A ’kritikus’, vagy ’átfordító’ pillanatok vizsgálata közben úgy veszem észre, ezek gyakran kapcsolódnak a csendhez, vagy a ’véletlenhez’. Ebben az írásban arra teszek kísérletet, hogy reflektáljak a tapasztalataimra és eljussak néhány kérdéshez, amelyek ébren tartása iránytűként szolgálhat a munkánkban.
Saját tanulásom egyik kiemelkedő pillanata volt, amikor egy mentorom évekkel ezelőtt megfogalmazta: ’Segítőként arra kell törekedjünk, hogy egyszerre legyünk teljes mértékben nyugodtak, relaxáltak, és közben teljes mértékben fókuszáltak.’ Ennek az üzenetnek a tanítása az évek alatt semmit sem vesztett erejéből, újra és újra további tanulásokhoz vezet el. A nyugalomra és éber figyelemre való törekvés egészen új meglátásokhoz, perspektívákhoz vezet el az ügyfél és ügyének látása, a kettőnk közti kapcsolat észlelése és érzékelése, és az önmagamról való tanulás kapcsán.
Zoli
Megérkezik az ügyfél. Arról az élményéről kezd beszélni, ami az üles előtt, az ebéd alatt érte. Hallgatom, elidőzünk ennél az élménynél néhány percet, majd belekezd a témába, amivel érkezett. Bontogatjuk a témát, bomlanak ki a rétegek mögötte. És egyszer, ott vagyunk egy pontnál, ahol élesen megjelenik bennem mindaz, ami az ebéd alatti élmények mesélése közben is megjelent. Megajánlom neki az összekötést. Tapintható az energiaváltozás – megérkezik hozzá egy mély megélés. És innen átfordul minden.
Látszólagosan független események – és itt éppen a tanulás kulcsát adták meg.
Era
Era bár mindig nagyon pörgősen, sok-sok mindenre reflektálva, sok réteget egybekötve, hosszú monológokkal érkezik, ezek után elég egy kérdés vagy reflexió ahhoz, hogy vegyen egy nagy levegőt és önkéntelenül lehunyja a szemét. Ilyenkor elkezd tágulni a tér és a keletkező csendben, mint egy vízcseppben, összesűrűsödve jelenik meg és válik tapinthatóvá az élet. Innen már más tempóban haladunk, sok a csend, és ezekben a csendekben hallhatóvá válnak azok a hangok, amelyek a sok beszédben és gondolkodásban hallhatatlanok maradnának.
Ha azért kérünk segítséget, mert elakadtunk, ha pedig azért, mert tudatosan szeretnénk egy célunk, vágyunk felé haladni, mindkét esetben az visz előre, ha egyfajta tágasságot tudunk megteremteni abban, ahonnan és ahogyan az ügyünkre nézünk. Elakadások esetén a gondolkodás és a megélés beszűkültsége fizikailag is megélhető, tapintható a térben.
Történetek, érzések, amelyeknek nem adunk teret, bennünk ragadnak, és bennünk ’foglalnak teret’, megakadályozva azt, hogy a bennünk és körülöttünk lévő változással kapcsolatban maradjunk. Ha képessé válunk arra, hogy érzékeljünk bármilyen mozgást, változást magunk körül, az mozgást, változást idéz elő saját magunkban is.
A csendben lassul a mozgás, lassul a légzés és nagyobb teret kap az élményeink reflektálásának és integrálásának lehetősége és nagyobb teret kap az összefüggések, kapcsolódások meglátásának lehetősége is. A kognitív magyarázatok helyett a két vagy több ember közötti kapcsolódás megélése és az önmagunkhoz kapcsolódás mélyülése új perspektívát nyit az élményeink keretezése és az ezekre való válaszok tekintetében. Ha a bennünk megjelenő dilemmák mellett odafordulunk ahhoz is, hogy mi a belső megélésünk, és hogyan él az adott történet a testünkben, ha egyszerre vagyunk képesek figyelmünkben tartani az elménket, szívünket és testünket, történeteink új rétegei bomlanak ki bennünk.
Ha a figyelmünket odafordítjuk valami felé, annak hatása van. Mi történik, ha a figyelmünket egyszerre irányítjuk önmagunk teljes valójára – testi érzeteinkre, érzéseinkre és gondolatainkra- és magunk köré? Arra, ami bennünk, és ami körülöttünk történik? Talán a legerősebb megélés az lesz, hogy tér nyílik. És ebben a térben a másik ember érzékeli, ha mi merjük őt érzékelni. És ez biztonságot ad. Ez a jelenlét ad lehetőséget arra, hogy integráljuk megéléseinket, tapasztalatainkat és összehangoljuk a választásainkat azokkal az értékekkel, minőségekkel, amelyek mentén haladni szeretnénk az életünkben. Vagyis, a tér egyúttal a tudatosságot, az érzékelést is jelenti. Térre van szükségünk ahhoz, hogy reflektáljunk, és térre van szükségünk ahhoz, hogy értelmezzük és integráljuk az élményeinket, azaz tanuljunk. Minden olyan korábbi élmény, ami a megtörténés idejében nem volt integrálható, bennünk él elzárva, és arra vár, hogy a benne rejlő bölcsességet integráljuk.
A lelassulás és a csend lehetőséget ad arra, hogy a valóság és megéléseink minél tágabb részét érzékeljük és integráljuk választásainkba, döntéseinkbe, lépéseinkbe. Kérdéseink, kihívásaink, fájdalmaink legmélyebb rétegei gyakran némák, és csak a csendben válnak hallhatóvá. Mi a saját szubjektív megélésem a jelenlétről? Hogyan tudok effelé törekedni segítői szerepemben és azon túl? Az emberi kapcsolódás legnagyobb ajándéka, hogy a ko-reguláción keresztül segíthetjük egymást abban, hogy a felbukkanó érzéseket, élményeket biztonságban, nyugalomban fogadjuk, és így erővé alakítsuk. A rohanás helyett életünk és tanulási folyamatunk természetes ritmusát követhessük.
A tapasztalataink azt mutatják, hogy bármit is érzünk, gondolunk, bármi is legyen az agendánk, az élet azt fogja visszaigazolni nekünk. Ha képessé válunk mélyen odafordulni ahhoz, amit magunkban és magunk körül cipelünk, képesek vagyunk egyúttal alakítani is azt.
Nyitva az új tapasztalatokra, és elfogadással a meglepetések felé.
Mit jelent jelen lenni? Mit jelen a jelenlét megtapasztalása? Hogyan tudok megnyílni arra, ami megjelenik bennem és körülöttem? Hogyan tudok megnyílni arra, ami kényelmetlen, ami fáj, ami megakasztja a lélegzetemet? Hogyan tudom elkezdeni érzékelni azt, ami néma, érzékelhetetlen? Hogyan tudom ezáltal életre kelteni, megerősíteni a ko-kreációra való képességemet? Hogy ne csak alkalmazkodjak, elszendvedjem, hanem a környezetemmel együtt alakítsam a történéseket? Hogy folyamatosan kapcsolatban maradjak azzal, ahonnan és amin keresztül a világra nézek? Hogyan tudok másokkal ott találkozni, ahol vannak?
Talán olyan kérdések ezek, amelyekre nem érdemes gyors válaszokat adni, hanem ezeket figyelmünkben tartva folyamatosan általuk tanulni.
