Szubjektív beszámoló Horváth Tünde: A Nemtudás Művészete című előadásáról
Sokszor voltam Horváth Tünde előadásain: ahol csak tudok és lehetőségem van rá, tanulok tőle. Ezeken az alkalmakon mindig a megfoghatatlanról beszél, a coachingnak azokról a mozzanatairól, összetevőiről, részleteiről, amik nem illeszthetők sémába, amikre nem tudunk modellt húzni, amiket érzünk és megélünk, de bátran mondhatom, hogy egyikünknek sem tanitotta a coach iskola. Pedig ezekben lakozik a coaching lelke.
Most sem volt ez másképp. A március 17-i előadáson azt a pillanatot boncolgattuk, veséztük amikor váratlanul olyasmi történik egy ülésen, ami a coachot kimozditja, kizökkenti, és azt kezdi a coach érezni, hogy távolodik az ügyféltől. Hallja ugyan amiről az beszél, de közben a saját “programja” kezd felhangosodni: “Mit is csináljak most? Valamit kellene tennem, de nem tudom mit, fogalmam sincs...”
Majd, ahogy az már lenni szokott jönnek a hangocskák a múltból: “Nem is értesz te ehhez, úgysem lesz belőled semmi, mondtam, hogy valami tisztességes dolgot tanulj!” És így tovább…
Mindannyiunknak megvannak az ilyen mondatai, kinek mik. Ez a pillanat bénitólag tud hatni, teljes blokkolást élünk meg és ebben a momentumban kell tudnunk, hogy hova nyúljunk kapaszkodóért, mi fog tudni visszazökkenteni, "mit kell tudnom a nemtudás pillanatában" ahhoz, hogy helyreálljon az egyensúlyom és menjen tovább az ülés a maga menetében.
Tünde előadásaira nem csak azért megyek el mindenáron, mert tartalmilag összefogott, struktúrált és jól felépitett előadásokat hallhatok, hanem azért is, mert erről a megfoghatatlanról Tünde egy másik megfoghatatlanon, a művészeten keresztül beszél, annak eszköztárát hivja segitségül. Mindez számomra felüdülés, felfrissülés a sok, szinte kizárólag kognitivan működő tanulási folyamat után. Túl azon, hogy végtelenül tisztelem Tünde tájékozottságát a művészetek különböző területein, egykori irodalmárként lenyűgöz az érzékenysége a finom jelzésekre, a képi vagy zenei megjelenítés árnyalataira, amiktől az a lovas a sakkfigurák közötti erdőben a coaching különböző síkjairól tud nekünk mesélni. Ez a zseniális a művészetben, hogy Magritte-nak fogalma sem volt arról, hogy mi is lesz majd egyszer a coaching szakmában és milyen síkokat kell egy coachnak számon tartani, de ebben a képében (René Magritte: Az elveszett Jockey) nekem már mindig meg fognak jelenni, sőt a fejemben látom a képet és azon keresztül tudom már számon tartani a különböző síkokat.
De említhetném a páni félelemtől induló érzelemsorozatot Magdalena Kozena arcán, miközben Euridiké halála fölötti sokkban majd fájdalomban és dühben végigéli a nemtudás pillanatában bekövetkező érzelemskálát. (Gluck: Orpheusz és Euridiké). A zene és a történet gyönyörűsége már csak hab a tortán, az énekesnő arcmimikája annyira pontosan mutatja meg nekünk ezeket a mozzanatokat, hogy mindenkibe belevésődik, aki jelen van. Nem kell túl sokat magyarázni, a művészet eszköztára segít nekünk nem csak megérteni, de megérezni is, miről is van szó.
Mindezt példaértékűen foglalta öszze az a videó, ami Maria Joao Pires világhirű zongoraművésznőt mutatja az egyik teltházas koncert induló pillanataiban, amikor a művész az első hangok felcsendülése után döbben rá, hogy másik Mozart darabra készült, mint amit ott játszik a zenekar. Az eddig a művészeti példákból összeszedett mozzanatokat a művésznő arcán élőben, a maga valójában olvashattuk le. Majd azt is gyönyörűen végigkísérhettük, hogy mi kell ahhoz, hogy egy igazi szakember, aki a maga tudományában és művészetében valóban otthonosan mozog, egy ilyen, az élet által váratlanul elé tolt helyzetből hogyan tudja visszanyerni azt a belső biztonságát és súlypontját, amivel tovább folytatódhat a munka. Tovább tudunk közösen alkotni: a zongoraművész a karmesterrel, a coach az ügyféllel összefonódva.
Ha tehát ismét ilyen pillanattal fogok találkozni – mert már nem először lesz ilyen – az előadásnak köszönhetően fel fogom ismerni ennek érzelemskáláját és tudatosan fogom magam emlékeztetni, hogy az első kétségbeesés, már-már pánik beállta után kis időre elvigyem a figyelmemet – miközben folyamatosan figyelek az ügyfélre is – egy olyan helyre, ahol aztán fókuszálni tudok, meg tudom magam győzni, hogy meg fogom oldani és jól fogom megoldani a helyzetet. Majd visszatérek a coaching-térbe az aktiv figyelem minden szintjén, és a számomra jól ismert eszközrendszer segitségével újra felveszem a kapcsolatot a karmesteremmel, hogy közösen létrehozzuk, megalkossuk az adott ülés szimfóniáját.
Ezt kell tudnom a nemtudás pillanatában, és most már tudom is. Köszönöm Tünde!
