Merjünk bátran félni!

 

Szeretem a Forma-1-et. Sőt, Ferrari szurkoló is vagyok, így egyre növekvő csüggedéssel veszem évről-évre tudomásul, hogy kedvenc csapatomnak nem sikerül megnyernie a világbajnokságot. Coachként pedig érdeklődve figyelem az eddig mindenhatónak tűnő elnök, Luca di Montezemolo reakcióit a távozásával kapcsolatban felröppenő hírekre.

 

„Hogyan félhetnék én, az igazgató?” – kérdezte tőlem körülbelül fél évvel ezelőtt egy coaching ülés során a kliens. A vele folytatott beszélgetéseknek köszönhetően kezdtem el foglalkozni a félelem szerepével és a benne rejlő lehetőségekkel, ezen cikk megírását pedig a Ferrari-főnök aktuális kalandjai inspirálták. Bár pszichológiai szempontból a szorongás kifejezés használata lenne megfelelő, tapasztalatom szerint a coaching munka során könnyebben megragadható a konkrét történésektől való félelem, és az erről való beszélgetés.

 

Félni nem menő. Egy „macho” világban a félelem olyan bénító gyengeség, amit a legjobb esetben is rosszalló pillantásokkal díjaznak. A félelemhez jellemzően olyan negatív tartalmakat társítunk, mint idegesség, sokk, pánik, gyengeség. Aki beismeri, hogy fél, az minimum gyáva.  „A félelem a balsiker előfutára.”

 

A munka világában a félelem gyakran tabutéma, legfeljebb stressz, nyomás, vagy lámpaláz formájában beszélhetünk róla. A legfelsőbb szinteken pedig még így sem. Egy erős vezetőtől „egészséges előrelátást”, esetleg „nagy felelősséget” vagy éppen „óvatosságot” várnak el. De nem félelmet. Nehezen elképzelhető az a helyzet, amelyben Luca di Montezemolo a következőket nyilatkozza: „Félek, hogy el kell hagynom azt a céget, amelyet négy évtizede építek, és amely a családom után a legfontosabb dolog számomra.”

 

Florian Neuhaus német stratégiai tanácsadó szerint „bármennyire is nem vallják be, a félelem mindennapos jelenség az üzlet világában”. Neuhaus egy, a „félelemtudatos vezetésről” szóló disszertációjához kapcsolódó kutatásban 200 munkavállalót (vezetőket és nem vezetőket vegyesen) kérdezett meg. A felmérés eredményeképpen 3 konkrét félelem-terület körvonalazódott:

 

Az egzisztenciális félelmek bírnak a legerősebb érzelmi kihatásokkal. Olyankor keletkeznek, amikor az emberek testi épségükben érzik magukat veszélyeztetve, illetve akkor is, ha a gazdasági túlélésüket érzik fenyegetve. Legfőképpen a munkahely elvesztésével, az elszegényedéssel, az öregkorral és a betegségekkel kapcsolatos félelmek tartoznak ebbe a körbe. Olyan konkrét fenyegetések válthatják ki őket, mint a vállalati átszervezések vagy a személyes anyagi problémák.

 

Az üzleti életben leggyakrabban a szociális félelmek jelentkeznek, amelyek az önértékelésre jelentenek fenyegetést. Szociális lényként az emberek ösztönösen félnek az elutasítástól, a kirekesztéstől és a státuszvesztéstől. Ez konkrétan megnyilvánulhat a főnök általi el nem ismeréstől, vagy éppen egy csoport előtti lebőgéstől való félelemben. A nyilvános fellépésektől való félelem is ebbe a kategóriába tartozik, ahogy a kritika miatti aggodalom vagy a saját (külön)vélemény miatti feltűnéstől való tartózkodás is. (Valamint ide sorolom a cikk írása közben bennem megjelenő „Vajon mit fognak szólni hozzá?” érzést is.)

A szociális félelmek pozitív hozadékának tekinthetjük az erkölcsöt, hiszen mások csökkenő elismerésétől való félelem tart minket vissza attól, hogy igényeink kielégítése közben szabályokat hágjunk át és túlzott társadalmi kockázatokat vállaljunk.

 

A teljesítmény-félelmek (más néven kudarcfélelmek) közeli rokonságban állnak a szociális félelmekkel. Különösen olyankor lépnek fel, amikor attól tartunk, hogy nem tudunk megfelelni formális követelményeknek vagy ki nem mondott munkahelyi elvárásoknak, ezáltal elismertségünkben, státuszunkban vagy önértékelésünkben veszteséget szenvedünk el. Tipikus teljesítmény-félelem a vizsgadrukk, a hibázástól vagy kudarctól való félelem. Ezekből pedig sok akad munkahelyi környezetben. Ennek ellenére pont az üzleti életben dolgozók azok, akik az ilyen félelmeiket nehezen vallják be.

 

 

Winfried Panse német professzor több mint húsz éve kutatja a félelem gazdaságban betöltött szerepét. Véleménye szerint a félelem leküzdése hiú próbálkozás, ami csak energiapocsékoláshoz vezet. A félelem elnyomása pedig nem csak nehéz, hanem egyenesen kontraproduktív is.

 

 

 

Például edzésben tart. Aki állandóan azt figyeli, hogy ki jöhet vele szembe a sarkon, agilis marad. Ezt hívja Winfried Panse konstruktív félelemnek. Szerinte egy rövid félelem-pillanat, amit magam is le tudok küzdeni, serkentőleg hat. Nem úgy, mint ellentéte, a destruktív félelem, ami a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzését kelti. A „konstruktív félők” a lemondás helyett az érzékelt veszéllyel való szembenézést választják. Aki fél a nyilvános szerepléstől, ezért fog különösen jól felkészülni. Aki attól tart, hogy kollégái nem ismerik el, plusz erőfeszítéseket fog tenni munkája során. Számos sikeres ember titka a félelemből eredő szorgalomban keresendő, nem pedig a zsenialitásban vagy tehetségben – állítja Borwin Bandelow, aki egyetemi tevékenysége mellett a német Szorongáskutatási Társaság (Gesellschaft für Angstforschung) elnöki tisztét is betölti.

 

A megfelelő mennyiségű félelem jobban segíti a teljesítményt, mint a teljes félelemnélküliség. Aki nem fél, lelassul – vélekedik Winfried Panse. Jól mutatja ezt az 1908-ban megalkotott Yerkes-Dodson görbe, amely az arousal (izgalmi-éberségi szint) és a teljesítmény viszonyát vizsgálta. A fordított U-alakú görbéről egyértelműen leolvasható, hogy a kognitív teljesítőképesség közepes izgalmi szintnél a legmagasabb. Nagyon alacsony vagy nagyon magas izgalmi szintnél alig van teljesítmény.

 

Ám a legfontosabb az, hogy a komfortzónánkban nincs hely a siker érzésének. Ha például félünk a nyilvános beszédtől, elsőre jó megoldásnak tűnhet a felkérések visszautasítása, ez azonban hátráltatni fog minket elismertségünk növelésében, a szakmai előmenetelben, végső soron pedig a siker megélésében. A sikert ugyanis csak az élheti meg, aki átlép félelmein és – adott esetben remegő térdekkel – felmegy a színpadra. A jutalom elismerés és endorfin formájában jelentkezik, amelyet saját belső jutalmazó rendszerünk zúdít ránk a jól megérdemelt taps felhangzásakor.

 

Mindennek persze előfeltétele, hogy kerüljünk tisztába a félelmeinkkel. Ők mutatják ugyanis, hogy hol kell még tanulnunk. Ehhez pedig folyamatos önreflexió szükséges. A „macsóskodás”, a kontrollkényszer vagy a túlzott öntudatosság mind-mind a rejtett félelmek jelei lehetnek. És ha ezeket nem ismerjük fel, fennáll a veszélye a túlzott agresszióból adódó konfliktusoknak, a fontos visszajelzések és vélemények figyelmen kívül hagyásának, illetve a konstruktív visszajelzési kultúra teljes ellehetetlenítésének is.

 

Ha valaki képes saját magának bevallani, hogy fél, már megtette az első lépést a változáshoz, fejlődéshez vezető úton. A folytatáshoz igénybe veheti professzionális segítők támogatását, de maga is elvégezhet bizonyos gyakorlatokat. És ez nem csak lelkileg tesz jót, hanem a vezetői kompetenciákat is fejleszti, hiszen ha saját félelmeink kezelésében jártasságra teszünk szert, úgy kollégáink félelmeit is konstruktív(abb)an tudjuk majd kezelni.

 

Érdemes megbékélni a gondolattal, hogy a félelem teljesen normális dolog. Erre a megbékélésre van szükségük a vezetőknek, hiszen – Winfried Panse szerint – a gazdasági döntések kéz a kézben járnak a félelemmel. Éppen ezért sem lenne jó megoldás lemondani a félelemre való képességünkről. Csak az, aki képes bevallani, hogy időnként bizonytalan, vehet magára felelősséget, ahelyett, hogy elbújna kollégák, projektek vagy külsős tanácsadók mögé.

 

 

 

Figyeljük meg önmagunkat, keressünk rejtőzködő jeleket: nehezünkre esik például a kritikát elviselni? Erősen ragaszkodunk a státuszszimbólumainkhoz? Nehezen adunk át felelősséget másoknak? Túl sokat dolgozunk? Bűntudatunk van, ha szabadságra megyünk? Ezek mind a társadalmi vagy teljesítmény-félelmek jelei lehetnek.

 

 

Fogadjuk el a negatív érzelmeket! Ahelyett, hogy elfutnánk előlük, nézzünk szembe félelmeinkkel! Ők mutatják meg nekünk, hol szükséges változnunk vagy továbbfejlődnünk. Beszélgessünk el az éppen jelentkező félelmünkkel. Kérdezzük meg tőle, miért van itt és azt is, hogy mi segítene a szituáció kezelésében. Kérdéseinkre választ fogunk kapni.

 

 

Amint azonosítjuk a félelmet, közeledünk a racionalitáshoz. Vegyük szemügyre jelenlegi helyzetünket, elemezzük a tényeket és fogadjuk el azt, amit nem tudunk megváltoztatni. Tehát fogadjuk el, hogy az előadást meg KELL tartanunk, hogy fontos a kollégák elismerése, hogy küszöbön áll a felmondásunk. Tekintsük át ezek potenciális hatásait is. Mekkora az esélye annak, hogy csődöt mondunk a színpadon? Honnan fogjuk tudni, hogy a csapatunk elismer minket? És mennyire tragikus lenne VALÓJÁBAN, ha elveszítenénk az állásunk? Sokszor segít, ha elgondolkodunk a legrosszabb forgatókönyvről. Gyakran a konkrét elképzelés jóval kevésbé fenyegető, mint a fenyegetettség megfoghatatlan érzése.

 

 

Ahhoz, hogy félelmeinket megragadható kontextusba helyezzük, meg kell vizsgálnunk értékeinket és vágyainkat. Mi az életünk célja? Mi az, ami IGAZÁN fontos? Ez az értékorientáció segít a lehetséges forgatókönyvek közötti eligazodásban: megartjuk az előadást (megírjuk a cikket), mert fontos az elismerés vagy a kihívásoknak való megfelelés? Esetleg lemondjuk, mert jól elvagyunk a magunk kis világában? Küzdünk az állásunkért, mert megéri, esetleg keresünk egy jobban fizetőt?

 

 

Aktivizálódjunk! Mérlegeljük, mit tehetünk a cél elérése érdekében. Egy sikeres előadásra megfelelően felkészülhetünk. A csapatunk elismerését bebiztosítandó kérhetünk visszajelzést, nyújthatunk kiemelkedő teljesítményt, beszélhetünk nyíltan és őszintén kollégáinkkal. Munkahelyünk bebiztosításához szerezhetünk újabb végzettségeket, leülhetünk tárgyalni a főnökünkkel, de éppenséggel kereshetünk jobb állásokat is. Koncentráljunk arra, ami elérhető, ahelyett, hogy az elérhetetlen után sóvárognánk. Bocsátkozzunk tárgyalásokba és ha kell, hagyjuk el komfortzónánkat. Megéri!

 

Mire a cikk elkészült, Luca di Montezemolo – a Ferrari 40 évnyi szolgálata után – lemondott elnöki tisztségéről.