Szabó Milán a 2014-es Szocsi Téli Olimpián a klasszikus stílusú 15 km-es versenyben a 78. helyen ért célba. Milánnal és segítőjével, édesanyjával beszélgettünk az Olimpián szerzett élményekről, tapasztalatokról, nehézségekről, és kitartásról.
MC: Mivel a Magyar Coachszemle olvasói elsősorban coachok, gazdasági és HR-vezetők, és az interjú-ajánlást is egy coach-kolléga révén kaptuk, szeretnélek megkérni, hogy mesélj röviden sportolói pályafutásodról és magadról!
Szabó Milán: Hol is kezdjem? Kedvenceim a „mesélj magadról” kérdések! A sport iránti szeretet szerintem már a babakocsiból való kiszállásnál indult. Mindenhova lábon, ezen belül is futva akartam eljutni. Egyszerűen időpazarlásnak tartom, tartottam a sétát. Futva töredék idő alatt eljuthatok bárhová. 8 évesen kóstoltam bele a sífutásba és először 16 éves koromban kezdtem elgondolkodni azon, hogy jó lenne egyszer az olimpiára is kijutni. Most itt vagyok 23 évesen, túl vagyok Szocsin, és nagyon sok terv van a fejemben. De ezek még megfontolás alatt állnak.
MC: Kik támogatnak a felkészülésben?
SzM: Mindenekelőtt a család. Nekik köszönhetően, velük, miattuk, értük jutottam ki Szocsiba. Emellett még a Magyar Sí Szövetség, Gyöngyös városa támogatott, és az elmúlt fél évben a Procter & Gamble, akiknek mérhetetlen motivációt és támogatást köszönhetek.
MC: A Te sportágadban a versenyre való felkészülésben a fizikai, vagy a lelki és szellemi felkészülés a fontosabb? Lehet-e egyáltalán különbséget tenni?
SzM: A 21. században, ahol ennyi inger ér minket az élet minden területén kiemelkedően fontos mindkettő. „Ép testben ép lélek”? Elsőre közhely. Másodjára is. Gondoljuk át harmadjára! Ha valaki kizárólag szellemi munkát végez, sport nélkül beteg lesz. Ha valaki rengeteg fizikai munkát végez, mentális kikapcsolódás, támogatás nélkül szintén beteg lesz. Csak más téren. Ugyanígy igaz ez nálunk is. Sajnos nekem nem volt lehetőségem sportpszichológussal készülni, de most az olimpián megtanultam, hogy szellemi, mentális felkészülés nélkül lehetetlen sikeresnek lenni.
MC: A sport-sikerekért tett erőfeszítéseid járnak-e lemondással? S ha igen, mivel?
SzM: Természetesen. Ez ezzel jár. Amit néha jól, néha kevésbé jól kezel az ember. Nálam is előfordult, hogy sokkal inkább elmentem volna a barátaimmal szórakozni, mintsem, hogy plusz egy napot edzőtáborozzak. De muszáj egy prioritási sorrendet felállítani, ami persze nem lehet kőbe vésett sorrend.
MC: Az életed milyen más területein tudod hasznosítani a sportban szerzett élményeket, tapasztalatokat?
SzM: Kifejezetten sok területen. Olyannyira az életem részévé vált a versenyzés, hogy bármilyen feladatom van, amiben van másokkal összehasonlítás, azt egy kihívásnak tekintem. Ugyanakkor, ha valaki jobb, azt elismerem. Örülni kell más sikerének, pozitivan kell mindenre tekinteni, és felhasználni a gyűjtött tapasztalatokat a későbbiekben.
MC: És megfordítva az előbbi kérdést: milyen egyéb területeken szerzett tapasztalataidat tudod hasznosítani sportolóként?
SzM: Ez a kérdés megfogott. Nálam sokkal inkább a sport tanított. Inkább úgy fordítanám a kérdést, hogy olyan sokféle életszituáció jött szembe a sportkarrierem alatt, ami talán nem jött volna a mindennapi élet során, hogy nálam teljesen egybeolvadt a kettő. Mivel erősen átszövi már a sportot is a diplomácia és a kommunikáció, így oda-vissza módon tudtam a szerzett tapasztalatokat hasznosítani. De ha konkrétumot kellene említenem, talán az emberismeret az, amit be tudtam építeni a sportba. Hogy a lehető leggyorsabban, a legjobban kiismerjem az ellenfeleim és az ő gyenge pontjaikat.
MC: Mi a terved a következő öt, tíz vagy tizenöt évre?
SzM: Ilyenkor az az első válaszom általában, hogy azt sem tudom, holnap mi jön, nem hogy 10-15 év múlva. De ha már fentebb említettem a terveimet, kissé hiteltelennek tűnne. A sportban is vannak elképzeléseim, de csak abban az esetben, ha egyértelműen előrébb tudok lépni és ezekhez a feltételeket is meg tudom teremteni. Még egy „futottak még” kategória nem igazán motivál. Sosem szerettem középszerű lenni, valamilyen módon mindig jobb szerettem volna lenni másoknál. A másik terv már egészen más jellegű. Jelentkeztem egy második egyetemre, mert nagyon érdekel a marketing területe és pszichológiája. Itt az ember pozitív, konstruktív és kreatív is lehet egyben. Csupa olyan személyiségjegyet használhat, amit most az olimpiával, a sporttal megtanultam.
MC: Édesanyád támogatása példaértékű. Mit jelent ez számodra érzelmileg és szellemileg?
SzM: Egy szóval? Mindent. Nem lennék nélküle itt, ahol. Nem csináltam volna eddig a sportot, nem lennék most olimpikon, nem gondolkodnék így, ahogy. Ezt nem is lehet tovább ragozni, mert megunnák az olvasók.
MC: Kell-e, lehet-e viszonozni ezt a fajta anyai támogatást?
SzM: Amennyire ezt egy gyerek részéről lehet, igen, és kell is. De főként szeretet formájában lehet. Ami annak tudatában, hogy alapvetően rideg személyiségnek tartom magam, nem volt egyszerű. De, mint azt a fentiekben írtam: ezzel kapcsolatban is rengeteget tanultam, tapasztaltam és remélhetőleg életeim végéig fogok is.
Egyik coach-kollégánk, Kiss Ildikó hívta fel szerkesztőségünk figyelmét egy fiatal magyar olimpikon és édesanyja példamutató küzdelmére, szeretettől vezérelt együttműködésére. Amikor az interjúk előkészítésén dolgozunk, a következő idézetre találtunk az egyik közösségi oldalon, melyet Szabó Milán édesanyja, Szabóné Prisztás Marianna írt:
„Minden anya szíve megdobban egy ilyen mondat hallatán. Elgondolkodtató és mégis azt gondolom, hogy minden mindennel összefügg és visszahat. A gyermek értékeli, amit az édesanyja tesz érte, az anya pedig értékeli azt, amit a gyermeke tesz érte, hiszen a gyerekedtől tanulod meg, hogyan legyél anya. Ez nem tanulható az iskolapadban, nem másolható, de a nő, isteni ösztöneire, megérzéseire hallgatva tudja, hogyan kell anyának lenni. Anya csak Nő lehet, a hibákkal, tévedésekkel együtt, de ettől a legszebb és legnehezebb hivatás. Mi gyermekként már magunkban hordozva tudjuk az ősi titkot, hogy >Az anyai szeretet… hatalmas erőt képvisel, több mint egyszerű emberi szeretet, a lélek mélyéről fakad.<…és ezt nem szabad elfelejtenünk. Ezért jó, ha gyerekek maradunk. Anyaként a válaszom: Minél idősebb leszek, annál jobban értékelem, amit a gyermekem tesz értem.”
MC: Egy anya sok mindent megtesz a gyermekéért. Van-e határ, s ha igen, akkor hol húzódik?
Szabóné Prisztás Marianna: Igen, sokféleképpen és sok mindent teszünk gyermekünkért, de nem mindegy, hogy mit és hogyan! Egy anya akkor tehet legtöbbet gyermekéért, ha önmagáért szereti gyermekét, nem azért ami válhatna belőle. Véleményem szerint egy anya, ha ösztöneire, megérzéseire hallgat és szeretetből cselekszik, biztosak lehetünk benne, hogy mindig azt nyújtja gyermekének, amire az adott pillanatban a legnagyobb szüksége van. Hagyjuk, hadd menjen bátran, tanuljon megállni a saját lábán, még ha sokszor hibázik is, hiszen ezek mind az ő fejlődését szolgálják. De érezze, hogy ott van mögötte a család biztonsága és az otthon melege. Van–e határ? Nincs. Mert a szeretet határtalan. Gyermekeink értékes, Istentől származó ajándékok, s ha valami baj van, egyszerűen kötelességünk melléjük állni, és megtenni mindent, amit csak lehet.
MC: Honnan merítesz erőt a fiad támogatásához? Mi motivál?
PM: Erőt mindenből lehet meríteni, de számomra a legfontosabb a hit. A hit Istenben, magamban, családomban. A hit, akarat is egyben, amely mindig erőt ad és egyben motivál is a céljaim elérésében, vagy a fiam támogatásában. Ha nem hittem volna a tehetségében és az általa kitűzött célokban, akkor nem láthattam volna a szemében azt a csillogást, amit az olimpia jelent egy élsportoló számára. Úgy gondolom egy anya számára gyermekének sikere a legnagyobb motiváció. Fontos, hogy megtanítsuk gyermekünket, hogy a sportban, de az életben sem lehet úgy rajhoz állni, hogy ott lebeg a szeme előtt a hitetlenség és a kudarc, mert akkor veszíteni fog.
„Ha hinnék benne, hogy győzni fogok, akkor a győzelem is hinne bennem.” Paulo Coelho
MC: Ha jól tudom, van egy kisebb fiad is: miként tudsz egyensúlyt kialakítani kettejük között? Miben támogatod a második gyermeked?
PM: Aki bepillantást nyer a családunkba, már az első félóra beszélgetése után kiderül, hogy mennyire más a két gyermek. Soha nem akartuk összehasonlítani őket, de nem is lehet, hiszen két önálló emberről, két különböző egyéniségről beszélünk, akiknek különböző utakat kell bejárniuk, hogy kiteljesedhessenek. A mi feladatunk, hogy terelgessük, de ne irányítsuk őket. Mindkét gyermeknél hagyni kell, hogy megtapasztalja ki is ő valójában és segíteni, hogy vágyait saját erőből, maga valósítsa meg. Ha megtanulja, hogy van miért menni, küzdeni, bár néha nem látja a célt, valljuk be, sokszor mi sem, akkor ki fog tartani, mert tudja, hogy valami vár rá. Hogy mi ez a valami? A végén kiderül, de az utat maga járta be. Fontos, hogy a kudarcot vagy a sikert egy állomásnak tekintse, amiből táplálkozhat a későbbikben. Szerencsés vagyok, mert mindkét gyermekem tehetséges. Egyik a sportban, a másik a művészetekben, de a kisebbik előtt már ott a példa, hogy a célok elérhetők. Számára a bátyja a példakép.
MC: Miként illeszkedik bele a mindennapokba és a munkádba a versenyekre való lelki és szellemi felkészítés?
PM: Abszolút. Nem hiszem, hogy különbség lenne a mindennapok, a munka, és a versenyekre való lelki és szellemi felkészítés vagy felkészülés között. Mindegyikben van egy közös: a cél, a célok elérése. Amiben különböznek egymástól, az a célokhoz vezető út. Ugye Ismerős ez a mondás? ”Ép testben ép lélek”. Gyakran olvastuk ezt a tornatermek bejáratánál, de ha ezt kiegészítjük a szellemmel, szellemi tudással, mindjárt egy zárt háromszöget kapunk mely szoros egységet alkot. Bármelyiket kiemeljük, akkor az egység megbomlik. Ezt az egységet én harmóniának hívom, és ha ezt meg tudjuk teremteni önmagunkban, akkor ez hatással lesz az életünk bármely területén.
MC: Mi az, amiről lemondasz, lemondotok?
PM: Az, hogy bármiről lemondtam, vagy bármi lemondással járt volna? Soha nem éreztem. A gyermekeim, családom és a sport számomra a legédesebb ajándék, amit Isten adhatott és az, hogy a gyermekemet támogathatom céljai elérésében, áldás számomra. A lemondást inkább a helyzethez való alkalmazkodással váltanám ki, amihez szintén fontos a hit, a család szentségében. Apa, anya, gyerek. Érdekes! Itt is egy háromszög és mennyire fontos, hogy egységben maradjon. Tudjuk, ha megbomlik, milyen következményekkel járhat. Mi nagyon összetartó család vagyunk, amire nagyon büszke vagyok. Az út, amelyen végigmentünk könnyebb, nehezebb és elviselhetetlennek tűnő megpróbáltatással volt kikövezve, de anélkül, hogy bárkit is hibáztatnánk, mint e problémák okozóit, vagy magunkat ostoroznám, mint maximalistákat, el kell mondanom, hogy nagyon nehéz volt a sportág legtehetségesebb versenyzőjeként erkölcsi és anyagi állami támogatás nélkül eljutni egy ilyen szintre. Bennünk és Milánban is megfordult az” itt a vége” gondolat, de abbahagytuk az ásást és sikerült kimásznunk a gödörből.
MC: Mik a terveid a következő 5, 10 és 15 évre?
PM: Sok tervem van, de már a tervezésnél elakadok! Nem tudom, hogy mennyire kell, vagy lehet előre terveznünk, vagy önmegvalósító jóslatokba bocsátkoznunk. Mindenki képes terveket írni, vagy álmokat megfogalmazni, de a valóság egészen más. Nem vagyok pesszimista, de nem láttam még olyan tervet, amit az út során ne kellet volna módosítani, megváltoztatni, vagy törölni. Van egy jó mondás: „Ember tervez, Isten végez.” Én hiszek a sorsban, az előre leírt sakklépésekben és fel kell készülni arra, hogy ez a játszma, amit hívhatunk álom és a valóság partijának teljesen más fordulatot hozhat, mint amit mi megálmodtunk. És, hogy mik a terveim? Új ösvényeket találni, amik segítenek eljutni a válaszokig, kihívásokat, hogy ösztönözzenek, új fejezeteket, hogy gondolkoztassanak, új változásokat, hogy próbára tegyenek és a legfontosabb, hogy a családom minden tagja biztonságban és szeretetben éljen.
