Szabadon kimondani, bátran meghallgatni: Coachként a szólásszabadságért

A mai napok hangosak a szólásszabadság fontosságáról. A véleménynyilvánítás sérülékenységéről. A tenni akarásról. A sérelemekről. A rejtőzködésről. A látszani akarásról. A félelemről. Olyan témákról, amelyek nem csupán beszélgetési témák. Sokaknak az életükre hatással bíró jelenségek. Sőt, lehet, hogy ezek a jelenségek hatással vannak mindannyiunk életére.

Életszerepünktől, korunktól és szociális hátterünktől függetlenül, mindannyian érintettek vagyunk az imént sorolt témakörökkel és indikálnak ezektől teljesen eltérő, mégis ehhez kapcsolható dilemmákat: biztonságban vagyunk? Hová vezet ez a sok háborgás? A mindennapjainkra is hatással lesznek? Megtartható a szellemi és fizikai határtalanságunk a jövőben is? Majd ezek után jönnek a ránk vonatkozó kérdések: mi van velem? Milyen érzéseim vannak ezekkel kapcsolatban? Akarok-e kezdeni velük bármit is és ha igen, mit? Akarok-e kezdeni magammal bármit és ha igen, mit? Mert érdemes látnunk és felismernünk, mire van hatásunk és mire nincs. Nekünk, mindannyiunknak. 

És hogy jön ide a coaching? A coaching szakma egyik alapvető hitvallása, hogy a coach olyan közeget teremt, amely megértő, befogadó és elfogadó, hogy az ügyfél teljes szívvel foglalkozhasson azzal a témával, amit hoz. Segíthessen megérteni, hogyan van a coachee a mával, az érzéseivel, a reakcióival. Az önismeret gyakorlásával megértheti a működését, kialakíthatja, hogyan akar reagálni, hisz az érzések megjelenését senki sem tudja befolyásolni, de az érzésekre és eseményekre adott reakciót igen. A coach ott lehet a szakmai tudásával, eszközeivel, képességeivel és biztonságával.

Olyan feltevés is van, hogy azok a témák hozódnak fel vagy érkeznek meg a coaching alkalmakra, amelyekre mindkét fél (coachee és coach egyaránt) nyitott. Sőt, olyan teória is van, hogy a coach az őszinte nyitottságával, tiszta kíváncsiságával és teljes jelenlétével elő tud hívni témákat, akár olyanokat is, amelyeket a coachee sem gondolt, hogy beszélni tud róluk. Ha ezeket a feltevéseket alapul vesszük, akkor, ha valamikor, most igazán szükség van arra, hogy mi coachok erősebben dolgozzunk azon, hogy velünk szabadok és őszinték legyenek a coacheek. Hogy az a felület lehessünk, ahol az ügyfél nem csak hallja, de érzi és átéli, hogy olyan helyen van, ahol a beszélgető partnere nem ítélkezik, nem véleményez, szimplán „csak” jelen van, szakmai hozzáértéssel támogatja a folyamatában és segít meglátni az utat a zűrzavarban.

Hivatalos definíció szerint, a zűr az alábbit jelenti: „(bizalmas) Felfordulás, rendetlenség, (zűr)zavar. Teljes a zűr. … <A természetben, a világmindenségben v. a társadalomban> teljes összevisszaság, zűrzavar, káosz.” (1)

Sokadjára olvasom el hangosan a meghatározás utolsó mondatát: „A természetben, a világmindenségben vagy a társadalomban teljes összevisszaság, zűrzavar, káosz. Háborúk, merényletek, természeti katasztrófák, betegségek, gyülekezési szabadsággal kapcsolatos változások. Valóban azt érzem, hogy napjainkban az életünk oly sok mezsgyéjén zűrzavar van.

De hogyan tovább? Mit tudunk állampolgárként kezdeni vele? Felháborodunk? Alkalmazkodunk a változáshoz? Kijelöljük a határainkat? Negligáljuk őket?

Amit mindannyian tehetünk, szakmáinktól függetlenül, az az, hogy megállunk egy kicsit. Megállunk, hogy meghallhassuk, mi történik körülöttünk. Hogy végig gondolhassuk mindazt, amiben vagyunk és ami bennünk van. Hogy megnézzük, hogy kell-e tennünk bármit. Hogy belefér-e az életünkbe és életterünkbe az, hogy tegyünk bármit. Ha nem, azzal kezdünk-e valamit? Elbírunk-e bármelyik teherrel, akár a hallgatással, akár a megszólalással?

Az önazonosságunkat önismerettel tudjuk a leginkább megtartani, önazonosságunk megtalálása mellett azonban érdemes azzal is foglalkoznunk, hogy megtaláljuk azt a teret, ahol azok lehetünk, akik lenni szeretnénk. Mert például vágyhat valaki arra, hogy hangosan a világba kiáltsa a dühét, de ha a közvetlen közege nincs felkészülve arra, hogy ezt elbírja, akkor azzal is érdemes számolni, hogy azzal is rendben lesz-e, ha emiatt akár egyedül is maradhat? De érdemes-e határt szabni az önazonosságnak? Ha igen, akkor hol legyen ez a határ?

Meg kell találnunk a válaszainkat a kérdésekre coachként is, hogy sokkal nyugodtabban tudjuk az ügyfeleket ezen a társadalmi, de mégis személyes kérdésekkel teli ösvényen kísérni. Találkozzunk ezekkel a dilemmákkal és foglalkozzunk velük (saját coaching alkalmon/szupervízió keretén belül/ ténylegesen magunkban) már az alkalmak előtt, akkor is, ha elsőre nem érintenek meg minket. Mert amire most igazán szükség van, egy közeg, ahol nincs elvárás politikai nézettel szemben, vallással szemben, szexuális identitással szemben, nemi identitással szemben, szociális háttérrel szemben, semmivel szemben. Csak egy tér (fizikai vagy virtuális) emberek (coach, coachee(k)) és haladás egy verbális és non verbális úton, adott témákat érintve. Ahol a coachee szabadon beszélhet, mi pedig bátran hallgatunk.