Tizenegy éve dolgozom szenvedélybetegekkel szociális munkásként egy rehabilitációs otthonban. Itt a kliensek önként 10-12 hónapot töltenek el közösségi terápiában, a betegségtudat elv alapján dolgozva a felépülésükön. Cikkemben az önreflexió és a függőség halmaz metszetének témáját járom körül, éppen ezért fókuszában nem a szenvedélybetegség áll.
Arról számos nagyszerű könyv, kiadvány, cikk jelent már meg. Ha a fizika tudományterületét nézném – a Természettudományi Kislexikon meghatározása szerint – lehet, hogy könnyebb dolgom lenne:
„Reflexióképesség, visszaverőképesség: (fiz) az a szám, amely megadja, hogy egy test a felületére eső sugárzásnak hányad részét veri vissza. A tökéletesen reflektáló test (amely minden ráeső sugárzást visszaver) ~e 1. Az ezüsttükör ~e látható fényre 0,9 – 0,98.”
Azonban a reflexió és az önreflexió fogalma számomra jóval összetettebb – a fénytannál maradva – árnyaltabb, és most nem is tervezem, hogy pontosan meghatározzam. Inkább azt mutatom be, hogy ennek a fogalomhalmaznak milyen összetevői lehetnek, milyen összefüggések jelennek, jelenhetnek meg egy olyan emberi közösségben, amelynek fő célja egy új minőség megszerzése, a változás.
A tanulásról
A rehabilitációs otthonban többnyire olyan emberekkel találkozom, akiknek az élete, a sorsa nagyon nehézre fordult. Szomorú, tragikus családi kapcsolatok, magányosság, kilátástalanság, kiszolgáltatottság, gyakran a teljes feladás, és akár az öngyilkossági kísérlet is jelen van a történeteikben. De hogyan is lehet idáig eljutni? Helmut Harsch (1990) az Alkoholizmus című könyvében részletesen leírja a szerhasználat tanulási folyamatát, miként jut el odáig valaki, hogy a legvégső állapotba kerüljön, ahol már szinte csak a fent említetteket tapasztalja.
A tanulás, írja Tringer László (2003) „a tapasztalatokon nyugvó tartós viselkedésváltozás”. Kiemeli, hogy az emberekkel való munkában hasznos tudnunk, hogy milyen fajtájú tanulások léteznek. A szerző a négy legfontosabbat ismerteti. A Pavlov nevéhez fűződő klasszikus kondicionálást is megtapasztaltam, amikor egy kliensem a mindennapi helyzeteit is azzal az üzenettel címkézte meg, hogy milyen alkalmatlan az életre. Az instrumentális tanulás már kissé összetettebb. Ezt akkor tapasztalom, amikor a rehabilitációs otthonban a kezelés részeként feladatokat adunk, majd annak hasznát átlátva a klienseink annak elvégzését célul tűzik ki. Amikor a kudarchoz vezető viselkedés gátlás alá kerül, az az averzív kondicionálás. A szerhasználók életében gyakran jelen van, ha teszek valamit, akkor az úgysem sikerül, ezért inkább nem teszem, vagy mindegy mit teszek, úgyis megbüntetnek érte. Végül a modell-tanulás, amely valakinek az utánzásán keresztül valósul meg. Szenvedélybetegek sokszor számolnak be arról, hogy a szerhasználatuk úgy indult, hogy valakit, aki használt valamit és ezért felnéztek rá, azt modellként követtek.
A kémiai szerek használata mint tanulás lehet valamilyen öngyógyító folyamat eredménye. Hiszen oldja a belső feszültségeket, a külső és a belső konfliktusokat, menekülési lehetőséget ad a valóság elől, írja Hárdi István (1992). Sőt, még arra is lehetőséget ad, hogy a szenvedélybetegséggel küzdő a saját függőségével se nézzen szembe.
A rehabilitációs otthon közösségének egyik legfontosabb környezeti tényezője, alapelve, hogy semmilyen tudatmódosító szert (még gyógyszerek sem) nem engedélyez. Ennek az a következménye, hogy az ott élőknek valamilyen más megoldást célszerű kidolgozniuk az addigiak helyett. A korábbi, akkor inkább berúgok, vagy beállok (kémia szertől) itt nem működik.
Ez bizony nagyon komoly frusztrációs helyzet egy függő számára, erős alkalmatlanságérzéssel, bizonytalansággal, szorongással és félelemmel jár. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy ezekkel mit is kezd, milyen megküzdései, viselkedési válaszai lesznek az otthon lakójának? Mit kezd azzal, hogy a napjai szinte percre pontosan be vannak osztva, hogy a közösség működését számos szabály rögzíti, hogy az életét a bekerülését követően nem ő irányítja?
A frusztráció elméleteit ismerteti a Molnár Péter – Csabai Márta szerzőpáros (1994). A frusztrációagresszió elgondolása szerint a frusztrációs helyzetben lévő válasza valamilyen mértékű agresszió. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy az illető viselkedésében is megjelenik, de ott lehet csupán maszkoltan is. A frusztrációregresszió megközelítése szerint a frusztráció átélésekor az egyént a fejlődése során már meghaladott helyzetbe helyezi vissza, mely többnyire sírásban, zokogásban fejeződik ki. A frusztrációfixáció teória pedig alternatíva nélküliségként, és végső soron a tanult tehetetlenség állapotaként jelenhet meg.
A szerzők azonban azt is bemutatják, hogy a frusztrációnak nem csak negatív, hanem pozitív hatásai is lehetnek. Energetizálhat, mozgósíthat, segíthet a célhoz vezető út újragondolásában, vagy akár a cél átfogalmazásában is, és ez az én olvasatomban a tanulást is jelenti. A munkám során többször előfordult, hogy a szenvedélybeteg klienseim egy-egy számukra kellemetlen, frusztráló konfliktushelyzetből viccelődve úgy léptek ki, hogy „tudom Robi, erre azt mondanád, ez is egy tanulási helyzet”, és ezen együtt nevettünk, mivel valóban azt mondtam volna…
A korábban már idézett Helmut Harsch (1990) könyvében a leépülés tanulási folyamatát meg is fordítja a felépülés, a józanodás irányába. Tehát a felépülés is tanulható?! Igen, és ebben eddigi tapasztalataim alapján teljes mértékben egyet értek a szerzővel, sőt ebből számomra az következik, hogy a szerhasználat az információ, a tudás hiánya. Persze itt most nem arra az információra gondolok, hogy a szerek használata egészségkárosító, és akár törvénybe ütköző is lehet; ezek eléggé nyilvánvaló ismeretek. De akkor mi az, amit a függők nem tanultak meg?
A tanulásról másként
Azok a klienseink, akik korábban még nem vettek részt bentlakásos kezelésben, a bekerülésük után számos nehézséggel szembesülnek. Azon kívül, hogy gyakorolják a szerek nélkül való létezést, tanulják a ház és a közösség szabályait, sokszor nem tudják megfogalmazni, elmondani, leírni, hogy mi is van velük. Nem értik, hogy mi az, ami történik körülöttük, nehezen figyelnek, nagyon gyorsan elfáradnak. A pillanatnyi állapotukat többnyire egyetlen kifejezéssel tudják illetni: „rosszul vagyok”, és ennek a helyzetnek az oldására korábban mindig valamilyen szert használtak.
A régebb óta a Házban lakó klienseink már rendelkeznek azzal a tudással – amelyért persze ők is megdolgoztak –, hogy felismerik, milyen helyzetben mit is éreznek. A legintenzívebb érzéseiket többnyire gyorsan megtanulják felismerni: düh, félelem, szomorúság.
Az 1980-as évek elején az én-pszichológiában egy új irányzat kezdett megjelenni, amint Pataki Ferenc (2004) ismerteti, az addigi „nagy triász”, a tudás, az akarat és az érzelem közül elkezdték az utóbbit is vizsgálni, és megkezdődött az „affektív forradalom”.
Daniel Goleman (1995) azt írja, hogy „az érzelmek lényegében egytől egyig cselekvésre való indíttatások”. Akkor tehát, amikor azok a függők, akikkel munkám során találkozom, vajon mi alapján cselekednek, cselekedtek, ha nem ismerik fel az érzéseiket? Miután erről velük először beszélgetünk, meg szoktak lepődni. Ekkor szembesülnek azzal, hogy nincsen igazi megoldásuk az érzelmeik, érzéseik kezelésére, csak a szerhasználat. Goleman ezt azzal is megerősíti, hogy könyvében leírja annak folyamatát, miként előzik meg a gondolatainkat az érzéseink.
Persze idáig eljutni nem egyszerű. A régi védekezések, tagadások, megakadályozzák a szenvedélybeteget a változásában. A klienseink munkám során tapasztalt egyik legmeghatározóbb felismerése, majd pedig annak a társaikkal való megosztása, beismerése az, hogy „szorongok”. Buda Béla (1986) ezt írja: „a hétköznapi interakciókban az énképszabályozás, az impressziószabályozás mintegy eltakarja a személyiséget”. Ez sok energiát elvisz, éppen ezért olyan sokáig ezt nem is lehet fenntartani. Ez a rehabilitációban többnyire úgy jelenik meg, hogy a terápiás közösség újonnan bekerült tagjaitól olyan történeteket hallhatunk, melyekben a mesélők saját fontosságukat, nagyságukat, ismertségüket, elismertségüket mutatják be. Hónapokkal későbbről, nagyobb önreflexióval visszatekintve gyakran ezeken már csak nevetni tud az illető. Jellemző még, hogy az érzéseiket sem tudják megmutatni, mivel abban a környezetben, ahonnan jöttek, ez egyáltalán nem elfogadott, sőt kínos, „ciki”. Ezt átdolgozni bizony sok munkával jár, és bátorságot igényel. Azonban megmutatniuk magukat olyannak, amilyenek valójában, az önmaguk, és ezen keresztül a többiek elfogadása felé vivő út.
Ebben is támogatást ad a munkatársaimmal együtt felépített terápiás rendszer, amely a folyamatos visszajelzéseket is magában foglalja, azoknak csoportfoglalkozások során helyet és időt biztosítva. Ekkor a közösség tagjai egymásnak adhatnak visszajelzéseket, jól szabályozott formában. Ez fejleszti a kommunikációs készséget is, ami az önreflexió kifejezésének, megnyilvánulásának fontos eszköze és lehetősége, hiszen mint Buda Béla (1986) megemlíti: „a kommunikátor fontos visszajelzéseket kaphat a saját kongruenciájáról vagy inkongruenciájáról”.
A közösségi terápia és az, hogy segítő szakemberként egy egész napot végig kísérhetek a közösséggel, sok alkalmat ad arra, hogy a mindennapi élethelyzetekből én is adhassak visszajelzéseket. Akár az étkezések közbeni beszélgetések során, akár a kerti munkák alatt, vagy éppen a közös szabadidő eltöltésekor. Látom, tapasztalom, hogy a közösségi térben ki hogyan nyilvánul meg, hogyan reagál helyzetekre. Tudom alkalmazni azt az irányelvet, hogy minden rólad szól, minden a fejlődésedet szolgálhatja.
A visszajelzéseket persze fogadni is nehéz, főleg a bekerülés utáni első időben. Ilyenkor ráadásul előjöhet a bentlakók azon félelme, amelyet a Charles S. Carver – Michael F. Shcheirer (2006) szerzőpáros is megemlít: „ijesztően hangzik a feltételezés, mely szerint a viselkedésünkben anélkül is megjelennek különféle jellegzetességek, hogy tudomásunk lenne róla”. Ezeknek a tudatosítása is az önreflexió fejlődését segíti elő, és az állandó (ön-)monitorozást a terápiában egy idő után fárasztónak tartják a klienseink, azonban annak későbbi hasznát érteni szokták. A szerzők által ismertetett elgondolás szerint a korábbi, automatikus válaszkészlet kicserélhető egy újabbra, és a régi helyzetben ez az új információ aktivizálódik.
Eredmények
Azonban a fentieken kívül mi lehet még a hozadéka az önreflexiónak? Forgách József (1993) szerint „a legtöbb ember mindennél fontosabbnak tartja saját boldogsága szempontjából, hogy jó kapcsolata legyen társaival”. Ezt igazán csak akkor lehet elérni, ha rá is lát magára, és önmagán keresztül a másik emberre is. Sőt, az Életbiztosítók Amerikai Tanácsának statisztikái szerint sokkal nagyobb azoknak az embereknek a megbetegedésre való hajlama, akik magányosak, társtalanok. Amiben még a terápiás közösség támogathatja a tagját, az az, hogy az intim kapcsolatokba való belépést, az azokban való létezést és az azokból való kilépést is átélhetővé teszi, hiszen előbb-utóbb mindenki terápiája véget ér.
És még egy ok az önmegfigyelésre, önreflexióra. Dagmar Stahlberg és Dieter Frey (1995) munkájában az önmegfigyeléssel kapcsolatos eredményeiket írták le. Ebben bemutatták, hogy az alacsony illetve magas szinten önmegfigyelést végzők közötti lényeges különbség, hogy a döntéseiket más és más módon hozzák meg. A terápiás közösségben az egyéni végső cél az, hogy a klienseink a kikerülésük után is használják azt a tudást, és főként az önreflexiós készségüket, amely távol tartja őket a szerek használatától. Amennyiben ezt nem teszik, akkor előbb-utóbb visszaesnek, és elkezdik lefutni ugyanazt az önsorsrontó kört, melyből érkeztek. Számukra nagy a tét, hiszen egy újra felépített életet, munkát, anyagi biztonságot, támogató szeretet-kapcsolatokat veszíthetnek el. Egy döntés egy kiélezett helyzetben egy szerfüggőnek akár az életét is jelentheti.
Pataki Ferenc (2004) megemlíti, hogy az énes-érzelmek kutatása jelenleg is zajlik, mind empirikus, mind pedig teoretikus irányban. A kutatók továbbra is dolgoznak annak az elméletnek a kidolgozásán, amellyel az önreflexió meghatározásához közelebb kerülhetnek.
Popper Péter (2000) szavai erősítenek meg abban, hogy a szerhasználat igen–nem végletességéből hogyan juthat el a felépülő szenvedélybeteg önreflexiójának finomságán keresztül odáig, amikor már ez lesz rá jellemző: „a felnőtt ember az, aki el bírja viselni érzelmi ellentmondásait, ambivalenciáit, sőt polivalenciáit”.
Végül egy kis önreflexió
A szenvedélybetegekkel való munkám során szinte tíz éve folyamatosan szupervízióban voltam, vagyok. A munkám kihívásokkal jár, nehéz, érzelmileg megterhelő helyzetekkel, és mindezek sorozatos ismétlődésével. Azonban emellett sok örömmel és sikerrel is, ráadásul amint tapasztalom, a felépülők józansága, melyben az érzéseik értékként átélhetőek, sőt kapcsolódási lehetőségeket adnak, olyan többletet jelent, melyet nehéz leírnom. Az évek során az egyik szakmai-személyes célom az volt, hogy ne veszítsem el önmagammal a kapcsolatomat, az érzékenységemet ne a megkérgesedéssel, bezárkózással, meneküléssel kezeljem, hanem én is olyan megoldást találjak, amely épít.
Ebben adott komoly segítséget a saját, munkahelyi szupervíziós folyamatom, s ennek során kezdtem el érdeklődni az önismereti munka iránt is. Mindeközben pedig megtapasztaltam az önreflexióm fejlődését, azt a felfelé haladó spirált, mely a munkámban fokozta az eredményességemet, érzelmi állóképességemet. Ezek az élményeim vezettek odáig, hogy most már szupervizorként, szupervizor-coachként támogatom a hozzám forduló szakemberek, vezetők önreflexiós készségének fejlődését is.
Megjegyzés
Az írásomból szándékosan hagytam ki a Névtelen Alkoholisták és a Névtelen Anyagosok 12 Lépésre épülő programjának ismertetését. Annak bölcsessége, reményt adása, spirituális gazdagsága és szemlélete nagyon hasznos a klienseink számára, támogatja őket a függőségük és saját maguk elfogadásában, további életükben utat mutatva a fejlődésükhöz, józanságukhoz.
——
Jegyzetek
- Carver, Charles S.–Sheier, Michael F.: Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.
- Stahlberg, Dagmar–Frey, Dieter: Attitűdök I. Struktúra, mérés és funkciók. In: Miles Hewstone–Wolfgang Stroebe– Jean-Paul Codol–Stephenson, Geoffrey M. (szerk.): Szociálpszichológia. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1995. 163-186.
- Goleman, Daniel: Érzelmi intelligencia. Budapest, Háttér Kiadó, 1995.
- Dr. Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció. Budapest, Animula Kiadó, 1986.
- Dr. Buda Béla: Empátia. Budapest, Ego School Bt., 1993.
- Forgách Péter: A társas érintkezés pszichológiája. Budapest, Gondolat, 1993.
- Hárdi István: A lélek egészségvédelme. Budapest, Springer Hungarica Kiadó Kft., 1992.
- Harsch, Helmut: Alkoholizmus. Eisenstadt, Prugg Verlag, 1990.
- Molnár Péter–Csabai Márta: A gyógyítás pszichológiája. Budapest, Springer Hungarica Kiadó Kft., 1994.
- Pataki Ferenc: Érzelem és identitás. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2004.
- Popper Péter: Felnőttnek lenni. Budapest, Saxum Kft., 2000.
- Természettudományi Kislexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992.
- Tringer László: A gyógyító beszélgetés. Budapest, Semmelweis Egészségtudományi Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kar, 2003.
Rozgonyi Róbert
Rozgonyi Róbert diplomás szupervizor-coach, szupervizor, szociális munkás vagyok. Tizenegy éve foglalkozom emberekkel, öt éve a munkaélet problémáival, és megerősödő tapasztalatom, hogy a gátak sokkal inkább bennünk vannak, mint a környezetünkben. Ha ezt megértjük, belátjuk, és elkezdjük a lebontásukat, jön az eredmény: az építkezés, a kiteljesedés. A változásnak ebben a csodálatos folyamatában támogatom coaching és szupervizált partnereiemet, klienseimet.