Jelenlét a coachingban

Jelen írás a Pécsi Tudományegyetem EMCC akkreditációval rendelkező Business Coach szakán 2021-ben készült szakdolgozatom rövidített változata. Írásomban a jelenlét szakirodalmának összefoglalása, valamint a jelenlét integrál szemléletbe történő beágyazása mellett egy konkrét ügyfélfolyamaton mutattam be az elméleti részek gyakorlati oldalát.

1.      A jelenlét fogalma

A jelenlét a coaching egyik legfontosabb kulcskompetenciája: az ICF aktuális és 2019 őszén frissített kompetenciarendszerében is önálló kompetenciaként szerepel, míg az EMCC-nél ugyan nevesítve nem találhatjuk meg, mégis áthatja szinte valamennyi kompetenciakategóriát.  Ennek megfelelően fokozottak az elvárások a coachokkal szemben, hogy a jelenlétük jó, sőt egyenesen kiemelkedő legyen.

Mindezek mellett a jelenlét fogalmát körüllengi valamiféle misztikus homály is. Ez egyáltalán nem meglepő, ahogy Siminovitch (2017) is írja, amíg a jelenlét megléte azonnal érzékelhető, azonnal érezzük, ha valakinek van jelenléte, a jelenség leírása, szavakba öntése, vagy – ha úgy tetszik – a definíció megfogalmazása mégis nagyon nehéz. Gyakorló coachok számára ennek egyik szembeötlő megjelenése lehet, amikor egy-egy ülés leiratát visszaolvassák. Ha csak magát a szavakat, a mondatokat, a szöveget látjuk leírva, közvetett információkból észlelhetjük a jelenlét meglétét, vagy meg nem létét, miközben – ha az ülésről készült hang- vagy videófelvételt látjuk, mindjárt sokkal jobban érzékelhetővé válik az.

De miért ez az óriási felhajtás a jelenlét körül? Tényleg ennyire fontos a jelenlét, tényleg nincs enélkül coaching? Ezekre a kérdésekre Rogers (2015, pp.80) válasza a kutatási eredmények vizsgálatát követően: „sokkal inkább a terapeuta attitűdje és érzései a meghatározók, mintsem az akadémikus-teoretikus irányultsága, az általa használt módszerek és technikák; a leglényegesebb az, hogy a kliens milyennek érzékeli a terapeuta attitűdjét és viselkedését.” Rogers – saját tapasztalatai és a kutatások eredményei alapján összeállított – kérdésgyűjteményében rögtön az első kérdés így hangzik: „Tudok-e úgy létezni, hogy a másik személy érezze, bízhat bennem, építhet rám a szavak legmélyebb értelmében?” (Rogers, 2015, pp.86). A fenti kérdések további megválaszolásához a jelen fejezetben áttekintést adok a jelenlét fogalmával kapcsolatosan elérhető szakirodalomról, és megfejtést kínálok ahhoz, mitől vált a jelenlét ennyire megkerülhetetlen fogalommá a szakmában.

1.1.     A jelenlét szakirodalma, definíciós lehetőségek

A jelenlét fogalmának népszerűségéről tanúskodik, hogy nyugati tudományok több ága (természettudomány, bölcsészet, alkalmazott tudományok) mellett a keleti filozófiákban is fellelhető a jelenlét mint jelenség. Ami közös ezekben a tudományágakban, filozófiákban, az a pragmatikus, közvetlen megfigyelésre támaszkodó jelleg, amelyekkel az emberi létezést és pszichológiai dinamikákat próbálják megérteni. (Gold és Zahm, 2018)

A coaching szempontjából érdekes definíciókat igen részletesen összegyűjtötte Noon (2018) az executive coachingról szóló írásában. Kiemeli, hogy a coaching kontextusában nagyon kevés tudományos kutatás áll rendelkezésre, ezért számos definíciót idéz különféle szerzőktől, melyekben olyan kifejezések jelennek meg, mint természetes jelenlét, mostban levés, mély, befelé forduló figyelem, bölcsesség, flow vagy mindfulness. Más szakmák esetében a fogalom sokkal jobban kutatott, így a pszichoterápia esetében a humanisztikus, a transzperszonális, a gestalt és a személyközpontú irányzatok területén is vizsgálták a terápiás jelenlétet, az egészségügyben az ápolók jelenlétével kapcsolatosan folytattak kutatásokat, míg az oktatás területén a tanári jelenlétet vizsgálták és találták a tanítási hatékonyság egyik kulcsszereplőjének.

Noon megközelítését követve – a teljesség igénye nélkül – magam is összegyűjtöttem a coaching irodalomból olyan definíciókat, amelyeket igazán magaménak tudok érezni, ezekből válogattam egy csokorral.

A magyar nyelven igen korlátozottan elérhető szakirodalomból szorosan kapcsolódik témámhoz John-Leary Joyce könyve, mely a Termékeny üresség: Gestalt coaching a gyakorlatban címet viseli. Joyce (2017) így fogalmaz a jelenlétről: „A személyes jelenlét (signature presence) azonban sokkal több mint kommunikáció és hatásgyakorlás; ez az őszinte kifejezése annak, hogy kik is vagyunk valójában a másokkal való kapcsolatunk tükrében. E fogalom inkább a gazdag, sokrétű párbeszéd kialakításáról szól, semmint egy hatásos prezentációról. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy Marilyn Monroe színésznő jelenléttel bírt, Nelson Mandelának pedig személyes jelenléte volt.”

Az egyediséget és a jelen pillanatot helyezi középpontba Silsbee (2008, pp. 20): „A jelenlét állapot és nem ige. Szubjektív, személyes, belső. A pillanatban, vagyis a mostban levés, ebben a pillanatban, és ebben is. Amikor az időről szerzett tapasztalatunk gyökeresen megváltozik. Jövőbeli aggodalmaink és a múlt emlékei eltűnnek, és csak ez a pillanat van.” Egy másik szerző a jelenlétre, mint egy, a résztvevőket körülvevő, térre hívja fel a figyelmet: A coaching jelenlét nem más, mint egy olyan tér megteremtése, amelyben bármi lehetővé válik.” (Iliffe-Wood (2014, pp. 1).

Egy másik definíció nagyon szépen mutatja be a fogalom összetettségét: „A jelenlét tágas, nyitott, elfogadó, befogadó, finom érzékeléssel és éberséggel, az áramlás természetes ritmusával átitatott, transzformatív tudatállapot, – az önmagára tudatos tudat -,mely túlmutat múlton, jövőn és jelenen.’ (Nemes, 2016, pp.136)

És végül, Scharmer (2016, pp.161) definíciója a kapcsolódást helyezi a jelenlét középpontjába, egyúttal új kifejezést is alkotva: „Az „érzékelő jelenlét” (presencing) egyszerre érzékelés és jelenlét. Azt jelenti, hogy a legjobb jövőbeli lehetőség forrásához kapcsolódva, azt behozzuk a jelenbe. Amikor az érzékelő jelenlét állapotába lépünk, egy olyan jövőbeli lehetőséget érzékelünk, amelynek valóra válása tőlünk függ. Ebben az állapotban belépünk a valódi létezésünkbe, akik valójában vagyunk, saját autentikus énünkbe. Az érzékelő jelenlét lehetővé teszi számunkra, hogy a kialakuló jövőből közelítsük meg önmagunkat.”

1.2.     A jelenlét integrál szemszögből

A jelenlét minél teljesebb leírásához az integrál szemléletet hívom segítségül. Az integrál szemlélet forradalmi újítása az, hogy a különböző szemléletmódokat, megközelítéseket nem kizárólagos, vagy-vagy relációban, hanem egymást kiegészítő módon, és relációban kezeli. Ez teszi lehetővé, hogy az integrál pszichológiában megférnek egymással a pszichoanalitikusok, a humanisztikusok, az egzisztenciálisok is, és ez ad segítséget most nekem abban is, hogy a jelenlét fogalmát minél teljesebben, minél szélesebb körűen írjam le.

1.2.1.      A jelenlét fejlődésvonala

A jelenlét a W1-W3 tudatszinteken (szenzoros-fizikai, fantazmikus-érzelmi, illetve leképező elme) csak igen korlátozottan, szűkítetten jelenik meg, valódi jelenlétről nem beszélhetünk. Ennek oka az én fejlettségi fokából, a valódi kapcsolódások hiányából fakad. W4 tudatszinttől beszélhetünk igazán jelenlétről abban az értelemben, ahogyan társas kapcsolódásoknál, szűkebben pedig a coachingban gondolkodunk. A jelenlét fejlődésvonalát mutatja az alábbi ábra.

1. ábra

Forrás: saját szellemi termék

A W4 szinten megjelenő jelenlétet fizikai jelenlétnek neveztem el. Ide kapcsolódik valamennyi olyan érzékelés, amely az egyén (coach és coachee) fizikai állapotával, a fizikai környezettel kapcsolatos. Ez a VAKOG-ás tartománya: látom a körülöttem lévő fizikai teret, a klienst és részben magamat is, észlelem, ha mozog a kliens vagy én, hallom a coachee-t és magamat beszélni, a beszűrődő zajokat, látom a velem szemben ülő arckifejezését, érzek illatokat, szagokat, és detektálom a saját belső testi érzeteimet.

A következő, W5 szint a kognitív jelenlét szintje: ezen a tudatszinten az egyén tudatosan figyeli meg az észlelt eseményeket, dolgokat, sőt, a coach irányítja a figyelmét. Figyelek arra, amit a coachee mond, jegyzetelek, megtalálom a kulcsszavakat, ahogy hallgatom, összefüggéseket látok meg a mondandójában, kognitívan, azaz fejben vagyok jelen. Figyelek a kliens nyelvhasználatára, illeszkedem ahhoz, és ítéletmentesen vagyok jelen számára. A W5 tudatszint jellegzetességeinek megfelelően itt az ego érvényesül elsősorban, az egyén távol van az érzésektől, mindent nagyon racionálisan lát, és ez a jelenlétében is megjelenik.

A korai W6 szintjén az egyén közelebb kerül az érzelmekhez, ugyan még csak korlátozottan. Az érzelmi, érzés szintű jelenlét tudatszintjén képes vagyok a saját magam érzéseit detektálni, valamint felismerni a coachee érzelmeit. Erős érzelmi bevonódásomat képes vagyok észlelni, szükség esetén kezelni.

A közép W6 tudatszinten beszélünk először olyan jelenlétről, ahol az egyén helyett a kapcsolódás kerül a jelenlét fókuszába, ez az interperszonális jelenlét szintje. Itt a tudatos, empatikus magatartást a mélyről jövő, természetes empátia váltja fel: képes vagyok érzékenyen reagálni nem csak a coachee-ban, hanem a kapcsolatunkban megjelenő tartalmakra is. Partnerség alakul ki, amelyben természetességgel jelenik meg a kölcsönös elfogadás, a mély bizalom és a szívből jövő támogatás.

Az integrált jelenlét tudatszintjén (érett W6) az egyén képessé válik arra, hogy rugalmasan használja a jelenlét megelőző tudatszintjeinek jellegzetességeit, azokat tudatosan használja a coaching során, illeszkedve a kliens érzelmeihez, hangulatához, nyelvhasználatához, mintázatához, meggyőződéseihez, fizikai megnyilvánulásaihoz. A fenti tudatos és rugalmas jelenlét azt eredményezi, hogy a coach képes stratégiát felállítani a beszélgetésre, és azt rugalmasan tartva jelen lenni. A bizalom olyan mély szintje alakul ki, amelyben minden kimondhatóvá, elfogadhatóvá és érvényessé válik. Míg eddig az egyes tudatszinteken elkülönülten jelennek meg a jelenlét egyes aspektusai, addig itt a coach már képes valamennyi észlelési tartományban, valamennyi jelenléti szint jellegzetességeivel élni.

Míg az eddigiek az úgynevezett strukturális tudatszintek (vagy tudatstruktúrák) voltak, melyeken az egyén az élete során végighalad, addig a W7-W10 tudatszintek valójában tudatállapotok, melyek azt mutatják, mit látunk a világból. A hozzáférésünk ezekhez a tudatszintekhez lehet természetes és tréningezett, de ezekre a szintekre már nem jellemző, hogy az egyén ezeken szükségszerűen végighaladna élete folyamán. A jelenlétnek e tudatszintjéhez kapcsolódik például az ösztöneink, a megérzéseink használata, az intuíció, a kitágult tér- és idősíkok észlelése, a megváltozott tudatállapotok, a csúcsélmények, vagy éppen a szinkronicitás. Ide kapcsolhatjuk az éber jelenlét fogalmát is.

1.2.2.      A jelenlét a négy kvadránsban

A négy kvadránssal – ahogyan a világ egészét – a coaching teljes spektrumát le tudjuk írni. A coachingban valójában a coach és a kliens négy kvadránsa találkozik, amelyek mindkettejük közös belső kvadránsában kapcsolódnak össze.

2. ábra

Forrás: saját szellemi termék

Az egyéni belső kvadránsban magamra figyelek (én-tudatosság), detektálom a gondolataimat, hiedelmeimet (W5), érzelmeimet (korai W6), és részben itt jelennek meg a transzperszonális tudatállapotokhoz kapcsolódó információk (intuíciók, megérzések – W7-W10). Az esetleges összemosódásom a klienssel, a témájával és más elakadások is ebbe a kvadránsba tartoznak. A saját egyéni külső kvadránsomban megfigyelem a saját fizikai állapotomat (W4), a saját viselkedésemet, kommunikációmat. A közös belsőben születik meg közöttünk a pszichológiai szerződés, mindazon közösen létrehozott szabályok együttese, ahogyan mi együtt dolgozunk (W5, közép W6). Itt jelennek meg a kapcsolódásunk sajátosságai, a közös terünkben meglévő dinamikák, információk, a párhuzamos folyamatok, valamint ide tartozik a kliens kvadránsának magamban való tudatosítása is, beleértve a súlyponti tudatszintjét, pszichográfját, elhárító mechanizmusait stb. (És persze, fordítva is, a kliens is érzékeli az én négy kvadránsomat a közös belső kvadránsban, így kapcsolódunk.) És végül, de nem utolsó sorban, a közös külső kvadránsban tudatos vagyok a körülöttünk lévő térre (például fizikai – W4, gazdasági-társadalmi – W5, mező – W7-W10).

A négy kvadráns nem csak struktúrát ad a jelenlétemnek, hanem egyúttal segítséget is nyújt a jelenlét megteremtésében. Nemes (2016) rendkívül praktikus útmutatót ad ahhoz, hogyan érhetjük el a jelenlét állapotát akár a coaching ülés elején, akár bármikor, ha kizökkentünk volna a jelenlétünkből. Javaslata szerint a folyamatot az egyéni külső kvadránsban kezdjük el. Első lépésként tehát tudatosítsuk a testünket, testi érzeteinket, megjelenésünket, viselkedésünket. Ez segítséget nyújthat ahhoz, hogy a következő lépésben áttérjünk az egyéni belső kvadránsra, és látó, tanú pozíciót vegyünk fel. Tudatosítjuk belső énállapotunkat, annak folyamatos változását, gondolatainkat, érzéseinket, intuíciónkat. A tanú pozíció lehetővé teszi, hogy magunkat is egyfajta külső, elfogulatlan szemlélőként érzékeljük. A következő, harmadik lépésben a fókuszunkat a közös belső kvadránsra visszük, kapcsolódunk a kliens négy kvadránsos jelenlétéhez, érzékeljük a körülöttünk létrejövő (energetikai) teret, a köztünk meglévő dinamikákat, a párhuzamos folyamatokat és tudatosak vagyunk a köztünk fennálló pszichológiai szerződés elemeire is. Végül pedig a közös külső kvadránsba lépünk, lehorgonyozzuk magunkat a minket körülvevő fizikai térben. A coaching folyamatában akármelyik kvadránsban akadunk is el, egy másik kvadránsba lépve helyreállíthatjuk a jelenlétünket. Ha például elkalandozik a figyelmem az ablakon túli külső világra, a figyelmemet a közös belső kvadránsra fordítom, és kíváncsiságommal odafókuszálok: vajon mi az a dinamika kettőnk között, ami miatt én inkább kifelé kezdtem figyelni? Egy másik eset lehet, ha például bevonódom a kliens témájába, összemosódom vele. Ekkor az egyéni külső kvadránsban a tanúm segítségével kívülről tekinthetek rá arra, mi zajlik bennem, hogyan szól az ügyfél témája rólam, és jó eséllyel képes leszek egy lépéssel hátrébb lépni, a saját érintettségemet félretenni egy későbbi (szupervíziós, önreflexiós) alkalomra, és újra teljes jelenlétemmel a kliens felé fordulni.

A kliens célja és ami köztünk történik

Ahogy elkezdtük a közös munkát a klienssel, a témája mentén nagyon gyakran oda lyukadt ki, hogy mindenre azért van szükség, hogy a dolgok haladjanak, menjenek, elérjék a célokat. Erősen kapcsolódott ehhez az általa először megfogalmazott folyamatcél: „Hogyan vegyem rá a beosztottaimat arra, hogy gondolkodjanak és proaktívan, önállóan cselekedjenek?” Szeretne úgy dolgozni, hogy ne kelljen lassítani a munkatempón, illetve, hogy ő ne azért havazódjon el a munkával, mert végül mindenkit istápolnia kell („állandóan jönnek az idióta kérdéseikkel”), rossz esetben pedig megcsinálnia helyettük a munkát.  Saját elmondása szerint erőssége a válsághelyzetek megoldása, otthonosan érzi magát azokban a tűzoltási feladatokban, amelyeket egy képpel írt le: a munkatársaival egy repülőt próbálnak összecsavarozni, miközben a repülő zuhanásban van, a csavarozás célja pedig az, hogy még a becsapódás előtt készen legyenek, és tovább repülhessenek.”

Izgalmas volt hallgatni, vele lenni, tudatosítani ezekben a történetekben, miközben a coaching üléseken valami egészen másfajta együttműködés alakult ki közöttünk. A coaching ülésekre rendre úgy érkezett, hogy nincs témája, pláne célja, amit az ülésen el szeretne érni. Erről egy ülést követően utólag így írt: „Nem tudom, hogy hogyan is jutottunk a megoldásra, hiszen úgy érkeztem a megbeszélésünkre, hogy azt sem tudtam miről is beszéljünk, így valójában nem is számítottam semmire. Egyben biztos voltam, hogy azt a csodát, amit előző alkalommal elértünk, megint el szeretném érni, és azért mindenre hajlandó vagyok.” Egy másik alkalommal ezt írta: „Mint minden alkalommal, persze múlt héten sem tudtam, hogy mivel is akarok foglalkozni. Emiatt egyébként nem szoktam már aggódni. Hagyom magam, hogy az legyen, ami jön.”

A kliens egyéni külső kvadránsa és a közös belső kvadránsban megjelenő tartalmak között ellentmondás feszült. Egyfelől tudtam alkalmazkodni ehhez a fajta működésmódjához, el tudtam fogadni, hogy ez neki ott és akkor úgy komfortos, így gestaltos megközelítést választottam, az üléseink során az épen akkor és ott kiemelkedő alakkal dolgoztunk.  Másfelől azonban ott volt a kérdés, mit takar ez az ellentmondás. Mi az oka annak, hogy valaki nem hoz konkrét témát, nincs célja, miközben az életben ezek alapvető fontosságúak számára? Melyik a valódi én valódi vágya? Mi lehet vajon az egyéni belső kvadránsban? És hogyan hat rá a közös külső kvadránsunk? A kérdéseket egyelőre nem tudtam megválaszolni, de a folyamatnak ettől a pontjától egyre inkább volt egy érzésem, hogy valami itt nem mondódik ki, valami – egyelőre – titokban maradt. A saját belső kvadránsomban, a gondolataimban, a dilemmáimban raktároztam el a kliens külső kvadránsából induló tartalmat.

1.3.     A jelenlét az EMCC kompetenciarendszerében

Ahogyan korábban már említettem, amíg az ICF kompetenciarendszerében (ICF 1998, 2019) a jelenlét önálló kompetenciaként szerepel, addig az EMCC kompetenciarendszerében maga a jelenlét szó egyetlen egyszer jelenik meg: az EIA szintek leírásában. A Senior Practitioner szintnél a keretrendszer (EMCC, 2015) így fogalmaz: „Azok érik el ezt a szintet, akik magabiztos jelenléttel, az ügyfél számára magas elvárásokat támasztó környezetben megjelenő változatos és gyakran komplex ügyfélproblémákkal foglalkoznak.” Mielőtt azonban azt az elhamarkodott következtetést vonjuk le, hogy a Foundation és Practitioner szinteken nem szükséges a jelenlét kompetencia, érdemes rátekinteni a kompetenciaindikátorokra.

Az én-tudatosság kategóriában már Practitioner szinten is megjelenik a jelenléthez kapcsolódó indikátor: „a kliens érzelmeire empatikusan reagál anélkül, hogy személyesen bevonódna” (érzelmi, érzés szintű, illetve interperszonális jelenlét).

A kapcsolatépítés kompetencia kategóriában már a Foundation szinten is találunk kapcsolódó indikátort: „a kapcsolat kiépítésének legalább egy módszerét ismerteti és alkalmazza”, illetve „elköteleződésével és ítéletmentességével bizalmat épít ki a klienssel” (kognitív jelenlét). Practitioner szinten itt is megjelenik az empátia, a kliens érzelmi állapotának felismerése és az azzal való munka (interperszonális jelenlét), valamint a kognitív jelenléthez kapcsolódó indikátorok, mint nyelvhasználathoz, stílushoz való illeszkedés. A Senior Practitioner ás Master Practitioner szinteken az integrált jelenlét indikátorait találjuk, erre utal a „minden pillanatban” szóösszetétel mellett a figyelem fókuszainak felsorolása („figyel a kliens hangulataira, nyelvhasználatára, mintázataira, meggyőződésére, fizikai megnyilvánulására”), valamint az érzékenység és a célok szem előtt tartásának integrált képessége (fej és szív integrációja).

Míg a Foundation szint legtöbb kritériuma az egyén (coach) szempontjából fogalmazza meg az elvárt viselkedést, addig a Practitioner szinten sokkal nagyobb fókusz kerül a kapcsolódásra, míg Senior Practitioner és Master Practitioner szinteken az indikátorok az ICF kompetenciák között szereplő, igen érzékletes mintát írják le: „dancing in the moment”.

Jelenlét, figyelem és a use of self

Ahogy azt már a jelenlét fogalmánál is feszegettem, magát a jelenlétet nehéz körülírni. Azért, hogy mégis kézzelfoghatóvá váljon, miről is beszélünk, Siminovitch (2017) a jelenlét mellett használja a ’use of self’ fogalmát. Míg a jelenlét egyfajta állapot-intervenció, amely anélkül jön létre, hogy a coach bármilyen szándékos dolgot tenne, addig a ’use of self’ szándékos cselekvést jelent, egyfajta cselekvő-intervenció. A jelenlét megidéződik másokban, a ’use of self’ provokál másokat. Siminovitch (2017, pp. 127) definíciója szerint „a ’use of self’ a coaching jelenlét tudatos és stratégiai dimenziója”.

Ha megpróbáljuk a pillanatot mikropillanatokra bontani, akkor számomra fontos, hogy a jelenlét, mint állapot-intervenció és a ’use of self’, mint cselekvő-intervenció mellé helyezzem a tudatos figyelmet. Két ember találkozásakor mindketten érzékelik egymás jelenlétét, ezzel hatást gyakorolnak egymásra, amely meg fogja határozni, hogyan viselkednek, hogyan reagálnak. Coachingban azonban ez a fajta reakció (ahogy Siminovitch mondja, provokáció) stratégiai. Valójában szerintem csak akkor tud stratégiaivá válni, ha a coach tudatos mind a jelenlétére, mind az azzal kapcsolatos hatására, mind a kettejüket magába foglaló térre, és számos egyéb szempontra, és az intervenciós döntéseit e tudatos figyelem alapján hozza meg. Siminovitch ábráját továbbfejlesztve így a következő ábrát kapjuk.

3. ábra

Forrás: saját szellemi termék

1.4.     Passzív és aktív intervenció között – tudatos figyelem

A figyelemnek Joyce (2017) kétféle módját különbözteti meg: a pásztázó és a célzott figyelmet. Míg a pásztázó figyelem értelmezés nélküli, a (minél tágabb) környezetből érkező adatok befogadására épül, addig a célzott figyelem fókuszált, sokkal több kognitív aspektussal rendelkezik és értelemkeresésre irányul. A szerző ugyanakkor felhívja arra is a figyelmet, hogy e kétfajta figyelem a mindennapi életben összefonódik, coachok számára azonban különösen értékessé válik, ha e két figyelem módozatot egymástól tudatosan elkülönítve tudják használni.

A tudatos figyelem aspektusait számba vehetjük a jelenlét tudatszintjeihez kapcsolódóan is. A fizikai jelenléthez leginkább a Neuro-Lingvisztikus programozásból ismert reprezentációs rendszert kapcsolhatjuk, melynek elemeivel (VAKOG) képesek vagyunk a külső valóságot leírni, belső valóságot előállítani. A kognitív jelenéthez szorosan kapcsolódik a tudatos jelenlét, melynek jellegzetességeit (a jelen pillanatra irányított tudatos figyelem, az ítélkezésmentesség, a reaktivitás-mentesség, a kíváncsiság és az elfogadás) Szondy (2012) részletesen kifejti. Az interperszonális jelenléthez szervesen kapcsolódik az empátia, azaz az a fajta beleérző képesség, amivel egy másik egyén helyzetébe, lelkivilágába, valóságába tudjuk helyezni magunkat. A transzperszonális jelenléthez az open awareness kapcsolódik, melyet Dängeli (2019, pp.7) így definiál: „Az open awareness úgy írható le, mint a tiszta tapasztalat áramlása, amely összekapcsolódik a valóság többi részével.” Holarchikus rendszere magában foglalja valamennyi korábbi jelenléti szinthez kapcsolódó figyelem formákat, továbbá a csúcsélményekre irányuló figyelmet, valamint a transzperszonális, a kauzális és non-duális tudatosságot.

1.5.     ’Use of self’ – a jelenlét módjai

A ’use of self’ pontosabb érzékeltetéséhez Iliffe-Wood (2014) modelljét választottam, mely a jelenlét módjai nevet viseli. A modellben a jelenlét módjai ahhoz kapcsolódnak, mennyire látszódik a coach, avagy mennyire engedi bele a gondolatait, véleményét, ítéletét, érzéseit stb. a klienssel való munkába. Azt, hogy melyik jelenléti módot választja a coach, a tudatos figyelmének és a stratégiájának függvénye. A legrövidebben úgy tudom összefoglalni a négy módot, ha a szerző által összegyűjtött kulcskifejezéseket írom le táblázatosan.

Forrás: Iliffe-Wood (2014, pp.11-14.)

Iliffe-Wood egészen konkrét és praktikus tanácsokkal is szolgál arra vonatkozóan, hogy mikor, melyik módot érdemes használni. A láthatatlan módot például akkor javasolja használni, amikor a kliens figyelmét a saját belső bölcsességére szeretnék irányítani, vagy amikor érzelmi gátakat akarunk lebontani, esetleg „csak” információt gyűjtünk a későbbiekre. Ezzel szemben a látható módot akkor érdemes használni, amikor új nézőpontot szeretnénk kínálni a kliensnek, esetleg az elmozdulását szeretnék facilitálni, vagy amikor a coachingot a kompetenciahatárok között szeretnénk tartani, esetleg éppen a kliens etikátlan, illegális vagy veszélyes magatartására szeretnénk felhívni a figyelmét.

Türelmes várakozás az alak kiemelkedésére

A munkánkat gestaltos coaching megközelítéssel folytattuk, azaz a szigorú célkitűzés helyett egy, a tudatosításra, a felismerésre összpontosító stratégiával haladtunk tovább. Az ügyfél továbbra sem hozott témát, mégis bőbeszédű bevezetőiben mindig eljutottunk az aznapi témáig, alakig. Mindig őszinte kíváncsisággal hallgattam a kliensemet, őszintén érdekeltek a témák, amiket behozott, gyakran bele is kérdezgettem. Gyakran futottunk kis tudatosító köröket. Ahogy erősödött az érzésem, hogy kerülgetünk valamit titkot, ki nem mondott témát, arra is figyelmet kezdtem fordítani, hogy mi történik a munkánk során az ülések kezdeti, bevezető fázisában. Hipotézisként fogalmaztam meg a magam számára, hogy nem vagyok az ülések elején eléggé láthatatlan, ezzel pedig akár azt is befolyásolhatom, hogy valóban a saját útját tudja járni a kliens. A ki nem mondott témával kapcsolatos érzésem pedig azt is súgta, hogy – bár jól működik a gestaltos megközelítés – mégis akár lehetőséget is ad a kliensnek arra, hogy elterelje a saját és az én figyelmemet is a valódi témáról, vagy alakról. Egyfajta énvédő mechanizmus megjelenésének, egész konkrétan a kitérésnek lehet jó táptalaja ez a fajta tágabb teret nyújtó működésmód. A kettő közötti dilemma tehát ez volt: mennyire hagyjam tágan a teret, hogy megjelenhessen valami fontos, illetve, hogy mennyire tud szabadon bóklászni a témái között az ügyfél. Ebben próbáltam a hetedik ülésünk elején egyensúlyozni.

Az ülés a szokott módon indult, kliensem sorolta az elmúlt hét történéseit, a korábbi „kerülgetjük a forró kását” érzésem egyre erősödött, de – egy ideig – türelmesen vártam az alak felbukkanására. Egészen a harmadik téma végéig, ekkor az alábbi párbeszéd zajlott le közöttünk:

• Ezzel szeretnél ma foglalkozni, ezzel a témával?
• Ja nem, csak én nem is tudom, hogy jutott eszembe. Egyébként azt írtam föl múltkor… (Csönd.) És aztán képzeld el, hogy percekig ültem felette, mert nem tudtam a saját írásomat elolvasni…
• Ilyen az, amikor szőnyeg alá söpörsz valami?
• Aha, igen. Mondom, ilyen nem létezik, hogy nem tudom elolvasni, amit magam írtam. … És aztán így, ahogy szenvedtettem magamat, végül elolvastam: „Hogyan vegyem észre, hogy túltelítődök?” (Csönd.)
  És hogy a túltelítődés, az úgy látszik, egy olyanfajta szitokszó, vagy elfogadhatatlan kérdéskör, vagy ’nem szabad vele foglalkozni’ kérdéskör, hogy még a saját írásomat sem bírom elolvasni ezzel kapcsolatosan.
• Hmm. Túltelítődés. Mesélj róla!

Itt már éreztem, tudtam, hogy közel járunk, lassan megtaláljuk az alakot. Kicsit körbejártuk vele, kerestem benne, hol van az energia. Tudatosítottunk. Aztán egyszer csak megint jöttek a sztorik, ráadásul a mondatok sem fejeződtek be:

• … Aha, valami ilyesmi van mögötte. Ezért hoztam ezt a példát, igen. Tehát hogyha nincsen produktum, amit kiadok a kezemből, akkor úgy érzem, hogy csak szívom itt 7 milliárd ember elől a levegőt, de hogy ugye minek?
• … Ezért állandóan hajtanod kell magad, hogy valamit produkálj.
• Igen. De lehet ez az is, tudod, hogy a paradicsomok nőnek, vagy lemetszem az izét, vagy kitakarítom a valamit…
• Vagy folyamatosan beszélned kell…
• Az is lehet, aha. Még az is lehet, aha. Mert hogyha megragad valami gondolat, vagy valami, akkor is volt már értelme. Aha igen, ez egy jó gondolat, igen.

Innen már szinte egyenes volt az út, hogy eljussunk a valódi témáig, ami így köszöntött be:

• Vagy ilyen a cigizés is valahogy. Hogy hasznos, hát… Nagyon sok mindent lehet rá mondani, de hogy hasznos, azt azért tényleg nem. Az igazából a rebellisségemnek, a rebellisségemnek meg az elkeseredésemnek a megjelenítője.
• Elkeseredettség?
• Aha.
• Mitől vagy elkeseredett?
• Hát, ugye én cigizni bőven felnőtt fejjel kezdtem, a harmincas éveimben. És az elkeseredésem az igazából abban van, hogy mennyire egyedül is van az ember.
  (Csönd.) Hogy mennyire egyedül is van és mennyire, mennyire valójában bármi van, így magad vagy. És erre szokták mondani, hogy persze, persze, egyedül születünk és egyedül halunk meg, és pont ezért próbálok a környezetemben én meg ilyen őrülten visszaadni többet, hogy ők ne érezzék ezt. (Csönd.)

Ez volt az a momentum a folyamatban, amikor először éreztem azt, hogy a klienssel együtt valami rendkívülit alkotunk. A láthatatlan és a látható coach mód között váltogattam, az ügyfél pedig követte ezeket a váltásokat.

2.      A jelenlét jellegzetességei

2.1.     A jelenlét és a coach tudása, személyisége

Ahogy ez a fentiekből következik, a jelenlét megteremtése a coachingban technikák tanulásával és gyakorlásával csak korlátozottan lehetséges.

Bár Rogers alapvetően terapeuta, mégis a segítő szakmák hasonlósága miatt a coachingban is használjuk a segítő kapcsolat létrehozásához megfogalmazott hipotéziseit, amelyekre „Roger 10 kérdése”-ként szokás hivatkozni. Ezek a kérdések kizárólag a segítő attitűdjére, személyiségére vonatkozó kérdések, melyek a kognitív jelenléttől (például 7. és 10. kérdés), az empátián át (3. kérdés) a személyiség legmélyebb rétegeiig hatolnak. Rogers integrált személyiségnek nevezi azt az egyént, aki olyan tud lenni, mint amilyen valójában. Megfogalmazása teljes harmóniában van a wilberi 6-os, integrált tudatszinttel. (Rogers, 2015)

Ahogyan arra Iliffe-Wood (2014) is felhívja a figyelmet, a jelenlét minősége elválaszthatatlan a coach érettségétől. A céltudatos jelenlét és az intuitíció mellett kiemeli az én-tudatosság fontosság (lásd EMCC kompetenciaterület), a coaching tágan értelmezett terére való tudatosságot, valamint a dinamikus energia megteremtésének képességét. Hangsúlyozza az élethosszig tartó tanulás, az én-tudatosság növelésének, a mindfulness vagy meditáció gyakorlásának, az önreflektív gyakorlatnak, a terápiában, coachingban és a szupervízióban való részvételnek a jótékony hatását a személyiségre, valamint a folyamatos gyakorlást, a minősítést, az akkreditációt és a saját stílus kifejlesztésének fontosságát.

Erre rímel Burt (2018) The International Journal of Mentoring and Coaching folyóiratban megjelent cikkében szereplő hármas felosztás is, amely azt mutatja be, hogy a coaching mesterévé válni tulajdonképpen három, egymástól nem független területen való mesterré válás útján valósulhat meg, melyek az alábbiak:

• technikák (technika)
• önkifejezés (kifejezés)
• én-tudatosság, önmagunk mesterévé válni (kontroll).

Természetesen a három terület alaposan egymásba kapcsolódik, és minden coach fejlődése útján egyedi. Az egymásba fonódás egyúttal azt is jelenti, hogy az egyik terület magával hozza a másik terület fejlődését: „ahogy egyre járatosabbá válunk a technikákban, a tudás automatizmussá válik, ezáltal pedig az önkifejezés és az önkontroll finom egyensúlyba kerül” (Burt, 2018, pp. 10).

Joyce a személyes jelenlét elemeihez a következő tényezőket sorolja:

• a kapcsolat környezete (kontextus),
• a kommunikáció stílusa,
• hozzáértés és hitelesség,
• önbizalom, magabiztosság,
• a középpont megtalálása, jelenlét. (Joyce, 2017, pp. 270)

Látható, hogy e felsorolásban is találunk attitűdöket, tanult képességeket (tudást), melyek közül valamennyi fejleszthető részben vertikálisan, azaz a személyiség fejlesztésével, részben pedig horizontálisan, azaz lexikális tudás elsajátításával egyaránt.

1.1.     A jelenlét meglétére utaló jelek

A jelen fejezetben a jelenlétre utaló jeleket az integrált és transzperszonális szintekre vonatkozóan határozom meg (a fizikai, kognitív, érzelmi és interperszonális szinteken viszonylag egyértelmű, és könnyen mérhető, hogy jelenlétben vagyunk-e).

A transzperszonális szintű jelenlét meglétére utaló jeleket többen, többféle módon és néven írták le. Ide kapcsolhatjuk Maslow által csúcsélményként definiált, kitágult idődimenzióban létrejövő pillanatokat (ritka, izgalmas, mélyen megmozgató, misztikus és varázslatos élmények) és Csíkszentmihályi flow élményét (emlékezetes pillanatok, amelyekben az egyén spontán cselekszik, mintha egy áramlat ragadná el). Az intuíció megléte is a jelenlétben levésre utal, amikor a fizikai, kognitív és érzelmi információkon túli tudattartalmakhoz (tudattal, kollektív tudattalan stb.) is tudok kapcsolódni. Nemes (2016, pp. 139) a fentieken túl kiemeli azt, hogy jelenlétben könnyű a kommunikáció, a másikra történő ráhangolódás, könnyen kérdez a coach, és „a másik érzéseiből egyértelműen érzem és tudom, hogy értem és érzem őt”. A coach megélhet konstruktív összemosódást is, azaz érzelmileg anélkül érintődik meg, hogy túlzottan bevonódna a kliens témájába, szét tudja választani, hol vannak a saját és a kliens érzései, története. (Ellentétes esetben nem tudna pártatlan és ítéletmentes maradni, és nem lenne képes a coaching coachként hatékonyan segíteni.)

Párhuzamos folyamatok

A harmadik ülés a már megszokott módon kezdődött: „Igazából nem tudom, hogy mivel foglalkozunk most.”  A kliens elmesélt egy aktuális történést, amely látszólag nem kapcsolódott a folyamat kitűzött céljához. Tisztáztuk, hogy hogyan kapcsolódik mégis, és egészen konkrétan meg is fogalmazott egy célt, amivel az ülésen foglalkozni szeretne. Ahogyan elkezdtük pontosítani a célt, olyan kulcsszavak jöttek elő, mint reménykedni valamiben, bizonytalanság, stressz, szégyen. Egy ponton újrakereteztük a témát, vagy ha úgy tetszik egy szinttel mélyebbre ástunk benne: voltaképpen a kliensem a konkrét helyzetben szégyellte magát, mert döntésképtelen volt. Aztán hozott egy képet, amivel leírta a döntésképtelenséget: az a feladata, hogy egy hosszabbítókábelt, ami teljesen össze-vissza van gabalyodva, kibogozzon, miközben ő legszívesebben a földhöz vágná. A képhez kapcsolódóan újabb kulcsszavak érkeztek: idegesítő, lassú, undorító, majd ellentétként: flow, mestermű. A beszélgetés egy pontján a konkrét történetből megint visszatérünk ahhoz a hiedelemhez, hogy aki bizonytalan, az alkalmatlan a vezetésre. Közben bennem fokozatosan nőtt a feszültség, úgy éreztem csak körbe-körbe járunk, egészen konkrétan az volt bennem, hogy ez megint ugyanaz a lemez, amivel már a korábbi üléseken is foglalkoztunk. Ezt a bolyongás (sic!) miatti frusztrációmat az ülés végén ki is tettem: „Nekem meg az volt az érzésem, hogy bolyongunk valahol az erdőben, és nem találjuk a kiutat. Hogy egyáltalán, hol a cél? Tehát, hogy coachingban mindig azt szoktuk csinálni, hogy kitűzzük a célt, hogy mit akarunk elérni ezen az ülésen is. Úgy érkeztél, hogy fogalmad nincs, mivel akarsz foglalkozni, és elkezdtünk bolyongani, és azt hiszem, nekem ez a cél hiányzott a mai alkalomból, hogy kitaláljunk az erdőből.” Erre ő visszatette, hogy neki igenis hasznos volt az ülés: „Valahogy meg érzetileg nekem mégis egy feloldás volt, végigbolyonganom ezt az utat, ahol már jártam, más szemmel. Merthogy ezen az úton én végigmentem, mint egy katona, felvértezve. Én ezt az utat bejártam, de nem néztem körbe. Érted? Nem volt se időm, se semmim, hogy körbenézzek. És most meg viszont körbenéztem.” Ráadásként az ülés végére már az internet is szakadozni kezdett, szóvá is tettem: „És akkor megint bejön a bizonytalanság, hogy ma olyan lefagyós volt a kép.”

Az ő bizonytalansága és az én bizonytalanságom párhuzamosan érkezett meg a folyamatban, és ehhez hozzájárult még a körülmények bizonytalansága is. A saját bizonytalanságom feloldásában két akut segítséget is kaptam hamaarosan: egyrészt az egyik egyetemi oktatómtól, Csigás Zoltántól, aki a gestalt megközelítésről ezt mondta: „Nincs szerződésünk arra, minek kell történnie”, illetve „Retrospektíven nézünk vissza arra, hogyan kapcsolódik ez most a célhoz”. A másik segítséget Horváth Tünde (2014) „A nem tudás művészete a coachingban” című előadása jelentette. Az előadásban elhangzottak alapján tudatosodott bennem, hogy teljesen normális élmény – még mester coachok számára is –, hogy elakadunk, nincs ötletünk, és ennek hatására bepánikolunk. A pánik pedig ahhoz vezet, hogy megszűnik a jelenlétünk, megszakad a kapcsolódásunk a klienssel. Tünde erre az esetre azt javasolja, hogy tartsunk ki, a kíváncsiságunk jó eséllyel tovább fog lendíteni a pánikon, és újra tudunk jelen lenni, kapcsolódni a klienshez.

Irodalomjegyzék

Burt, S.: The Mystery of Coaching Mastery. The International Journal of Mentoring and Coaching, Volume X Article 4, September 2018

Dängeli, J.: Open Awareness Handbook. Forrás: https://jevondangeli.com/wp-content/uploads/2017/11/Open_Awareness_Handbook_Jevon_Dangeli.pdf, (letöltés időpontja: 2021.05.14.)

EMCC: EMCC Kompetencia Keretrendszer v2. Forrás: http://emcchu.org/wp-content/uploads/2017/03/emcc_kompetencia_keretrendszer_v2.pdf, (letöltés időpontja: 2021.05.13.)

Gold, E. és Zahm, S.: Buddhist Psychology & Gestalt Therapy Integrated – Psychotherapy for the 21st Century. Kindle Edition, Metta Press, 2018.

Horváth, T.: A nem tudás művészete a coachingban. Forrás:  https://www.youtube.com/watch?v=hbS0Xa2vYIA&t=38s (letöltés időpontja: 2021.05.21.)

ICF: Kompetenciamodell. Forrás: https://www.coachingfederation.hu/icf-coach-kompetenciak/ (letöltés időpontja: 2021.05.13.)

ICF: Frissített kompetenciamodell. https://www.coachingfederation.hu/icf-coach-kompetenciak/(letöltés időpontja: 2021.05.13.)

Iliffe-Wood: Coaching Presence. Kindle Edition, Kogan Page. 2014.

Joyce, J.-L.: Termékeny üresség – Gestalt coaching a gyakorlatban. Budapest, HVG Kiadó Zrt, 2017.

Nemes A.: Integrál coaching. Budapest, Ruander Oktatási Kft, 2016.

Noon, R.: Presence in Executive Coaching Conversations – The C² Model. International Journal of Evidence Based Coaching and Mentoring, 2018, Spesial Issue 12, pp.4-20.

Rogers, C. R.: Valakivé válni – A személyiség születése. Budapest, Edge 2000 Kft., 2015.

Scharmer, O.: Theory U, Leading from the future as it Emerges. Oakland, Berett-Koehler Publishers, Inc, 2016.

Silsbee, D.: Presence-Based Coaching, Cultivating Self-Generative Leaders Through Mind, Body, and Heart. San Francisco, Jossey-Bass, 2008.

Siminovitch, D. E.: A Gestalt Coaching Primer: The Path Toward Awareness IQ. Kindle Edition, Gestalt Coaching Works, LLC., 2017.

Szondy, M.: Megélni a pillanatot. Mindfulness, a tudatos jelenlét pszichológiája. Budapest, Kulcslyuk Kiadó,2012.

Szabó Imola Éva

Coach végzettségeit a Grow csoport Integratív coach képzésén, Nemes Antónia Integrál coaching képzésén és a Pécsi Tudományegyetem Business coach képzésén szerezte. Jelenleg Gestalt terapeuta képzésen és transzformatív team coach képzésen bővíti tudását.

Tagja a Magyar Gestalt Egyesületnek és az Európai Mentoring és Coaching Szövetségnek. Ez utóbbinak elnökségi tagja és Minőségügyi Igazgatója 2021 óta.

Korábbi munkáinak köszönhetően ismeri és megtapasztalja a munkavállalói, a középvezetői és a vállalkozói világ kihívásait, problémáit. Szerteágazó tanulmányai, és a négygyermekes mozaikcsaládos léte is segítenek abban, hogy a világot többféle nézőpontból láthassa.