– Interjú az Év ICF Coachával és mentorával –
Az alábbi interjú Dorozsmai Vikivel, az Év ICF Coacha 2024 díj Rising Star nyertesével és mentorával, Piroska Tímea PCC-vel készült. A beszélgetés során bepillantást nyerünk egy személyes és szakmai utazásába, amely a türelmetlenségtől a tudatos jelenlétig vezetett. Az interjúban Viki megosztja velünk kihívásait, sikereit és betekinthetünk a mentorával való közös munkába is.
MC: Mi volt az a meghatározó pillanat, ami elindított a coach pályán?
DV: Mindig is éreztem, hogy az emberek könnyen megnyílnak előttem, és hamar a bizalmukba fogadnak. Egy idő után lett bennem egy olyan igény, hogy ne csak barátilag beszélgessek. Többre vágytam. Kerestem a formát, amiben benne van a szakmaiság, a partnerség, a használhatóság, valami, amivel tényleg tudok adni. Majd, amikor a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mi a coaching, helyére került a kirakós darabkája – ez az élmény ösztönzött arra, hogy „igen, ezt kerestem, ezzel akarok foglalkozni”: nem mondták meg, mit és hogy csináljak, hanem abban támogattak, hogy én találjam meg, mindezt elfogadással, felelősségvállalással.
MC: Mi volt a legnagyobb akadály az eddigi utadon?
DV: Már a legelső ülésemen is, ami egy szárnybontogatás volt, megjelent a kétely, hogy „haladunk-e egyáltalán valahova”. Ez az a fajta türelmetlenség, ami nem hagy időt arra, hogy bizonyos dolgok megszülessenek a maguk idejében és menetében. Sokszor éreztem belső feszültséget amiatt, hogy gyorsan akarok eredményeket elérni. Azonban rájöttem, hogy a folyamatnak megvan a maga íve, és nem lehet erővel sürgetni. Ez az önismeret és a türelem jelentős fejlődést hozott az életembe, nem csak coachként, hanem anyaként és nőként is: jobban tudok már lassulni, sokkal megengedőbb vagyok saját magammal szemben, ami egy évtizedekre visszanyúló belső feszültség feloldása volt. Szeretnék a gyerekeimnek pozitív példát mutatni és azzal adom a legtöbbet számukra, ha felvállalom a sebezhetőségemet és megélem a változásaimat.
MC: Miben különbözöl más coachoktól?
DV: Talán a magammal szembeni elfogadásban, megengedésben. Nem félek új dolgokat kipróbálni és vállalom, ha hibázok. Elbírom, ha valami nem úgy sikerül, ahogy terveztem és esetleg teljesen más lesz az eredmény, mint amire számítottam. Ez az önbizalom lehetővé teszi, hogy bátran kísérletezzek. Nem félek a bukástól, mert nincs benne veszteség, inkább lehetőségként új utak felé vezet. Nagyon fontos számomra az önértékelésből fakadó szabadság, ami felülírja a függőséget és ezt szeretném a klienseimnek is átadni, hogy lássák a saját értékeiket, mert az összes erejük abban van.
MC: Mesélj, kérlek a kettőtök közötti szakmai kapcsolódásról!
PT: Viki nálunk végezte a Level1-es szinten akkreditált coach képzését, aminek kötelező része a mentor coaching is, ez 7 óra csoportos és 3 óra egyéni mentoringot jelent, úgyhogy valójában a közös munkánk a képződésével egy időben indult. Láttam a tanulási folyamatát, kísértem mentorként, majd az ICF kiírta az Év Coacha pályázatot és az utunk folytatódott.
Van egy olyan feltételezésem, hogy sok kollégára, Vikire is, pozitív hatást gyakorolt, hogy a tavalyi díj nyertese is Anteneres volt, így többekben megfogalmazódott, hogy szeretnének erre a megmérettetésre jelentkezni.
Viki ezt a folyamatot már eleve úgy indította el, ha úgy alakul, akkor érdemes legyen arra, hogy a Rising Starra pályázzon vele. Adta magát, hogy az első mentoringon ezt is behoztuk a térbe, így kikerült a rendszerből annak a feszülése, hogy mi is a tényleges cél. Kimondásra tudott jutni, hogy az ügyfélért van a folyamat és nem a pályázatért, valamint, hogy az is teljesen rendben van, ha nem ő nyer.
MC: Milyen konkrét területeken segítetted Vikit ebben a folyamatban?
PT: Viki az ülésekről hangfelvételt készített (természetesen a titoktartás szabályai mellett), amelyeket visszahallgattunk. Rengeteget segített, hogy hallottam, mi zajlik az üléseken, így sokkal szélesebb spektrumban tudtuk megnézni azt, hogy mi történik, milyen a dinamika, milyen minták érkeznek meg, hol vannak a polaritások, ellenállások vagy egy Gestalt ciklusnak melyik részén járunk…
A mentoring önreflexióval indult, feltérképeztük az erőforrásokat, fejlesztendőket, amik az adott ülésen voltak, majd hozzátettük azokat a szempontokat, amik nekem hangosodtak ki a felvétel során.
Az egyik nagy eredmény az volt, hogy Viki, különböző gestaltos eszközökkel ki tudott lépni a kognitív működésből, ami teljes változást eredményezett a folyamat dinamikájában. A türelmetlenség és a tehetetlenség érzése, sürgetettséget idézett elő a megoldások keresésében és ezt az erőteljes polaritást sikerült erőforrássá alakítani: megtanult teret hagyni annak, hogy ne történjen semmi, és elfogadta, hogy a csendben is sok minden történhet. A folyamat közepétől megjelentek a nyugodt csendtartások, amelyek korábban a tehetetlenséget jelentették számára.
Az elfogadással, átéléssel, megengedéssel beépítette az eszköztárába és használta.
Számomra nagyon pozitív volt – és talán ez volt a pályázatnak is a legerősebb pontja –, hogy a mentoring után, a következő ülésen abszolút hallatszott az az intervenció, amit átbeszéltünk. Vagyis az ügyfél dilemmáján túl a coach saját magán is dolgozott, így gyakorlatilag két szinten zajlott a folyamat. Ilyen szempontból azt gondolom, a díj tényleg egy nagyon megérdemelt eredmény lett.
MC: Mit gondolsz, miért választottak téged a Rising Star kategória győztesének?
DV: Szeretném hinni, hogy a pályázatomban megmutatott önreflexív munka iránti elköteleződésem miatt esett rám a választás. A ülések során törekedtem a saját fejlődésemre, mert hiszem, hogy a változás változást generál, legyen bármilyen pici, vagy lassú a folyamat. Pont ebben van a coaching ereje: az együtt változásban. Fontosnak tartom a mentoringot és a szupervíziót, mert ezek nélkül nem lehet objektíven kívülről rálátni a saját munkánkra. Szükség van megállásokra, hogy megjelenjen egy külső kép. Azt gondolom, hogy talán ezt sikerült átadni és azt, hogy nagyon emberi volt. De hangsúlyozom, hogy nagyon nehéz volt ennyire sűrűn írni. A keretet korlátnak éreztem, ami feszített. Borzasztó nagy kihívás volt ennyire esszenciálisan kiragadni a lényeget. Rengeteget kellett kiollózni, szűkíteni, átfogalmazni, hogy beleférjek a karakterszámba.
MC: Hogyan hatott a pályázati folyamat a szakmai fejlődésedre?
DV: Volt egy kulcskérdés magamhoz, ami átbillentett és mérföldkőhöz juttatott: A tudatos jelenlét kompetencia mennyiben sérül a türelmetlenségem által? A közös munka során megértettem, hogy a nem-tudásomban, a megengedésemben, a csendben erő rejlik, ami nem csak a coachit támogatja, de engem is jobb útra vezet.
MC: Mentorként mi volt a legnagyobb tanulásod ebben a folyamatban?
PT: A „sapkaváltogatás”. Egyrészt mégiscsak az oktatója voltam Vikinek, érdemesnek tartottam megosztani vele, ami a saját eszköztáramban van, tehát olykor az edukátor sapkámat vettem elő. De közben ott volt a mentorsapka, hogy igazán hasznos legyen számára ez a folyamat. És bár nem vagyok végzett szupervizor, azért mégiscsak fontos volt, hogy mi történik vele, mi zajlik benne az ülések alatt. Érdekes megélés volt ezeket a sapkákat kezelni és azt a felismerést hozta, hogy tisztán nem lehet csak mentorsapkában ott ülni, így, ez a kombó gazdagította leginkább mindkettőnk szakmai fejlődését és így tudtam a legkomplexebb támogatást nyújtani.
MC: Hogyan tudod megélni a sikert, amit a Rising Star hozott?
PT: Egyrészt saját sikeremként is tekintek rá, hiszen meghatározó része a díjnak a mentoring, ilyen értelemben kettőnk munkája, ami az eredményt hozta. Ugyanakkor a háttérből „bölcs megfigyelőként” hagyom, hogy megünnepelje az, aki egyébként megkapta ezt a díjat. Ott vagyok mögötte, ha olyan helyzetről van szó, amivel támogathatom. Mindezek következményeként picit megszületett az a vízióm is, hogy két sikeres Anteneres év után 2025-ben is ott a helyünk a pályázók közt, úgyhogy nagy szeretettel és nyitottsággal figyelem, hogy lesz-e olyan kolléga, akit tudok majd támogatni.
MC: Melyek azok a főbb elvek vagy módszerek, amelyeket követsz, hogyha mentorálsz?
PT: A Gestalt élvez prioritást, nem tudom levetkőzni ezt a típusú megközelítésemet, az elsődleges működési módom az itt és most, a pásztázó figyelem, a tömörség, precízség, a kérdésfeltevés, a polaritások észrevétele, kihangosítása, külső-belső adatok és azok értelmezése…, ezzel a módszerrel szakmailag egy olyan erőteljes alapot adok át a hallgatóknak/mentoráltaknak, amivel bátran tudnak ügyfelekkel dolgozni. Persze más módszereket is alkalmazok, például a pozitív pszichológia eszközeit, a PERMA-modellt, a karaktererősségeket, de mindig a Gestalt az első.
MC: Mit javasolnál azoknak, akik most kezdik a mentoringot? Hogy lehet ezt jól csinálni?
PT: Ha a mentorált oldalát nézem, aki úgy gondolja, hogy szeretne erre a pályázatra jelentkezni, az egy nagy tanulás, hogy ne azért csinálja, mert ez egy díj, hanem azért, mert az út, amit végigvisz a mentorral, az ő saját szakmai fejlődéséhez egy olyan muníciót tud adni, ami elvehetetlen és megmarad – az már az övé, azt már megélte, megdolgozta, gazdagabbá vált tőle, és gazdagabbak lesznek ezáltal majd a saját folyamatai is.
Mentor oldalról pedig nem tudom, hogyan lehet jól csinálni. Az én működésemben van egy zsigeri érzés, ami azt mondja, hogy van értelme a kapcsolódásnak, érdemes belevágni a folyamatba, mert amit mondok, nyitott fülekre talál, felhasználásra kerül, beépül. Ha nincs meg az őszinte, erőfeszítés nélküli kapcsolódás, nincs értelme belevágni – nekem ebben ez a kulcs, de ez az enyém és rólam szól.
MC: Van-e olyan, amit még szívesen megosztanál?
PT: Az ego oldaláról nagyon hízelgő, hogy egy olyan folyamatban voltam mentor, ami egy sikeres pályázattá alakult – azt sugallja, hogy én is jól csináltam valamit. De fontos hangsúlyoznom, hogy mentorként is hátra kell lépni azt a két lépést! Nekünk sem azért kell belevágni, hogy a hasznot lássuk benne. Azért legyünk ott támogatóként, hogy a kompetenciák rendben legyenek. A mi felelősségünk, hogy a coach szakma milyen lesz: ha a szaktudásunk legjavát hozzuk – akár mentorként, akár oktatóként – és átadjuk, hogyan tudjuk az ügyfeleinket a leghasznosabban támogatni, azzal az egész szakmai megítélést tudjuk emelni. Erre kell törekedni.
MC: Mi a jövőképed a coachként elért címmel?
DV: Szeretném a címet úgy hasznosítani, hogy minél többet tudjak adni másoknak. Nőként azt tapasztalom, a mai világban, fel kell sorakoztatni a címeket ahhoz, hogy el kezdjék értékelni a szakmaiságot. Sokszor előbb vagyok nő, mint szakember – sajnos. A cím kaput nyit a szakmai elismerés felé, alátámasztja a hozzáértésünket és elkötelezettségünket, de hangsúlyozom, hogy az igazi érték nem a papírokban rejlik, hanem abban, hogy milyen változást tudunk generálni mások életében.
