Mentorként egy évtizede támogatok coachokat az MCC minősítés felé vezető úton,
coaching szupervizorként pedig az elmúlt években legtöbbször olyan tapasztalt
szakemberekkel dolgozom együtt, akik már rendelkeznek MCC akkreditációval. Ezekben a
folyamatokban nemcsak másokat kísérek, hanem magam is sokat tanulok mindenkitől,
akikkel együtt dolgozom. Ugyanakkor újra és újra megjelenik ugyanaz a dilemma: bár egy
adott módszertan melletti elköteleződés mély tudást és biztonságot adhat, egyúttal
szűkítheti is a látásmódot.
Tapasztalataim szerint a coachképző iskolák fontos, stabil alapot nyújtanak, ugyanakkor
sokat adhat az is, ha a coachok más módszerekkel és szemléletmódokkal is találkoznak.
Ha akár csak egy kicsit is belekóstolnak egy-egy új megközelítésbe, hiszen egyik coaching
modell sem teljes, mindegyiknek vannak vakfoltjai. Minden modell természeténél fogva
bizonyos dimenziókat hangsúlyoz, miközben másokat óhatatlanul elhanyagol. Ez nem
hiba, hanem természetes következménye annak, hogy minden elmélet a valóság egy
egyszerűsített reprezentációja (Cox et al., 2014).
Szakmai út egyetlen szemléletben
Sok coach a tanulás elején több irányzatba is belekóstol, keresgél, próbálgat, mire
megtalálja azt, ami igazán megszólítja. Ez a kezdeti változatosság később is rugalmasabb
gondolkodáshoz vezethet. Az én esetemben azonban ez a szakasz teljesen kimaradt, ami
azt is jelentette, hogy sokáig egyetlen nézőponton keresztül értelmeztem mindent, amit
coachingnak neveztem.
Amikor rátalálunk egy számunkra hiteles oktatóra vagy irányzatra , talán mert ésszerű,
rendszerezett vagy hatásosnak tűnik az ügyfelekkel, vagy egyszerűen természetesen
illeszkedik a gondolkodásmódunkhoz, könnyen érezzük úgy, „ez az én utam”. Ezek a
kezdő lépések aztán akár évtizedeken át tartó utazáshoz vezethetnek, amelyen
ugyanannak az irányzatnak az oktatói, mentorai, szupervizorai kísérik végig a
fejlődésünket.
A pszichológiai kutatások ugyanakkor kimutatták, hogy az egyetlen nézőponthoz való
túlzott ragaszkodás kognitív torzításokhoz vezethet. A megerősítési torzítás jelenségét
Nickerson részletesen dokumentálta. Hajlamosak vagyunk olyan információkat keresni és
értelmezni, amelyek megerősítik meglévő hiedelmeinket, miközben figyelmen kívül
hagyjuk az ellentmondó jeleket. A coaching kontextusban ez azt jelentheti, hogy ha egy
coach kizárólag egyetlen modellt alkalmaz, könnyen vak maradhat olyan jelenségekre
vagy lehetőségekre, amelyek kívül esnek az adott keretrendszer fókuszán (Bachkirova &
Kauffman, 2009).
Egyből megtaláltam a Solution Focus (SF) irányzatot, és ott is ragadtam. Az első betekintő
alkalom annyira erős élmény volt, hogy azonnal elköteleződtem. A feladat csupán annyi
volt, hogy kis kártyákról tegyünk fel kérdéseket, amelyek illeszkednek az ügyfél által
elmondottakhoz. Én kétségbeesetten próbáltam az ügyfélre figyelni, fenntartani vele a
szemkontaktust, miközben keresgéltem a kártyák között. A velem szemben ülő ember a
kérdéseim hatására elsírta magát, majd hálásan megölelt. Nekem pedig fogalmam sem
volt róla, hogy mi történt. Semmit nem értettem. Éppen ezért mindent meg akartam érteni.
Így kezdtem coachingot tanulni.
Később, az SF alapítóinak könyveit olvasva felfedeztem, hogy ez a megközelítés mennyi
ponton rezonál a buddhista szemléletmóddal és attitűddel, még akkor is, ha nem
kifejezetten annak hatására született. Ez akkoriban csak tovább növelte a modell
vonzerejét számomra, és hosszú évekre az SF vált a szakmai világom és gondolkodásom
kizárólagos viszonyítási keretévé. Csak évekkel később vettem észre, hogy ez a fajta
elköteleződés korlátozott. Sokáig eszembe sem jutott máshol vagy mást tanulni.
Kilépni a komfortzónából
Az MCC akkreditáció felé vezető úton, saját beszélgetéseimet visszahallgatva és
elemezve érkezett meg az első fontos felismerés, amikor észrevettem, hogy az ügyfelem
nem is értette azokat a szavakat, amelyeket használtam, és így azt sem, hogy mit
kérdezek. Körülöttem mindenki ugyanabból az iskolából jött, ugyanazt a zsargont
beszéltük, amikor egymást coacholtuk, egyértelmű volt, hogy miről beszélünk, mit jelent,
amiket mondunk, de az ügyfeleim nem tanultak coachingot.
Gondolkodtam, hogy mi vihetne előre, és végül két mentort választottam. Az egyik az SFes
mesterem, Szabó Péter volt, akitől pályám során a legtöbbet tanultam. A másik Turai
Léda. Péter visszajelzéseit mindig jókor és jól adta át: megerősített, növelte az
önbizalmamat, miközben változásokat indított el bennem. Léda ezzel szemben tükröt
tartott, nagyon másképpen, mint amit „megszoktam”. Az együttműködésünk során volt,
hogy amit mondott, triviálisnak tűnt és nem értettem miért beszél róla, máskor teljesen
idegennek hatott, ezért nem értettem. Mégis sokszor rávilágított működésem
automatizmusaira és hiedelmeimre, és minden beszélgetésünk után újra kellett
gondolnom, miért csinálok dolgokat pont úgy, ahogy. Ekkor nyílt meg számomra a tanulás
egy radikálisan új szintje. Elkezdtem figyelni a saját működésemre, reakcióimra,
intervencióim okaira, más szemszögekből. Ebben az időszakban többet tanultam
önmagamról és a coachingról, mint korábban bármikor.
Ekkor kezdtem el felfigyelni arra is, hogy minden modellnek megvan a maga elméleti
elfogultsága, hiszen pszichológiai, filozófiai vagy szervezeti elméletekből erednek (pl.
kognitív-viselkedési, pszichodinamikus, rendszerszemlélet). Ezek a nézőpontok bizonyos
igazságokat kiemelnek, másokat viszont elnyomhatnak, és gyakran nyugati kontextusban
születtek, specifikus kulturális feltételezések mentén. Az autonómiáról, sikerről, hatalomról
vagy motivációról alkotott előfeltevések más kultúrákból jövő, más világnézetekben élő
ügyfeleimmel nem mindig bizonyultak érvényesnek vagy hatásosnak a munkám során.
A mainstream coaching irodalom túlnyomórészt angolszász kontextusban született, és
gyakran implicit módon feltételezi az egyén elsődlegességét a csoporttal szemben, a
verbális kommunikáció és logikus gondolkodás dominanciáját, a lineáris
problémamegoldás hatékonyságát és a jövőorientált gondolkodás értékét. Más kulturális
közegben ezzel szemben a közvetett kommunikáció és a csend is értékes
információhordozó volt, a múlt és az ősök tisztelete fontosabbnak bizonyult, mint a
jövőtervezés, és a családi vagy közösségi elvárások nem korlátozó hiedelmeknek
bizonyultak, hanem irányadó alapigazságoknak.
A marker mint tükör
Mentorálás és szupervízió közben újra és újra tanulok: mások módszereiből,
beszélgetéseiből, valamint az ezekre adott saját reakcióimból is. Szupervizorként gyakran
látom, hogy ha egy coach túlságosan egyetlen modellre támaszkodik, minden helyzetet
azon a szemüvegen keresztül értelmez. Ez torzítást okozhat: fontos jeleket vagy
lehetőségeket hagyhat figyelmen kívül, amelyek kívül esnek az adott modell keretén.
Gyakran tapasztalom azt is, hogy egy-egy markerhez vagy kompetenciához kapcsolódó
elbizonytalanodás mélyebb kérdéseket hoz felszínre. Nemcsak azt, hogy „ezt jól csinálome”,
hanem például azt is, hogy „mikor vagyok elég jó”. Ilyenkor nem a marker vagy a
kompetencia pontosabb megértése a kulcs, hanem az a belső narratíva, amely mögötte
húzódik, és amelyre a szupervízió rá tud világítani.
A tanulás egy újabb rétege az is, hogy bizonyos kompetenciák vagy markerek erős érzelmi
reakciókat váltanak ki: szeretjük őket, nem értjük, vagy épp ellenállást érzünk velük
szemben. Ezek a reakciók önmagukban is fontos reflexiós lehetőségeket hordoznak.
Mentorként gyakran tapasztalom, hogy a markerekkel szembeni ellenállás sokszor
félreértésekből fakad. Az MCC nyelvezete valójában egy dialektus, és ahogy minden
nyelvjárásnak, ennek is megvan a maga logikája. A tanulási folyamat célja nem a „helyes”
mondatok megtalálása és ismétlése, hanem olyan nyelvi forma és viselkedés kialakítása,
amely egyszerre természetes számunkra, és illeszkedik az ICF keretrendszeréhez.
Sokan akkor kezdenek el bátrabban kísérletezni, amikor megértik: a nyelv nem előírás,
hanem lehetőség. Az ICF-kompetenciáknak való megfelelés önmagában ritkán ad valódi
önbizalmat. Sőt, ha kizárólag a megfelelésre fókuszálunk, gyakran természetellenes
viselkedést és beszélgetéseket eredményez, ami sok coach számára frusztráló.
Schön reflektív gyakorló koncepciója(1983) szerint a valódi szakmai fejlődés nem a
szabályok mechanikus alkalmazásában rejlik, hanem a folyamatos önvizsgálatban és a
gyakorlat tudatos formálásában. Az MCC-felkészülés akkor válik igazán értékessé, ha
nem pusztán „megfelelési kényszerként”, hanem identitásformáló folyamatként éljük meg.
A cél nem a „helyes mondatok” megtalálása és ismétlése, hanem egy olyan autentikus
coaching stílus kialakítása, amely egyszerre természetes, személyünkkel kongruens és
szakmailag megalapozott.
Tapasztalatom szerint, ha ráismerünk arra, mennyi mindenben már kompetensek vagyunk,
abból lehet kiindulni. Az elakadást okozó területek így megérthetők és formálhatók. Kétféle
út vezet az MCC-hez: az egyik a szabályok megtanulása, a másik a mély önreflexió és
fejlődés. Én az utóbbit szeretem kísérni. A minősítés így válik a tanulás melléktermékévé,
miközben a valódi értéket maga az önismereti és szakmai fejlődés adja. Így válhat az
MCC-re való felkészülés nemcsak kompetenciafejlesztővé, hanem identitásformáló
folyamattá is.
A kíváncsiság ereje
Ha más megközelítésekből is merítünk, az nemcsak új nézőpontokat nyit meg, hanem
segít abban is, hogy nyitottak maradjunk. A különböző szemléletek nem zavaróak, hanem
inspirálóak és gazdagítóak lehetnek. Arra ösztönöznek, hogy összehasonlítsuk,
ütköztessük és integráljuk őket, ami érettebb coaching stílus kialakításához vezethet.
Ma azt mondanám a saját coachmunkámról, hogy alapvetően SF-alapú, de nyomokban
mást is tartalmazhat. Számomra az a legfontosabb, hogy önazonos vagyok benne.
Más megközelítésekkel ismerkedve és kísérletezve képessé válhatunk reálisabban
felmérni, mi működik számunkra és ügyfeleink számára, ahelyett hogy automatikusan
alkalmaznánk mindazt, amit tanultunk. Ez tágíthatja a gondolkodásunkat, és segíthet
megtalálni a saját coach-identitásunkat, ahelyett hogy másolt mondatokat vagy eszközöket
használnánk. Ez az a szabadság, amely valódi szakmai érettséget, önbizalmat,
autonómiát és hiteles coach jelenlétet hozhat.
Egy eltérő háttérrel rendelkező szupervízor vagy mentor egészséges feszültséget hozhat
a közös tanulásba, ami elősegíti a kritikai gondolkodást és a szakmai-etikai tudatosság
fejlődését. A kíváncsiságból fakadó tanulásunk pedig végső soron az ügyfeleink számára
teremt értéket.
Kállay Natália MCC
Üzleti-, executive coach, szervezetfejlesztő
2008 óta dolgozik szervezetekben, egyéni folyamatokban felső- és középvezetőkkel. Az elmúlt két évtized során csoportos és csapat coaching folyamatok kapcsán került szervezetfejlesztési és vállalati coaching kultúra építő, illetve szervezeti szintű transzformációs projektekbe is. Ügyfelei között start up cégek, kis- és középvállalkozások valamint multinacionális cégek is megtalálhatóak. Hankovszky Katalinnal közösen a Brief and Simple – Solution Focus in Organisations című szervezetfejlesztési esettanulmány könyv társszerkesztője, és szerzője. 2014 óta az ICF nemzetközi PCC és MCC vizsgáira készülő coachokat támogat egyéni mentorálási folyamatokban. Fontosnak tartja a pszichológusokkal közös munkákkal való kísérletezést, ennek jegyében 2021 óta pszichológus kollégákkal és egyénileg is coaching szupervíziót tart.
Irodalomjegyzék
Bachkirova, T., & Kauffman, C. (2009). The blind men and the elephant: Using criteria of
universality and uniqueness in evaluating our attempts to define coaching. Coaching: An
International Journal of Theory, Research and Practice, 2(2), 95-105.
Cox, E., Bachkirova, T., & Clutterbuck, D. (Eds.). (2014). The complete handbook of
coaching (2nd ed.)
Grant, A. M. (2012). An integrated model of goal-focused coaching: An evidence-based
framework for teaching and practice. International Coaching Psychology Review, 7(2),
146-165.
Moral, M., & Pirson, M. (2018). Inclusive coaching: From Western-centric to globally
relevant. Philosophy of Management, 17(3), 313-327.
Schön, D. A. (1983). The reflective practitioner: How professionals think in action
