Szokatlan dologra volt irigy kisiskolás korában.
Nem a társai babájára vagy szagos radírjára, nem is a koptatott farmerükre vagy sportcipőjükre. Sokkal inkább arra, hogy mások többet lehetnek otthon, tanítás helyett. Vagyis hogy többet betegek. Hisz’ ő alig volt beteg, azt is rendszerint sikerült a karácsonyi vagy a tavaszi szünetre időzíteni.
Hogy olyankor meg, amikor mindenki más kint van a szabadban, esetleg nagyszülőknél tölti az időt, fekhessen otthon, társaság nélkül. Pedig amikor mások voltak betegek, ő rendes diák módjára másolta nekik az órai tananyagot, vitte fel délutánonként a leckét és magyarázta a nehezebb dolgokat. Szívesen csinálta, nem arról van szó, de azért jól esett volna néha ezt vissza is kapni. De a szünetekben ugyebár se lecke nincs, se barátok a közelben.
Mielőtt azt hinnénk, hogy ezek az évek az iskolával együtt elmúltak, jó, ha tudjuk, hogy az egyetemen is folytatódott ugyanez a forgatókönyv. Az igazi lázas, ágynak döntős betegségek megmaradtak a vizsgaidőszakok utánra, sőt, az évtizedes pollenallergia is a harmadév végi stresszes vizsgahónapnak köszönhető. Ha mindez nem lenne elég, jó, ha tudjuk, hogy még 35 évesen is képes annyi mindent bevállalni, hogy havonta döntse le a lábáról egy vírus – amit persze egy nap alatt akar kifeküdni – vagy érje kisebb-nagyobb baleset, ami bizonyos tevékenységek végzésétől távol tartja.
Mert így megy ez: ha valaki túlfeszíti a húrt, ha többet akar véghezvinni, mint amennyit a szervezete elbír, akkor egyszer csak kiborul a bili. A rengeteg feladat, a megfelelni vágyás, a maximális teljesítmény nyújtása sok energiát követel meg tőlünk, amit rendszeresen újra is kellene tölteni. Klasszikus forrása ennek a sport, a kultúra, a társasági élet – minden, ami nem kötelező, éppen ezért könnyen ki is marad. Halogatjuk, hogy „majd ha ennek a projektnek vége”, „majd a szünetben”, „majd ha már bedolgoztam magam”, „majd ha a gyerek nagyobb lesz”, majd akármi. A szervezetünk viszont úgy vagy kitalálva, hogy egy bizonyos pontig terhelhető, de azután rohamosan fárad, kimerül. Ha nem vesszük észre a kicsi jeleket, egyre nagyobb jeleket küld, végül maga gondoskodik a kikapcsolásról, ha kell, egy klassz kis lázas, hányós vírus begyűjtése formájában. Nézőpont kérdése, melyik a szerencsésebb verzió, esetenként a projekt véghajrájában, másszor a lezárását követően.
Akárhogy is, jobb, ha észrevesszük, hogy a természetet legyőzni, uralni nem tudjuk, vele egyensúlyba pedig csak úgy kerülhetünk, ha megismerjük és elfogadjuk saját korlátainkat, gyengéinket, működésmódunkat, az elviselhető teher mértékét, és ennek megfelelő mennyiségű munkát, családi kötelezettséget vállalunk. Plusz nem feledkezünk meg a feltöltődésről, még akkor sem, ha ezzel csak még több időt veszünk el például a gyermekeinktől. Hiszen mindez látszólagos: nekik kisebb kiesés heti 3 óra anyától távol (pl. amíg anya sportol), mint 2-3 nap, amikor anya fekszik az ágyban és még a pohár vizet is oda kell neki vinni. Arról nem is beszélve, hogy egy önmagára is időt és figyelmet fordító szülő mennyivel jobb szülő tud lenni, mint aki csak azon küzd, hogy minden kötelezettségének eleget tegyen. Így akár azt is fontolóra vehetjük, hogy a kislányunk születésnapi köszöntésére összehívott 20 fős családi ünnepségre egy étteremtől rendeljünk meg mindent és a főzésre fordítandó 4-5 órát pihenéssel, olvasással, túrázással vagy csak simán a családdal töltsük.
„Mert a végén mindenki összeáll majd egy képpé”, ahogy Lovasi András mondaná. Nem mindegy, hogy ki és milyen állapotban szerepel ezen a képen.
Bánhidi Brigitta ACC
A gyors és tartós megoldások embere. Közgazdász diplomájával multinacionális vál-lalati karrierbe kezdett majd a személyre szabott vezetőfejlesztés került figyelme fó-kuszába. Szakmaisága elismeréseképp az ICF Magyar Tagozata 2012-ben az „Év Coacha” címmel jutalmazta és nemzetközi ACC minősítéssel is bír. Vallja, hogy csak a változás állandó, de minden helyzetben bennünk van a megoldás kulcsa, még ha ez elsőre nem is nyilvánvaló. Hiszen a felhők fölött mindig süt a nap.
