„Legnagyobb félelmünk nem az, hogy nem vagyunk elég jók. Legnagyobb félelmünk az, hogy határtalan képességeink vannak. A fényünk jobban riaszt minket, mint sötétségünk. Azt kérdezzük: Ki vagyok én, hogy brilliáns, nagyszerű, tehetséges és csodálatos legyek? Igazából, miért gondolnád hogy senki vagy? Isten gyermeke vagy. Jelentéktelen játékod nem szolgálja a világot. A meghunyászkodás nem kap fényre, így mások nem érzik majd bizonytalannak magukat körülötted. Azért vagyunk mindannyian, hogy ragyogjunk, ahogy a gyermekek is. A születésünkkel Isten fényét testesítjük meg önmagunkban. Nem csak néhányunk. Mindannyian. Ha hagyjuk fényünket áradni, tudattalanul másoknak is megengedjük azt. Félelmeinktől felszabadulva, jelenlétünk felszabadít másokat is.” (Marianne Williamson)
Ismerősen hangzik ez a mondat, de vajon mi rejlik mögötte? Honnan tudom, hogy hű vagyok önmagamhoz, és egyáltalán ki az a bizonyos önmagam vagy én, akihez tulajdonképpen hű is vagyok?
Kezdjük ott, amikor biztosan nem. Reggel időben kell munkába érni, takarítani, mosni kell; jókedvűnek, kedvesnek, türelmesnek kell lennem, stb. Mutasson nekem valaki egy olyan embert, aki felszólításra egyik pillanatról a másikra türelmes és jókedvű vagy ki tudja még milyen lesz, mert annak KELL lennie…
Tele van a szókészletünk a kell, muszáj és illik szavakkal. Nem feltétlen szeretnénk, de azért megtesszük. Sőt a legjobb, ha el is felejtem önmagam, akkor kevésbé fáj. Aztán igyekszem a többiekkel is elfeledtetni, mielőtt újra feljön ez a fura érzés. Nem egyszerű, mert vannak olyanok, akik a saját útjaikat járják, és valahogy nekik mindig minden összejön. Ez nem igazságos, mert ők áthágják a „kell” szabályokat, majd azt „kell”, amit szerintük kell. Nem lehet követni a társadalmat. Ha ezt csinálom, az a baj, ha nem, az a baj.
Nagyjából így veszítjük el az egyéniségünket az évek alatt. Követjük, és hisszük azt, amit mondtak, és évekkel később kijelentjük, hogy hazudott, aki mondta.
Van ez a fajta megvilágosodás. Leleplezünk másokat. Van a másik fajta megvilágosodás is, amikor felfedezzük, mi az, aminek örülünk, mi az, ami szenvedéllyel tölt el, mi az, amit az ÉN elbír, és ami az, amit nem.
Az Én megtapasztalásához talán ez az első lépés. Nemet mondani arra, amit nemcsak hogy nehezen bírok el, de amit nem akarok elbírni. Elvégre kinek van döntési joga a tetteim felett? Ki felel a boldogságomért?
Az irányítást magunk felett egyféleképpen tudjuk magunknál tartani. Ha megszabjuk a határainkat. Minden ember egyedi, egyéni igényekkel, különböző mértékű türelemmel, tűrőképességgel. Minden ember maga határozza meg, hol is az a határ, amelyben még jól érzi magát, és hol van az, ahol már nem. Nem vagyunk egyformák: lehet, hogy sokak nem értenek majd egyet a határainkkal, de kinek akarunk megfelelni? Kinek az elégedettsége fontos számunkra, és mi az, amit hajlandóak vagyunk beáldozni érte? Vajon aki tiszta szívből szeret minket, az elvárja, hogy áldozatok legyünk?
Apropó, határok! Mi is van a határainkon túl? (A pszichológia a komfort zóna elnevezést használja erre.) A határainkon túl bizonytalanság van, minél távolabb megyünk, annál nagyobb. Ezért nem is annyira népszerű, igaz, amikor odakerülünk, hatalmas felfedezéseket tehetünk, hiszen ezek az igazán homályos foltok saját magunk számára. A komfort zónán kívül bizonytalanság uralkodik. Hogyan viselkedünk például anyagi vagy érzelmi bizonytalanságban? Amikor a fejünkben tombol az árvíz vagy a földrengés. Mit csinálunk? Áldozatként szenvedünk vagy bátran tesszük a lehető legjobbat? Önbizalmunkra ezekben a helyzetekben van a legnagyobb szükség. Ne hagyjuk cserben magunkat! Ha mi nem értékeljük önmagunkat, miért tenné meg más?
Nehéz lenne leélni életünket bizonytalanság nélkül, mégis sokan próbálkoznak bebiztosítani magukat másokkal és anyagi javakkal. Nem vesszük tudomásul, hogy mindenünk, ami van, mindenki, aki velünk együtt létezik, az ajándék. Minden, ami a sérülékeny biztonságunkat szolgálja – ajándék. Természetünknél fogva szeretünk dolgokat, embereket „birtokolni”, de ez csak az önbecsapást szolgálja, és sok energiánk is odaveszik, mert a teljes biztonság elérhetetlen.
Jó hír azonban, hogy van választásunk. A bizonytalanságnak van egy érdekes tulajdonsága, hogy nagyon izgalmas. Olyan, mint egy játék. Nem tudjuk előre, ki fog nyerni, mit dob a kocka, mégis imádjuk. Az izgalom, a társaság. Játék közben elfeledkezünk a gondokról, és a nyerésért akár kreativitásunkat is bedobjuk. Mi lenne, ha ezt a tulajdonságunkat az életben is használnánk? Mi lenne, ha az a szituáció, amiben vagyunk, egy társasjáték lenne? Mi lenne, ha néha önfeledten élveznénk azt, csupán attól, hogy a kedvenc játszótársakkal vagyunk? Mi az, amit játékban megmerünk tenni és az életben nem? Ha kreatívak lennénk, mit tennénk? A játékban türelmesen dobálunk, amíg kigurul a hatos. Az életben miért nem bízunk benne? Persze nem muszáj részt venni, de biztos szeretnénk kimaradni a játékból?
Az élet sokszor nem könnyű. Választásunk ugyanakkor mindig van. Egyetlen korlátunk az elme és a benne létező gondolatok. Utóbbiakat azonban előnyünkre is formálhatjuk. A pozitív hozzállás, a felelősségvállalás magunkért, örömünkért sokszor a nehezebb út, de lehetséges választás. Igen, nagy önmunka, de megéri.
Izgalmas felfedezést és játékot kívánok, és ne feledd:
Légy hű önmagadhoz!
Kósa Szénia
