Tapasztalatok szerint az önérvényesítés jelentősége az utóbbi évtizedekben igen megnőtt. Az önmenedzselés első lépéseit már általános iskolásként megtesszük: ma már éppoly véres harc folyik egy-egy jó középiskolába való bekerülésért, mint a felsőoktatási intézményekért. Ezt a harcot sokszor még a szülők vívják, de igen sok esetben ez már a gyermek harca – a szüleivel szemben.
Sokan már gyermekként rendelkeznek határozott elképzelésekkel a jövőjüket illetően, és ha ez ütközik a szülői intenciókkal, kész a konfliktus. Ezt a harcot gyakran a szülők nyerik, azonban hosszú távon a felnövekvő fiatal felelőssége lesz, hogy saját jövőjét kovácsolja.
Az érettségi és a felsőoktatásba való bekerülés egy fontos határkő, melyhez elérkezve mindenki szembesül a jövőt illető kérdésekkel: döntéseket kell hozni, hogy milyen irányban folytatódjon életünk. A döntés természetesen nem minden: ha sikerült is meghozni, nem biztos, hogy úgy is alakul, ahogyan szeretnénk. Itt indul az önmegvalósítás hosszú, kanyargós útja.
Ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, sok mindent tehetünk. Elfogadhatjuk a dolgokat úgy, ahogyan adódnak. Ezt felfoghatjuk pozitívan, vagy szenvedhetünk tőle. Tehetünk ellene, munkálkodhatunk a változásért. Ha nem vettek fel a hőn áhított szakra, egyetemre, mehetek a második helyre, újrajelentkezhetek, kihagyhatok egy évet. E döntések meghozatalakor kiéleződnek az önismereti kérdések. Ki vagyok? Mik a céljaim?
A felsőoktatásba bekerülve már körvonalazódhatnak ambícióink. Tanulmányi ösztöndíjak, versenyek, konferenciák, hallgatói érdekképviselet, diákmunkák, közösségi élet: számos terepen érvényesíthetjük magunkat, kipróbálva már felnőttként, de még „kicsiben” az érvényesülés módszereit. Az itt szerzett tapasztalatok és önismeret már közvetlenül hatással lehet a későbbi, munkaerő-piacon való elhelyezkedésünkre.
Az önmenedzselés igazi jelentősége akkor mutatkozik meg, amikor a felsőoktatásból is kiléptünk. Az első szakmai önéletrajz megírása, az első munkakeresés már tartogathat nehézségeket, hiszen itt válik kézzel foghatóvá a kérdés, hogy vajon a szándékaim, vágyaim mennyire reálisak, hogy amit eddig tanultam, mennyire hasznosítható, és végső soron, mivel is szeretnék foglalkozni valójában, és hogyan érhetem el a célomat.
Ha meg is van a vágyott munkahely, valószínűleg nem egyből a legjobb pozíció jut nekünk. Ekkor következik az önmegvalósítás azon része, melyhez már negatív jelentéstartalmak tapadnak. A kollégák egyszerre barátok és vetélytársak, az önmenedzselés itt már törtetésnek tűnhet, meg kell találni a megfelelő oldalát annak az igen vékony határnak: a munkatársaink támogatása és barátsága vagy a saját célok megvalósítása a fontosabb. A feladatot pedig nehezíti a tény, hogy a mindennapi munkalégkört, ahol az életünk felét töltjük, leginkább a kollégákkal való viszonyunk festi pozitívra vagy negatívra. Egy bizonyos ponton tudomásul kell vennünk, hogy az, aki szakmai tudása ellenére rosszul tűri a konfliktusokat, és rosszul menedzseli magát, nemigen juthat előbbre a szervezeti hierarchiában. A törtető munkatársat azonban a közösség kivetheti magából, lehetetlenné téve a nyugodt – s ezáltal hosszú távon az eredményes – munkát.
Az ilyen helyzeteket is sokféleképp lehet kezelni. Az ember saját életének alakítása során gyakran épít élettapasztalataira, tudására. Mindemellett nem elhanyagolható saját magunk megismerése, és annak fölfedezése, hogy segíteni tudunk magunkon. Gyakran előfordul, hogy az utóbbi lehetőséggel nem tudunk, vagy nem akarunk élni, még ha képesek lennénk is rá. Sokan öntudatlanul szenvedni vágynak. Ragaszkodnak a gyermeki tehetetlenség állapotához.
Hogy az önmegvalósítás és a jó kapcsolatok megtartása között van-e középút, azt mindenki maga kell, hogy felfedezze. Ebben nagy szerepet játszhat a családból hozott értékrend. Nem mindegy, hogy valaki azt hallgatta gyermekkorában, hogy „Mindig csak magaddal törődj, fiam!”, vagy esetleg sokkal emberközpontúbb értékeket kapott. Ezek felismerése és esetleg felülírása nagy hatással van az önmegvalósítás folyamatára.
Nem létezik általános érvényű útmutató arra, hogy miképpen képviseljük a saját érdekeinket, hogyan juthatunk hatékonyan egyről a kettőre. Az azonban biztosnak látszik, hogy a folyamat kihagyhatatlan eleme az állandóan vizsgálódó, kérdező, őszinte önismeret.
Ezen túl nagyon fontos még a proaktivitás. Passzívnak lenni nem túl kifizetődő, ha ambícióink vannak. Érdemes bátor és határozott lépéseket tenni a kitűzött cél irányába, kifejezetten akkor, ha ezzel biztosan nem ártunk más kollégáknak. Abban az esetben, ha érdekütközés van, vagy vetélytárs akad, sokkal óvatosabban kell eljárni és minden lépést kétszer átgondolni.
Érdemes mindig pozitívan gondolkodni a saját előmenetelünkről, a félelmek és nehézségek helyett az áhított célra, pozitív jövőképre koncentrálni. Egyéniségünkből sugárzik az önbizalom és a pozitív gondolkodás, ami kellemes társasággá, imponáló személlyé tesz minket főnökeink, kollegáink szemében.
Rendkívül nagy szerepe van a motiváltságnak. Ha olyan munkánk van, melyben csak a fizetés motivál, az hosszú távon nem kecsegtet nagy sikerrel. Erős belső motivációval kell rendelkezni ahhoz, hogy a pozitív hozzáállásunk, lelkesedésünk fennmaradjon, és csak ezek képesek hosszabb távon is biztosítani a sikeres önmegvalósításhoz szükséges energiákat.
Tudjunk kikapcsolni, kikapcsolódni. Nem csak azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem a családért, a barátokért, a bánatért és az örömökért, amelyek mind hozzátartoznak életünk teljességéhez. Ha más területeken (pl. sport, hobbi, család) is vannak sikereink, jó hatással van az önbizalmunkra, közérzetünkre, kisugárzásunkra.
Kollégáinkra nem nézhetünk mindig vetélytársakként, hiszen akkor életünk egy örökös harc lenne. Ha heti 40 órát töltünk valakivel egy irodában, egy munkahelyen, úgy a vele kialakított személyes kapcsolatunk minősége ugyanolyan fontos, mint akár a barátainkkal való kapcsolatunk. Ha egy személy az életünk részévé vált – így vagy úgy – a ránk gyakorolt hatása nagyban befolyásolja életünket, hétköznapjainkat, és mi magunk is nagy hatással vagyunk az ő életére. Ily módon mindent meg kell tenni, hogy ez a kapcsolat pozitív legyen.
Végső soron a legfontosabb: felelősséget kell vállalnunk saját sorsunkért, előmenetelünkért. A dolgok nem csak „megtörténnek” velünk, hanem nagyfokú ráhatásunk van az életünk alakulására. Ez pedig nem kizárólag az aktív cselekvést jelenti csak, hanem már a befogadásnál képesek vagyunk befolyásolni a körülményeket.
A legtöbb esetben rajtunk áll, hogy miként fogadjuk a változásokat, mennyire ismerjük saját vágyinkat, mennyire vagyunk őszinték magunkhoz, és mennyire becsüljük, szeretjük önmagunkat ahhoz, hogy pozitív változásokat tudjunk kezdeményezni a sorsunk alakulásában.
Komjáti Viktória
