvalónak is él meg, sőt még indoklása is van hozzá, de ezek nagyon hamar tudnak egymás ellen menni, aztán pedig ott állunk a kereszttűzben coachként…
Szintén nagy kérdéskör a coaching határai, meddig coaching, honnan pszichológia, hogyan járjunk el ezen esetekben. Meddig mehetünk el, hogyan küldhetjük tovább, és leginkább hova az adott ügyfelet. Mindez vállalati környezetben számos kényes és érzékeny lábujjra tud rálépni…
Pedig az ICF Etikai Kódex, illetve az ICF Fehérkönyv egyértelműen, (cég) kultúráktól független módon lefekteti az alapfogalmakat (professzionális coaching kapcsolat fogalma és magatartás az ügyfelekkel, szereplők – és azok jogainak, kötelességeinek meghatározása, egyértelmű szerződések megkötése, GDPR – titoktartás, személyes adatok védelme…), amik biztos és félreérthetetlen referenciapontként szolgálhatnak a közös munka során, különös tekintettel arra, hogy ezektől adott szervezet tagjaként nem is térhetünk el, erre nem kötelezhetnek minket, csak ha mi magunk rúgjuk fel azokat, azaz engedjük.
Azt gondolom, vallom és tapasztalom, hogy ha már a kapcsolatfelvételtől fogva ICF coachként vagyok jelen, kommunikálok, járok el (azaz alkalmazom az Etikai Kódex és más szabályzatok iránymutatásait a munkafolyamat teljes időtartama alatt), akkor alappá válik minden résztvevő számára, hogy milyen irányelvek, elvárások mentén dolgozom, és mire is számíthatunk a közös munka során – és nekem innentől definiálható a partneri együttműködés minden érintettel. És amit kiemelnék: nincsenek kiskapuk, eltérések ettől. Egyfelől irtó nehéz fejben tartani ezeket, másrészt megnyitottuk a kaput a különeljárásoknak, kéréseknek, amikből aztán meg nehéz, ha nem éppen lehetetlen kijönni.
A kapcsolatfelvételtől, a jogi és a pszichológiai szerződések megkötésekor két irányelv van a fejemben, és ezekre szerződöm: 1. Elvárások, kötelezettségek, jogok, azaz a KERETEK, 2. Lehetőségek, engedélyek, azaz a MOZGÁSTÉR megteremtése a célom. A keretek (a konkrétumok, ki, mikor, hol, mennyi alkalom/időtartamban, kinek mi a szerepe, ki hogyan van benne a folyamatban, késések, lemondások, stb…) adják meg azokat a fogódzkodókat, biztonsági öveket, referenciapontokat, amikre építünk, támaszkodhatunk, amikbe belekapaszkodhatunk, ha turbulenciába kerülünk, a mozgástér pedig arra ad lehetőséget, hogy alkossunk, beavatkozzunk, szárnyaljunk. A mozgásteret nagyon hatékony azzal leszerződni, hogy kikérem az ügyfél véleményét a komfort-tanulási/feszültségi-pánik zónákról való vélekedéséről, illetve arról, hogy mi van az ő fejében az ellenállásról, illetve a vakfoltokról. Izgalmasnak találják ezeket az ügyfelek is, nagyon ritka, hogy nincsen erről valami képük, de ehhez hozzá téve a coaching szempontból érdekes aspektusokat, máris közösen alkotunk egy együttműködési keretet- és jelzésrendszert. Ha pedig találkozunk ilyennel, csak vissza kell utalnunk a szerződésre, és tudjuk, értjük mi van, tudunk tovább dolgozni, ha kell, újraszerződni. Míg, ha itt szeretnénk mindezt letárgyalni, akkor sokkal nehezebb dolgunk van, itt már pl. nagy az érzelmi töltet, beszűkült a tudatállapot.
És hogy ne vesszünk el a szereplők között, vagy éppen az útvesztőben, a stakeholder térképet veszem alapul, ami abban is segít az ügyfélnek és nekem egyaránt, hogy tudatosítsuk a kontextust, a teljes környezetet, amiben az ügyfél (legyen egyén vagy csapat) működik, éli az életét. Egyrészről az ügyfelek nyilván a saját szemszögükből nézik a mozijukat, ebből kimozdulni pedig nem könnyű. Nem találkoztam még olyan esettel, ahol ne lett volna hozzáadott értéke annak, hogy felvázoltuk a kapcsolatokat, viszonyulásokat. Másfelől ez a térkép a folyamat során mindvégig referenciaként szolgál, hogy a munkafázisban, majd a további lépések tervezésénél (amikor mi valószínűleg már nem vagyunk majd jelen az ügyfél mindennapjaiban…) se vesszen el az az ominózus irányvonal, nagyobb kép.
Én szeretem a szabályokat, mert irányt mutatnak, segítenek eligazodni, főleg minél komplexebb egy helyzet. Márpedig amikor coachingolunk, amikor ügyfeleinket kísérjük valamilyen változási folyamatukban, amikor beavatkozunk életükbe, működésükbe, aminek az eredményét ők majd aztán valahol máshol, valakiken másokon fognak megtapasztalni, akkor szerintem nagyon összetett szituációkban vagyunk benne. És szakemberként elengedhetetlen, hogy észnél legyünk, tudatosan alkalmazzuk a szakma szabályait, mi legyünk a biztos pont, a szakmaiság a folyamatban. Ugyanakkor mi is emberek vagyunk, emberből vagyunk gyúrva, és ér mankókat alkalmaznunk saját magunk megtámogatására. Arra hívlak kedves olvasó, hogy vedd elő, olvasd át az ICF Etikai Kódexét, és alkalmazd saját munkád biztosabbá, szakmaibbá tétele érdekében!
