Interjú Szabó Péter MCC-vel
Egy átlagos, ködös angliai napnak indult ez is, csakúgy, mint a többi. Azt a „kis apróságot” leszámítva, hogy nem minden nap ül le az ember Európa első, az ICF nyolcadik MCC coachával beszélgetni. Készültem? – inkább mondjuk úgy: próbáltam. De ahogy telt az idő, egyre világosabb lett, hogy Péterre nem lehet igazán felkészülni. Néhány éve járom a coachok útját és ez idő alatt még nem sodort vele össze a szakma tündérkeresztanyja, így legfeljebb infó-foszlányaim voltak róla.
Tudtam, hogy valaha jogászként dolgozott, aztán egy munkahelyi session olyan mély hatással volt rá, ami után átlépett a coaching világába. Azt is tudtam, hogy a svájci székhelyű Solutionsurfers alapítója, az ICF egyik assessora, és hogy a megoldásfókuszú brief coaching az ő (szellemi) gyermeke. Olvastam néhány könyvét – például a Szempillantás előtt-et –, de magyar nyelven alig találtam róla valamit a világhálón.
Így hát, amikor kiderült, hogy a Magyarországi Coach-szervezetek Szövetsége neki ítélte a Coach Szakmáért Díjat, biztos voltam benne, ha elfogadja a felkérésemet az interjúra, nem csak a díjról vagy a szakmáról lesz szó, hanem valami nagyon mélyről és emberiről.
Játék a szavakkal
- Amikor kezdtem a beszélgetésünkre hangolódni és kimondtam magamban, hogy Életmű-díj – megijedtem. Van ebben valami végleges nekem.
Érdekes, amit mondasz. Néhány napja az orvosok megkérdezték tőlem egy kisebb beavatkozás előtt – bár nem valószínű, nem esélyes és mégis meg kell kérdezni, mert ez a protokoll –, hogyha véletlenül kiszállnék a műtét alatt, akkor szeretném-e, hogy újraindítsák a szívemet vagy szeretném-e, ha gépre tennének? Teljesen meglepődtem, hogy milyen tiszta, nyugodt hanggal mondtam, hogy nem. Ha megáll a szívem, akkor nem. És hogyha drótokra kell tenni, azt se. Hagyjatok.
Nekem az az értékes, hogy hallottam magamat válaszolni, amiben benne volt az egyértelműség és a nyugodalom. Szívvel-lélekkel át tudom ölelni a saját halandóságomat. Befogadó békében vagyok azzal, hogy ennek itt bármikor vége lehet és ez teljesen rendben van. Így összefügg a két dolog nekem és helytálló az életmű kifejezés.
Mintha azóta másképp élném meg az ittlétet. Talán valahogy még hálásabban vagy még elengedőbben.
- Elengedőbben vagy megengedőbben?
Tárt, nyitott karral és nyitott szívvel beengedni azt, ami mindannyiunkra vár
A szavak játékba kezdtek köztünk: megengedés, elengedés, beengedés. Mindegyik más árnyalatot hordoz, de valahogy mindegyik ugyanabba a csendes, békés tágasságba mutat.
Ki vagy te, Péter?
- Képzeld el, hogy egy nemzetközi találkozón vagyunk. Mit szeretnél, hogy konferáljanak fel, mit mondjanak el rólad?
Talán, hogy én vagyok az a valaki, aki a coaching első óráiban nem csak jelen volt, hanem beleszívódott abba. Valaki, aki nagyon az elején ott volt… amikor az ICF Amerikában megcsinálta az első konferenciát… valami ilyesmi.
- Oké. Most ugorjunk át Párizsba egy művészeti kiállításra. Mindketten vendégek vagyunk. Nem ismerjük egymást, de a büfé asztalnál egymás mellé keveredünk. Mit mondanál el magadról?
Ez most nagyon érdekes kérdés, nagyon hálás vagyok érte. Nem mondanék semmit magamról, viszont, hogyha tényleg ismeretlen vagy, akkor kb 99,5% a valószínűsége, hogy beszélgetésbe kerülünk. Valamit biztos észrevennék rajtad vagy benned(?) és még az is lehet, hogy pimaszul közelítenék. Például így: „örülök, hogy most már ketten vagyunk, akinek ősz a haja, csak a tiéd sokkal »menősebb« és rövidebb – imádom!” És ez így van bárkivel, akit nem ismerek. Otthon meg hagyjon mindenki békében, nem akarok látni senkit, ne is hívjanak fel, megvagyok egyedül.
A jelenlét ereje
Tudod, az én koromban már azt kell csinálni, amit a „gyerekek” mondanak – folytatta.
A lányom azt mondta, hogy apa, csinálj beszélgetést haldoklókkal. Na, jó, hát ha mondja, akkor megcsinálom.
Egyszer egy testvérpár keresett fel, mert úgy érezték, az apjuk nem realizálja, hogy vége van. Kétszer beszéltünk. Egyszer nagyon sokat és én kíváncsian, gyönyörködve hallgattam az életét. Hegymászó volt. Az volt az utolsó mondata: ha a következő életbe visszatérek, akkor megmászom a K2-t – és ezt hallották a gyerekei is. A következő beszélgetésünkkor már nagyon rosszul volt és történt valami megérintő dolog. A lánya tartotta a telefont a füléhez, és ő csak annyit kért: „Egyszerűen legyél velem.” Képzeletben mellé ültem az ágyra, a bal oldalára, és megkérdeztem: „Rendben van, ha a kezemet a tiéd alá teszem?” Miután a válasz egy halk igen volt, így voltunk együtt csöndben ötven percig. Többször nem találkoztunk.
Amikor ezt meséli, hosszú szünetet tart. Érződik, hogy nemcsak emlék ez…
A kísérés nem technika, nem módszer – hanem puszta jelenlét
A coaching is valami ilyesmi, ha lehántjuk róla a szakkifejezéseket.
Innen vezetett tovább a szál egy másik párhuzamhoz: vajon miből merít energiát és inspirációt a mindennapokhoz?
Festés és coaching – ugyanaz a forrás
- A festés Péter életének új nagy szenvedélye. A gyerekei noszogatták (erre is), és azóta naponta órákat tölt a vászon előtt. Év elején Budapesten kiállítást szervezett neki a magyarországi Solutionsurfers. Absztrakt képeket készít, teljesen terv nélkül.
Nem tudom, mi lesz, semmi elképzelésem nincs. Ott vagyok, de nem én csinálom.
Nekem úgy tűnik, mintha lenne egy nagy közösség abban, ami a festésben történik és amit a coaching beszélgetésekben csinálunk. Nemcsak hogy absztrakt festek, hanem semmi elképzeléssel, semmi indokkal, semmi befolyással nem vagyok arra, ami a vászon, a színek, a festőeszközök és a kezem között történik. Semmi közöm nincs hozzá. Semmilyen részem nincs abban, ami létrejön. Ott vagyok, de valahogy mégis magától jön létre.
Hogy van ez összefüggésben a coachinggal? – coaching, szupervízió, mentoring, oktatás… úgy teszünk, mintha volna a „cucc”, amit lehet csinálni. A tapasztalásom most az, ha beszélgetésekben vagyok, olyan, mintha csak néző lennék. Ott ülök, hallgatok, jelen vagyok.
Valami történik, ami nem rajtam múlik, mégis ott vagyok benne – elképzelés, indok, szerszám, használati utasítás nélkül… és az egész megcsinálja magát.
Egyetlen kötőszó
- Péterről köztudott, hogy legtöbb esetben csak egyszer találkozik az ügyfeleivel. Kértem, hogy kutakodjon az emlékei között, talál-e olyat, ami ezt megcáfolja. Mi volt a leghosszabb és legrövidebb ülés/folyamat?
Most, a legutóbbi ügyfelem, egy egyetemi professzor, kilencszer jött! Hat hónapon belül kilencszer ült itt a nappalimban. Az első alkalommal hosszasan mesélt a problémáiról, elmondta az összes baját, nehézségét. Huszonkilenc percen keresztül nem tettem fel egyetlen kérdést sem. Aztán az ügyfél kimondott két mondatot egymás után: „Az igazi munkát, amit csinálok, imádom.” És rögtön utána: „Kibírhatatlan, tönkretesz, képtelen vagyok benne maradni.” Ekkor megkérdeztem tőle (mert nem értettem pontosan), melyik kötőszó volt a két mondat között: „és… vagy de…?” Ez az apró, szinte jelentéktelennek tűnő kérdés indította el benne a fordulatot. Attól a pillanattól valami megváltozott. Majd 25 percen keresztül nem szólt egy szót sem. Egyértelmű volt, hogy magával foglalkozik, tehát én békében, nyugodtan voltam a csenddel. Aztán felállt és azt mondta: nagyon köszönöm a beszélgetést, és különösen hálás vagyok ezért a térért, amiben 25 percig saját magammal csendben tudtam lenni valamivel. Érdekes részlet még ebben a történetben, hogy valami olyat csináltam, amit addig még sohase: mondtam ennek a – nálam talán 1-2 évvel fiatalabb, de tiszteletet kiérdemlő – bácsinak, hogy nem vagyok biztos, hogy ez helyénvaló, de szeretném megölelni.
Aztán még további nyolc alkalommal eljött hozzám, mert az volt a tapasztalása, ha ott ül nálam, velem szemben és közösen, hosszan csöndben vagyunk, akkor ő nagyon jól és értékesen tud továbbjutni. A kilencedik alkalommal, amikor egyértelmű volt, hogy nem jön már hangosan vagy halkan gondolkodni, akkor ő kérdezte meg, hogy: most itt a zárásban csinálhatunk egy utolsó ölelést?
Szóval ez a kilenc alkalom volt a leghosszabb folyamat, amiben volt néhány másodperc, ami fordulatot hozott – így akár az első 30 percnél le is tudtuk volna zárni és az lehetett volna a legrövidebb ülés.
A coachingban sokszor nem percekről vagy órákról van szó, hanem egy időtlen pillanatról.
Életmű, szakma vagy valami más…
Itt visszakanyarodok az Életmű-díjhoz. Ez, amit most elmeséltem, ezt nem tanítjuk, tankönyvbe írni nem lehet. Mást teszünk előtérbe. Én megtapasztaltam magam ebben a rendkívüli fél éves folyamatban, de mondd, mi tanítható szakmaiság volt ebben? Ezért méltó számomra és igazságosnak tűnik, ha azt mondjuk, Életmű-díj. Most közelebb érzem magam az életműhöz, mint a szakmához.
- Oké, meggyőztél. De tudod, mit? Jár neked egy másik díj is. Nem tudom, milyen címet adhatnánk neki, de kifejezi, amikor a coach és az ember találkozik egymásban/egymással… ezt megfejlődni kincs… és akkor valami csodálatos dolog történik…
Na, meg is van. Mit szólsz ehhez? – „Coach Kincshordozó-díj” – mondta félig viccesen, félig komolyan.
A kincs, amiről beszélünk, nem megszerezhető vagy birtokolható. Inkább valami, ami váratlanul jelenik meg, ajándékként és tovább ajándékozod, de semmiképp sem zárod trezorba – nem oda való.
Azt hiszem, a kincs, az valami olyan, amiért nem dolgozunk komolyan. Tehát van egy része, ami egyszerűen meghatóan gyönyörű… és még gyönyörűbb lesz, hogyha rajtam kívül áll valahogy.
Az én életem kincse úgy, ahogy én részesültem benne… nem is tudtam, hogy az… most már tudom. Igen… találtam egy kincset… és el is tudom engedni. Na, ez most váratlan nekem is, várjál… Az én örömöm, kiélni azt a képességemet, amikor mély, szokatlan, beszélgetésbe kerülök akár az utcaseprővel, akár a bolti eladóval vagy a koldussal – ez a kincsem… és szívesen hagyom, hogy közkinccsé váljon az időtlenséggel.
- Most lehet, hogy összezavartál egy kicsit.
Sokszor ez a coaching lényege: hasznosan összezavarni valakit és így kinyitni a lehetőségteret.
Nem rendet tenni kell, hanem teret nyitni. Az ügyfél rendet tud csinálni.
- Ha már a coachingot próbáljuk definiálni, kíváncsi vagyok, hogy milyen mozdulattal tudnád kifejezni?
Két mozdulat jut eszembe – mindkettőről beszéltünk: az egyik, amikor képzeletben a haldokló keze alá csúsztattam az enyémet, a másik pedig az az erős ölelés, amit a professzortól kértem, hogy adhassam.
A sivatagi mítosz
- 2011-ben egy interjú során föltették neked a csodakérdést, és azt mondtad: akkor veszed észre, hogy a csoda megtörtént, ha Afrikában mesélőként ébredsz. Ez még mindig áll vagy most valami más lenne a válasz?
Ez éppen most még értékesebb lett. Nemrégen volt egy megoldásfókuszú konferencia, azt hiszem Dániában, amire Afrikából két tanítványom érkezett – 15-20 éve kiképeztem őket megoldásfókuszú coachingra. Azért mentek el a konferenciára, mert abban reménykedtek, hogy találkozunk, látni szerettek volna engem.
- Ha már Afrika… a szakma folklórjában kering egy történet rólad. Állítólag egyszer a sivatagban sétálva tartottál coachingot. Egyszer csak megálltál, kicsit megráztad az ügyfeledet és azt mondtad neki:„Én nem ezt kérdeztem.” Majd visszasétáltatok oda, ahol feltetted a kérdést. Ez valóban megtörtént?
Először, amikor mesélted, az jött, hogy én ilyet sohase csinálnék. És abban a pillanatban, amikor ezt hallottam magamban gondolni, akkor rájöttem, hogyha valakit igazán szeretek és becsülök, akkor még magamat is meg tudom lepni váratlanul. Nem emlékszem rá, de simán lehetett. Ez most egy gyönyörű ajándék nekem: annak tudatában lenni, hogy ezt megtettem – mert
van abban valami nagyon szeretetteljes, ha nem méltó dolgok a helyes pillanatban, a helyes személlyel, a helyes módon helyt kapnak.
Befejezés helyett
Nem tudom, honnan jött, de feltettem Péternek a kérdést:
– Mikor szeretnéd, hogy gondoljak rád?
Történjen akkor, amikor épp felbukkanok neked. Akkor ölelj át gondolatban.
És én így tekintek az egész beszélgetésre. Olyan volt ez, mint egy váratlan felbukkanás. Ajándék egy kíváncsi, csillogó gyermekszemű bölcs „bácsitól”, akire egyszerre lehet derűvel és tisztelettel nézni. Akitől kincset kaptam – és legnagyobb reményem szerint sikerült valamicskét tovább adnom belőle.
