Professzionalizáció – hasonlóságok és különbségek a szociológia és a coaching szakmává válása között

A szociológia viszonylag új tudománynak számít, és – mint minden új tudományterületnek – meg kellett küzdenie a hosszabb ideje fennálló, régebb óta szilárd(abb) keretekkel rendelkező diszciplínákkal. Általában nem is gondolunk bele, hogy egy tudományterület, amit különféle dolgok bekövetkezése, ha úgy tetszik együttállása hívott életre – vagy ezen együttállások miatt felmerült az igény, hogy létrejöjjön egy terület, amely ezzel foglalkozik a jövőben –, milyen kalandos utat jár be addig, míg elismert és elfogadott tudományterületté, vagy esetleg szakmává, professzióvá válik.

Még mindig vannak például, akik a szociológiát nem tekintik igazi tudománynak, erre minden szociológia hallgatót fel is készítenek rögön a szociológia szak első szemeszterében tartott „Bevezetés a szociológiába” című tárgy keretein belül. A szociológiát legtöbbször az a vád éri, hogy „trivális dolgokat állapít meg”, „ezekhez mindenki ért”, így „végső soron mindenki szociológus”. Természetesen ezek a vádak nem állják meg a helyüket, nem megalapozottak, és a szociológia tudományának szegényes ismeretére utalnak. De hogy miért is írok a szociológiát érő külső támadásokról? Azért mert egy viszonylag új, szintetizáló tudomány, amit sokan nem ismernek olyan behatóan, hogy tudják, milyen módszertannal dolgozik, milyen témákat kutat, és hogy egy szociológus pontosan mivel is foglalkozik, amikor éppen szociológus.

Kedves Olvasóink a fenti sorokat olvasva talán könnyen arra a megállapításra juthatnak, amire én magam is jutottam: A coaching egy viszonylag új, szintetizáló szakterület, amit sokan nem ismernek olyan behatóan, hogy tudják, milyen módszertannal dolgozik, milyen témákat kutat, és hogy egy coach pontosan mivel is foglalkozik, amikor éppen coach. A két szakterület, és a két szakma körüli viszonylagos bizonytalanság – pontosabban a szociológia korábbi fejlődési szakaszát nézve inkább régebben tapasztalható bizonytalanság – nagy hasonlóságot mutat. Éppen ezért érdekes tanulságokhoz vezethet, ha a két professzió történetét, és az őket övező egyes körülményeket részletesebben is megvizsgáljuk, szem előtt tartva, hogy a szociológia a mai formájában már elfogadott és elterjedt tudomány, amit szinte minden egyetemen évtizedek óta oktatnak már, a coaching Magyarországon viszont még csak most lépett abba a szakaszba, hogy néhány felsőoktatási intézmény is felvette a kínálatába. Elsőként a szociológia kialakulásának történetébe igyekszem rövid betekintést nyújtani, kitérve arra is, hogy a 20. század elei szociológusok hogyan látták a professzionalizációt, és minek tulajdonítják kialakulását, majd szintén rövid történeti leírás következik a coachingról. Ezek után kitérünk arra is, hogy a coaching jelenleg a professzionalizációban hol tart Magyarországon, vagyis, hogy mi valósult meg eddig a professzionalizáció feltételeiből, és hogy milyen erők hatnak mellette, illetve ellene, végezetül pedig a coaching hazai fejlődéséről próbálunk meg egy lehetséges jövőképet felállítani.

A szociológia története röviden

A szociológiatörténészek sokat vitatkoznak azon, hogy ki is volt az első szociológus, ki tekinthető a szociológia atyjának. Az esetünkben termékenynek nem nevezhető vita azonban egy dologra felhívja a figyelmünket, mégpedig, hogy ez a tudomány úgy alakult ki, hogy valakinek megszületett egy gondolata, miszerint kutatni kellene a társadalom egyes kérdéseit, de valami olyan módon, ahogy azt más még nem tette. Egyértelmű persze, hogy ettől még semmi nem válik egy csapásra tudománnyá. Ahhoz, hogy valami tudománnyá váljon, sok dolog kell: például saját módszertan, saját kutatások, saját etikai kódex, de ami talán a legfontosabb ahhoz, hogy egy tudomány ténylegesen tudománnyá tudjon válni, az az, hogy létre jöjjön a valóságnak egy olyan elkülönült / elkülönített tere, amelyet vizsgálni akar az új tudomány.

Sokan úgy gondolják, hogy a szociológia atyja August Comte volt. Comte szerint a tudományok a legáltalánosabbtól – ami a matematika – haladnak a legkomplexebbek felé, ami szerinte a szociológia. Természetesen Comte szociológiája nem hasonlított igazán arra a szociológiára, amit ma ismerünk. Hitt abban, hogy minden (így a tudományok is) törvényszerűségek szerint működnek (pozitivizmus), így a szociológiát is pozitív, a természettudományhoz hasonló determinisztikus alapokra kívánta helyezni. Meg akarta alapozni a szociológia tudományterületét, vagyis határokat akart felállítani, hogy mi az, amivel a szociológia foglalkozik. Ez azért volt szükséges, hogy a szociológia leválhasson a hasonló tudományokról (politikatudomány, filozófia, gazdaságtan, stb.). Comte jól látta, hogy a szociológia csak úgy lehet életképes, hogy valóban más dolgokkal próbál foglalkozni, mint az akkori tudományok.

Természetesen nagyon sok kiváló tudóst lehetne említeni, akik sokat tettek a társadalomtudományok, köztük a szociológia fejlődésért, de talán az akkor még csak leendő tudomány egyik legfontosabb alakja az az Émil Durkheim, aki 1895-ben Párizsban megalapította az első szociológia tanszéket, amelynek első doktorává is vált. Ez abban az évben történt, amikor megjelent a Rules of the Sociological Method című munkája, amelyben a szociológia általa elgondolt módszertanát írta le. Durkheim szerint a szociológia csak úgy válhat akadémiai tudománnyá, ha saját céllal és módszertannal rendelkezik, és elkülönül a hasonló tudományoktól, a filozófiától és a pszichológiától. Ennek megvalósulását a már említett saját módszertanban látta, aminek az alapja a statisztika volt. Tematikus folyóiratot is alapított, amely nagyban hozzájárult a társadalomtudományok területén szerzett új tapasztalatok és eredmények szélesebb körben való elterjesztéséhez.

Láthatjuk, hogy Durkheim munkássága nagyon sokat tett a szociológia elfogadott tudománnyá válása érdekében. Sokan említik Marxot is, mint a modern szociológia egyik vezéregyéniségét, de talán fontosabb kiemelni Max Webert, aki antipozitivista lévén sokat dolgozott azért, hogy a szociológiát és a determinisztikus természettudományos felfogást elválassza egymástól, valamint az a Quételet – a már említett Comte kortársa –, aki megalkotta az átlagember fogalmát, és az akkoriban a csillagászatban használt matematikai módszereket kívánta a társadalmi fizika alapjává tenni. Mellesleg a társadalmi fizika fogalmát Comte is használni akarta, de mikor észrevette, hogy Quételet is ezt használja, úgy döntött, hogy új fogalmat alkot, ez lett a szociológia. 

Mindenképpen ki kell térnünk még a német szociológia egyik igen nagy hatású szociológusára, Georg Simmelre, aki a 19. század végén és a 20. század első felében alkotott, és munkássága a professzionalizációval is összefüggésbe hozható. Simmel A pénz filozófiája, valamint a Nagyváros és a szellemi élet című munkáiban részletesen bemutatja, hogy a nagyvárosi életforma miként vonja maga után a nagyobb egymásra utaltságot, és ezáltal a különböző professziók kialakulásának szükségességét. Természetesen a különféle szakmák kialakulását nem a nagyvárosok kialakulásával fűzi össze, hanem csak azt állítja, hogy a nagyobb egymásra utaltság maga után vonta a szakmák erős diverzifikációját.  Simmel rámutat arra is, hogy az emberek objektív és szubjektív tudása – kultúrája, ahogy ő írja – elválik egymástól.

Ezt úgy kell értenünk, hogy az objektív kultúra az emberiség által egyre növekvő összeadott – ha úgy tetszik kollektív – tudás, amiből az egyes egyének csak részeket képesek teljes egészében behatóan megismerni, elválik egymástól. Vagyis az egyes egyén nem képes az össz-tudás maradéktalan elsajátítására, mivel az annyira szerteágazó lett, viszont szükségünk van arra, hogy a tudás nagyobb részét tudjuk használni, ezért nagyobb mértékben egymásra utalttá válnak az emberek. Például ha én egy szociológus vagyok, aki a társadalom egyes problémáit kutatja, és ebben mélyül el, akkor nem biztos, hogy lesz időm kitanulni a vízvezeték szerelés, a passzívházépítés, vagy az űrhajózás minden csínját-bínját, de ha ez sikerülne is, akkor is ezernyi olyan terület marad még, ahol naprakész tudással rendelkező szakembert kell hívnom, ha valami elromlik.

Tehát ez lehet a professzionalizáció egyik feltétele. Kell, hogy igény mutatkozzon valamire, kell, hogy megfelelő tudással rendelkező emberek lássanak el különböző feladatokat. Ebben a cikkben nincs lehetőség foglalkozni azzal, hogy a nagyvárosi életforma Simmel szerint miként függ össze az előbb leírtakkal, elég, ha most annyit tudunk róla, hogy katalizátorként szolgál a professzionalizációhoz.

A professzionalizáció persze nem ennyire egyszerű dolog, így a fogalmát is többféleképpen határozzák meg, vezetik le, és mutatják be történetét, mindazonáltal a jelenlegi célunk az, hogy a szociológia professzionalizálódásán keresztül jobb megvilágításba kerüljön a coaching helyzete ezen a téren.1

Tegyünk egy nagyobb ugrást, és lássuk a szociológia második világháború utáni magyarországi helyzetét nagy vonalakban. Az államszocialista rendszer – mint azt tudjuk – nem nézte jó szemmel az olyan tevékenységeket, amelyek a rendszer hibáira hívhatták volna fel a figyelmet, így gyengítve a rendíthetetlenül fejlődő egység képét. Ennek következtében a szociológia tiltott tudomány lett, amit csak a hatvanas évektől erősen szabályozott és cenzúrázott keretek között folytathatott néhány kiválasztott. A szociológia eddigre a „nyugati világban” már elvitathatatlanul elismert tudománnyá vált, a hazai fejlődést viszont derékba törte az akkori rendszer, vagyis szinte a semmiből kellett újraszervezni, újra kellett professzionalizálódnia. Ehhez több dologra volt szükség, például kellettek tematikus szaklapok, ahol – igaz, hogy a cenzúrának alávetve, de – a hazai tudományos eredmények publikálásra kerülhettek. Lassan újra megjelenhettek olyan kutatóintézetek, amelyek erős keretek között, de végezhettek kutatásokat (amelyek nem egyszer még így is felháborodást váltottak ki). A 70-es évek vége felé elkezdtek szaporodni a társadalomtudományi konferenciák, és a 80-as évek közepe felé már annyira enyhült a rendszer nyomása és szabályozása, hogy többen megengedhették maguknak, hogy erősebb kritikákat fogalmazzanak meg a társadalom működésére nézve. Tehát elkezdtek újra felállni a szakma keretei. Új kutatók és kutatások, szakmai konferenciák, szakmai társaságok jöttek létre, de igazán akkor vált a szociológia Magyarországon szakmává, amikor a rendszerváltás környékén a szociológia a ma ismert formájában és tematikával bekerült az egyetemen oktatott szakok közé, így létrejött egy olyan szakmai legitimációs keret, amely alapján a szociológiát még a támadások ellenére sem lehet eltüntetni. 

A coaching rövid története és a professzionalizáció jelenlegi foka

Mint már említettük korábban, a coaching egy viszonylag új professzió, ami nem azt jelenti, hogy a története is rövid. Egyesek szerint a coaching története már nagyon régen, az ókorban elkezdődött. Joseph Campbell a vallás és mitológia területének jól ismert kutatója és szerzője nyomán párhuzamot vonhatunk a mitológiai hősök útja (a hős archetipikus képe) és a személyes fejlődés között. Mindenki ismeri a történeteket, amelyekben a hős elhagyja a számára jól ismert világ biztonságát, és egy ismeretlenbe távozik, ahol akadályokkal és ellenségekkel kell megküzdenie. Ebben viszont csak úgy lehet sikeres, hogy találkozik olyan szereplőkkel, akik különböző módokon a segítségére vannak, és átsegítik az akadályokon.

A coaching fejlődésére nagyon sok tudományterület és esemény hatott. Kiemelhetjük például a pszichológiát, illetve az ezen a területen történt változásokat és új eredményeket. Az ötvenes években a klinikai pszichológiában uralkodó irányzat volt a behaviorizmus, amelynek központi gondolata, hogy ha az embert bizonyos ingerek érik, akkor azokra bizonyos módon fog reagálni. John B. Watson szerint a pszichológiának a feladata, hogy ezeket az ingereket és a rájuk adott reakciókat vizsgálja. Watson a maga idejében ezzel a módszerrel nagy eredményeket ért el, például magyarázatokkal szolgált a gondolkodás folyamatára is. A hatvanas években azonban a klinikai pszichológusok észrevették, hogy egyes esetekben, például a depressziónál, ez a módszer nem működik, így tovább gondolták a behaviorizmus alapjait, és így jutottak el a CBT-hez (cognitive behavioural therapy – kognitív és viselkedésterápia). A hetvenes években a CBT-t is továbbfejlesztették, és egy olyan fókuszált terápiás módszert dolgoztak ki (BSFT – brief solution focused therapy), ami azon alapul, hogy a pácienssel közösen célokat állítanak fel, amelyeket egy stratégiai tervezésen alapuló terv szerint lépésről-lépésre fognak elérni, mindezt teszik úgy, hogy a páciens saját erőforrásaira támaszkodnak, és nem a múltra, hanem a jövőre koncentrálnak. Láthatjuk, hogy ez a módszer már nagyon nagy hasonlóságot mutat a coaching módszereivel.

Természetesen még nagyon sok olyan dolgot lehet említeni, amelyek a huszadik század második felében hódítottak teret maguknak, és hathattak a coachingra. Ezek a különböző tréningek és developementek, mint például a life skill tariningek, personal developement, communication skill developement, management developement vagy akár a power of positive thinking movement, vagy a mentoring. 

Mindenképpen ki kell térnünk az érzelmi intelligencia fontosságának felfedezésére is. Az elmúlt tizenöt-húsz évben több kutatás is zajlott, amelyek az érzelmi intelligencia kérdését célozták. A kutatók rájöttek arra, hogy a siker elsődleges záloga nem az IQ, hanem az EQ. Daniel Goleman kutatásai felhívták a figyelmet arra, hogy az empátia, altruizmus, a szeretetre és a szeretet elfogadására való képesség, valamint a jó kapcsolatok kialakítására való képesség az érzelmi intelligencia fejlettségétől függ, és ezek a képességek nem csak a sikerességünkre, hanem a boldog életünkre is igen erősen hatnak.

Természetesen a coaching mai formájában való 1980-as évekbeli megjelenéséhez más, a társadalomban lezajlott változásokra is szükség volt. Az Amerikai Egyesült Államokban – mint a coaching egyik úttörőjében – a sorozatos világválságok hatására fontosabbá váltak a modern vezetési technikák, és emellett a személyes jólét és siker növelése. A világválság és a hatására lezajlott hierarchikus és horizontális változások megfelelő táptalajt biztosítottak a személyes és vezetői kompetencia-fejlesztések fontosságának felismeréséhez, valamint a magánélet minél megfelelőbb megéléséhez.

Véleményem szerint talán elsősorban az EQ fontosságának felismerése, valamint a jóllét iránti vágy hívta életre a coachingot, ami innentől kezdve gyors fejlődésnek indult, habár az első coachinggal foglalkozó PhD munka csak a 2000-es évek legelején jelent meg. Az ezredforduló utáni első évektől kezdve viszont már egyre több coachinggal kapcsolatos munka és szaktanulmány született.

Ahogy azt a szociológia példáján is láthattuk, nem elég, hogy megszülessen egy új tudományterület, hanem kell az is, hogy a hozzá kapcsolódó infrastruktúra is kiépüljön és megszilárduljon. Fontos, hogy állandó, jól képzett szakemberek álljanak rendelkezésre, vagyis egyrészről biztosítani kell a szakmába kerülés határait, másrészről a szakemberek utánpótlását, vagyis kell, hogy minőségi szakemberképzés folyjon, mégpedig elismert, akkreditált képzőhelyeken, tehát a képzés szerepeljen az egyetemek, főiskolák kínálati palettáján.

Kell, hogy erős szakmai szervezetek, és vállalkozások biztosítsák a szakma érdekérvényesítését, és stabil hátteret adjanak. Szintén nagyon fontos, hogy a professzió, vagy a tudományterület saját, jól elhatárolt szakterülettel rendelkezzen, és ennek határait jól és egyértelműen kommunikált „marketinggel” mindenki számára egyértelművé tegye, ezzel legitimálva és fenntartva az adott területet, az adott szakma számára.

Ahhoz, hogy ezeknek megfelelő nyilvánosságot adhassunk, elengedhetetlenül fontos, hogy állandóan frissülő, lektorált tematikus szaklap(ok) legyenek, amelye(k)ben a szakmabeliek közzé tudják tenni azokat a gondolataikat, amelyek előrébb vihetik a szakmát, tájékoztatni tudják a többieket, hogy a szakmát érintően éppen mivel foglalkoznak, illetve, hogy a szakma iránt érdeklődők is információk birtokába juthassanak. Végezetül pedig igen fontos, hogy a szakmának legyen egy mindenki által érthető megnevezése.

Lássuk, hogy a coaching az előbb felsorolt komponensek figyelembe vételével a professzionalizáció milyen fokán áll jelenleg Magyarországon.

1.      A szakma szintjei, a bekerülés korlátozása és az oktatás

Nagyon fontos, hogy tisztán és stabilan legyenek kijelölve a szakma határai. Meg kell szabni, hogy ki nevezheti magát coachnak, és milyen követelményeknek kell megfelelnie ehhez. Jelenleg hazánkban több formában van lehetőség a coaching elsajátítására. A jó hír, hogy vannak olyan, általában két éves (négy féléves) posztgraduális képzések, amelyek államilag elismert diplomát adnak, és vannak olyan szintén magas minőséget garantáló képzések, amelyek nem felsőoktatási intézmény keretein belül működnek, azonban a képzés végén szintén komoly vizsgán kell megfelelni. Azonban látnunk kell azt is, hogy megjelentek olyan képzések is a piacon, amelyeknek fókuszában sajnálatos módon nem a minőség, és a megfelelő szintű tudásanyag átadása áll. Olyan képzések, amelyek az ICF által minimálisan meghatározott szintnek sem felelnek meg, vagyis az oktatásban eltöltött óraszám nem éri el a hatvan órát, tehát „gyorstalpaló” jellegű, egy hétvégés képzések, amelyek legfeljebb betekintést adhatnak a szakmába, ám semmiképp sem tudnak felkészíteni annak gyakorlására.  Véleményem szerint ez a képzési forma, és az előtte említett kettő között akkora minőségbeli különbség van, hogy nem lenne szabad mindkettőt coaching képzésnek tekinteni. Azonban a valóság az, hogy akik egy ilyen rövid tanfolyamon részt vesznek, sok esetben nem tesznek különbséget, és a tanfolyam után már képzett coachként tekintenek magukra.

Nem is szorul különösebb magyarázatra, hogy ez az alacsony kodifikációs szint mennyire káros lehet egy szakma hosszú távú meggyökeresedése szempontjából. Pierre Bourdieu szerint, ha egy csoportba a bekerülés könnyen megy, akkor a külső, illetve belső megbecsültsége sem olyan nagy, mint abban az esetben, ha a bekerülés komoly feltételekhez van kötve.2 Ez a coaching magyarországi helyzetének szempontjából azt jelenti, hogy jelenleg a néhány órás képzések a csoportba, vagyis a coachok közé való igen könnyű bekerülést biztosítva a szakma megbecsültsége ellen hatnak. Így történt meg az, hogy a coaching elnevezés – és a vele járó attribútumok – is alacsonyabb szintre kerülnek, és olyan esetekben is használják, amikor az egy kicsit sem indokolt, például üzletkötői álláshirdetésekben, ahol a pályázó feladatai között említik a majdani ügyfél coacholását.3

Ha ilyen folyamatok elindulnak, és a szakmán kívüliek számára úgy jelenik meg a coaching, hogy „ja tudod, segíteni kell neki, és meg kell mondani, hogy mit csináljon, szóval tanácsokat kell adni”, azzal nem csak ennek a szakmának a kvintesszenciája veszik el, vagy módosul negatívan, hanem az is, hogy megfelelő módon tudjanak a coachok funkcionálni, és ne kelljen magyarázkodni például egy life coachnak, hogy miben csinál ő mást, mint egy pszichológus, vagy éppen egy jóbarát.  Ezen a területen tehát még sok a tennivalója a szakmának.

2.      Szakmai szervezetek és vállalkozások

Magyarországon ma az tapasztalható, hogy több olyan szakmai szervezet, és komoly vállalkozás is működik, amelyek egyrészt a coaching támogatását és fejlődését célozzák, másrész komoly, nagyon magas színvonalú képzéseket is tartanak. Sok olyan vállalkozás funkcionál, amelyek a coaching különböző területein kiemelkedő színvonalú munkát végez. Szintén örömre ad okot a szakma fejlődésének szempontjából, hogy több különböző, nagy érdeklődésre számot tartó szakmai program is megrendezésre került az elmúlt években. Ezek a tényezők mindenképpen pozitívan hatnak a szakma hírneve és fejlődése szempontjából, és ellensúlyt képeznek az előző pontban kifejtett kodifikációs problémákkal szemben.  

3.      Saját szakterület, lehatároltság

Ahhoz, hogy a coaching más szintetizáló szakterületekhez hasonlóan meg tudja erősíteni határait, pontosan le kell fektetni, hogy mi az ami coaching, és mi az, ami már nem sorolható ide. Szükség van módszertani alapvetésekre, és meg kell állapítani, egyértelművé kell tenni, hogy a coaching szakterületének keretei milyen tágak legyenek, és mi az a határpont, ahol már nem a coaching a kompetens. Véleményem szerint ezek a határok megfelelő módon le vannak fektetve, és tisztázva vannak, ezen kívül módszertanokból sincs hiány. A probléma ezen a területen abból adódik, hogy a szakmán kívüliek számára ezek a határok gyakran (vagy többnyire) nem megfelelően ismertek.

4.      Folyamatosan frissülő lektorált szakfolyóirat

A szaklap kérdése a Magyar Coachszemle olvasói számára egyértelmű lehet. Fontos, hogy a szaklap, vagy szaklapok folyamatosan tájékoztassanak a szakma friss híreiről, eseményeiről, és egyfajta közvetítő szerepet töltsenek be coach és coach, valamint coach és ügyfél / potenciális ügyfél között, a tudás megosztásának közegei és eszközei legyenek. Az állandó színvonalas szakcikkek pedig katalizátorként szolgálhatnak a coaching fejlődésére nézve, mivel így a szakma képviselői könnyebben beleláthatnak abba, hogy nem közvetlen kollégáik milyen irányba érdeklődnek, mivel foglalkoznak, milyen tapasztalatokat szereztek, milyen dolgokra jöttek rá.

5.      Egyértelmű, érthető, pontos megnevezés

Nagyon fontos dolognak tartom, hogy a professziónak legyen egy olyan elnevezése, amiről mindenki tudja, hogy mit takar. Jelenleg a coaching nem egy olyan elnevezés, amelyre egy az üzleti életben nem jártas ember esetében is igaz volna ez. Fontos szempont lenne, hogy a megnevezés igazodjon a magyar nyelvhez, hiszen ha közelebb áll azokhoz, akikhez szól, akkor könnyebben épül be a köztudatba. (Persze idővel, amennyiben a terület fenn tudja taratani magát, egy idegen eredetű szó is egyértelművé válhat.) A „coaching” elnevezés magyarítására tett kísérletek eddig nem jártak nagy sikerrel. Például az „üzleti edző” idegennek tűnhet azért, mert az edző nálunk leginkább csak a sporttevékenységek támogatását végző személyt jelenti, ráadásul a life coaching területén már egyáltalán nem kínálkozik hozzá kapcsolódó használható alternatíva. Tehát hosszabb távon fontos lenne a szakma szempontjából, hogy egy olyan megnevezés kerüljön be a köztudatba, ami annyira egyértelműen takarja a tevékenységet és az azt végző személyt, mint például a „tanácsadó”, vagy az „orvos” szavak. Természetesen ez csak abban az esetben fontos, ha a coaching szélesebb körhöz, olyan emberekhez is szólni akar, akik nem az üzleti életben tevékenykednek.

Hogyan tovább?

Az előbb leírtak alapján felvetődik a kérdés, hogy a coaching a professzionalizáció és a szakmává válás milyen fokán áll. Úgy gondolom, hogy az elmúlt nagyjából harminc év alatt ez a még fiatalnak mondható terület igen komoly lépéseket tett a fennmaradás irányába. Azonban nemrégiben beszélgettem egy segítő szakmában tevékenykedő floridai ismerősömmel, és nagy meglepetésemre nem hallott még a coachingról. A nyelvi jelentésbeli hasonlóság alapján a mentorálásra asszociált. Ez azt mutatja, hogy még egy olyan országban is, mint az Amerikai Egyesült Államok – ahol a coaching már a fejlettség és elterjedtség magasabb fokán áll – hagy némi kívánnivalót a szakma marketingje, s így előfordulhat, hogy a valamilyen szempontból rokonszakmák képviselői bizonyos szinten kompetensnek tekintik magukat a területen.

Összegezve tehát, ha a coaching megelégszik azzal, hogy az üzleti élet keretein belül egy viszonylag ismert és elismert fejlesztési módszer, akkor képviselői már ma is elégedetten dőlhetnek hátra.    Ha azonban egy szélesebb körben elterjedt, ismert, és hosszú távon stabil szakterület címére tart igényt, akkor látnunk kell, hogy vannak még területek, ahol sokat kell fejlődnie.

Jegyzetek:

  1. A professzionalizacióról bővebben lásd: Lengyel György, A Magyar Gazdasági vezetés és professzionalizációjának két hulláma. In: Szociológiai Szemle 1994/3. 3–14.
  2. Lásd: Bourdiu, Pierre: La Distinction. 1979.
  3. Magyar Coachszemle – első szakmai szám

A professzionalizacio elméletekről bővebben:

Nagy Krisztina: Professzionalizáció- és professzióelméletek a segítő hivatások tükrében. In: Esély 2009/2.

 

Ruszák Miklós

Ruszák Miklós vagyok, szociológus, az Esztergár Lajos Családsegítő Szolgálat és Gyermekjóléti Központ családgondozója. Munkám során olyan, nehéz helyzetben lévő emberekkel, családokkal találkozom, akik segítséget kérnek tőlem ügyeik intézésében, és különböző problémák megoldásában. Meggyőződésem, hogy a coaching szemléletmódja, az egyéni felelősségvállalás ösztönzése nagy segítség lehet ezen a területen is. Ügyfeleimet ezért arra ösztönzöm, hogy saját maguk erősségeire építve találjanak kiutat a hullámvölgyekből. Úgy gondolom, hogy a coaching-szemlélet alkalmazása mindenki életében pozitív változásokhoz vezethet. 

Lépj velünk kapcsolatba!