4. állomás
Az előző rész ott maradt abba, hogy hányféle módon tudjuk szabotálni a lehetőségeinket, és visszautasítani az élet adta kalandjainkat.
Most viszont, végre itt a következő állomás, ahol már nem vagy egyedül, ahol egy személy, egy könyv, egy film, vagy akár egyetlen mondat: ad valamit, amitől levegőhöz jutsz, amitől –ha csak egy villanásra is- látod magadat beérni a célba.
Találkozol a MENTORRAL.
A jó mentor az, akinek a benned való bizalma és hite miatt sokkal jobb életet kezdesz élni, aki miatt többet hozol ki magadból.
Ő a mérték a tetteid mögött. Aki úgy támogat, hogy attól szárnyalni tudj. Azonban a „mentorságot” nem csak mi kaphatjuk másoktól! Mi is azok vagyunk, azok lehetünk az emberek számára. Kell is, hogy azok legyünk! Támogatók, segítők. Most különösen…
Ki a számodra jó mentor?
Ő az, aki már akkor látja benned, amire születtél (és ahova képes vagy eljutni) amikor neked arról még talán sejtésed sincs.
A (mese)hős útjának a 4. állomásán vagyunk.
Erőt veszünk magunkon, és végre tovább megyünk. Előre. Akárhányszoros mintánk is van a múltból a kaland visszautasításának ál- biztonsággal csábító rutinjára, most mégis elkezdünk hinni. Az útban. Magunkban. A kalandunkban. „Ha készen áll a tanítvány, megjelenik a mester.” Azonban ehhez az elinduláshoz kell a mentor.
Vannak mentoraid? Mindenkinek vannak.
Ha most kétkedve rázod a fejed, csak próbáld felidézni, amikor valaki –akár csak egy jó szóval – biztatott. Amikor valaki esetleg nem is tudott a létezésedről, mégis mintát adott. Amikor valaki kifejezte, hogy hisz benned. Szóval, tettel, dicsérettel, vagy „csak” néma figyelemmel. Valaki olyan feladatot adott, amit magadtól talán sosem vállaltál volna, de ő hitte, hogy képes vagy rá.
Ő volt a mentorod.
Egy –szívemnek nagyon kedves – idős hölgy mesélte egyszer, hogy amikor tíz éves kislány volt, a szomszéd néni véletlenül meglátta a varrását, és megdicsérte, hogy milyen szép és gondos. Azt a kislányt soha, senki nem dicsérte. Még anyja, nagyanyja sem. De ez az egyetlen elismerés elég volt ahhoz, hogy egész, hosszú életére megszülessen benne az igény: ő mindig szépen fog varrni. És ami még fontosabb, egész életére megtanulta a jó szó erejét.
Naná, hogy a mesecoachingban a mentorság általában picit furfangos, csavaros …
A főhős szerepébe bújva, nem mindig a hála az elsődleges érzelem a történetben megjelenő „mentorok” felé… Mert a sárkánnyal először meg kell vívni, életben kell maradni, és csak utána tudsz elmerengni azon, hogy nélküle sosem tudtad volna meg, hogy mekkora erő lakik benned…
Mesecoachingban:
Mire tanított meg a mentorod?
„ Hinni a varázslatban, hogy lehetséges. Elég jó vagyok neki. A csintalanságra és a lazaságra.”
„ Nem volt félelem, inkább a tudat: meg tudok vele birkózni. Vakmerőséget éreztem, és azt, képes vagyok erre!”
„Lépést tenni az ismeretlen világ felé. Bele mertem lépni egy olyanba, ami nem az én világom. Bátorságot, kíváncsiságot és stabilitást tanított.”
„ Nem kell a nyilvánvalót megmagyarázni.”
„Az itt bajom eshet érzés elengedését. Aztán az elengedés erőforrássá tételét. A szabad akaratomhoz való kapcsolódást.”
„ Az értékeim tudatosítására. Amikor ezeket megneveztem magamnak, úgy éreztem, eltörpülnek a feladatok, amiket addig elképesztő mennyiségűnek találtam.”
„ Rájöttem, hogy máshogy is élhetek, mint ahogy eddig. És az sokkal jobb is lehet majd.”
A mesék sosem a külsőségekről szólnak. A végén királlyá válni: belső út.
A próbákkal szembenézni: folyamatos döntési lehetőség: alacsony vagy magas szinten oldod meg? Az alacsony lehúz, a magas felemel, ez ilyen egyszerű. Megtenni? Nyilván nem az.
Viszont a meséink célja nem is a szórakozás, a „szórttá levés”, hanem a koncentrált belső munka modellezése, az egész-ségünk útjának mutatása, testünk – lelkünk – szellemünk egységbe rendezése.
Már a negyedik állomáson járunk. Vannak mentoraid?
