– Egy út, ami mindig tovább visz –
Interjú az ICF Magyar Tagozatának új elnökével,
Sebők Andrással
Egy hosszú, fárasztó nap végén találkoztunk, mégis elhatároztuk, hogy megteremtjük a napsütést.
– Mit szólnál, ha belecsapnánk a közepébe?
– Nekem tetszik a közepébe csapás!
A beszélgetést egy játékos asszociációval indítottam:
– Ha azt mondom, kedd, mit mondasz?
– Beindult a hét és lendületbe hozom magam: tudom, hogy mit fogok csinálni, tiszták a céljaim és a terveim.
– Kávé?
– Inspiráló gondolatok.
– Bakancs?
– El Camino. Nem sokan tudják, de egyszer végigmentem az úton.
– Megérkeztünk!
Engedtessék meg ennyi szubjektivitás az olvasótól, de úgy éreztem, hogy András kisugárzása igényli megmutatni azt az emberi oldalt, amit egy személyes sztori tud igazán visszaadni.
– Mesélj, mi ösztönzött rá?
– Tinikorom óta érdekeltek a zarándokutak, de sosem terveztem, hogy én is rálépek az egyikre. Egészen addig, míg el nem olvastam Coelho-tól Az alkimistát. A könyv nyomán vággyá vált bennem. Ami végül elindított, az pont a megállás iránti szükséglet volt – hogy végiggondoljam azokat az „élet értelme” dolgokat, amikre a hétköznapokban nincs időm – azért, hogy utána újra mehessek tovább.
Az El Camino nemcsak egy fizikai kihívás volt számára, hanem egy mély belső utazás is, amely során szembesült a saját határaival és lehetőségeivel
– A legmeghatározóbbak az emberi kapcsolódások voltak – ez a külső sík. Egyedül akartam végigmenni, hogy a saját ritmusomban haladhassak. Mégis, különleges élmény volt, hogy újra és újra összefutottam ugyanazokkal az emberekkel, és hogy milyen mély beszélgetések születtek. Volt, amikor valakinek egyetlen kérdésem három hét múlva hatalmas áttörést hozott – és ugyanígy én is megéltem ezt a transzformáló hatást másoktól.
Megtapasztaltam, hogy milyen felszabadító tud lenni, amikor az ember elengedi a kontrollt, és egyszerűen csak halad előre.
A belső síkon pedig megtanultam elfogadni a saját testemet. Rájöttem, hogy akármilyen is, az nekem pont optimális. Az öt hét alatt sok különböző tapasztalatot megéltem: 8 kilométer felfelé a Pireneusokon, aztán mikor kezdtem megszokni a nehézséget, jött egy hosszú sima terep, amit már épp élvezni kezdtem és megszakította egy hatalmas, 18 kilométeres búzatábla – végtelenül depresszív volt. Egyszer megjelent a fizikai fájdalom is. Pont feladni készültem, amikor a domboldalon lefelé sétálva a faluba, megláttam egy europlakátot: fizioterápia, telefonszám. Húsz perc múlva már kezeltek – másnap semmi bajom nem volt. Végül még egy érdekesség: természetessé vált az is, hogy minden nap máshol aludtam – egy idő után olyan volt, mintha minden nap hazamentem volna… valahova.
Ez az út döbbentett rá, hogy van bennem egy olyan erős energia, ami folyamatosan visz előre az életben, átsegít bármilyen kihíváson, nehézségen – csak arra kell figyelnem, hogy rákapcsolódjak. Egyfajta mozgás eredményezi bennem a stabilitást, ami a változásban válik állandóvá – ha nem haladok, valami nincs rendben.
– Milyen fontos állomásaidon játszott szerepet ez az erő és energia?
– Mind magánéleti, mind szakmai útelágazásoknál az életemben, amikor döntéshelyzetben voltam, például: egyetemválasztásnál, költözésnél és a sportban is jelen van ugyanúgy, mint a munkahelyváltásnál. Ez utóbbinál szerettem volna kipróbálni, hogy ott, ahol nem ismerik az erősségeimet, a személyiségemet, meg tudom-e teremteni azt, ami az előző helyen már működik – és igen.
Tovább megyek: ez a „Camino-feeling” a coachingban is megjelenik: kísérem az ügyfelet, ott vagyok mellette, megyek vele egy kicsit, aztán elválunk, ő valamit kipróbál, majd visszajön, egymásra nézünk, bizalmat építünk, végül elköszönünk. Tökéletes párhuzam: támogatás, útitárs, elválás.
– Szakmai vizekre eveztünk. Mit jelent számodra a coaching?
– Már javában az önismereti utamon haladtam, amikor egymásra találtunk – egy olyan eszközre bukkantam, ami segített más szemszögből rálátni helyzetekre. Olyan felismeréseket adott, amik áthatották a magánéletemet és támogató szemléletet hozott a vezetésben is.
– Ha már vezetés… Mi motivált arra, hogy az ICF elnöki pozíciójára jelöltesd magad?
– Nem tudom nem észrevenni azt a mintát, ami az összes vezetői pozícióban volt: egyiket sem céloztam meg, mint célt, nem vagyok versengő, viszont szeretem feszegetni a határaimat és ez talán olyan jeleket küldött a környezetemnek, hogy lehetőséget adtak az előrelépésre. Az ICF-nél ugyanez történt, ráadásul másodjára. 2022-ben online kávéztam az elnökséggel, amin felajánlottam a segítségemet a rendezvények szervezésében, lebonyolításában. A konferencia egy az egyben beszippantott. Bekerültem a gazdasági csapatba, itt javasolták az igazgatói pozíciót, így pályáztam. Végül innen kaptam felajánlást az elődömtől, hogy pályázzak az elnöki posztra – ez beindította a felelősségvállalást, a segítségnyújtás iránti elköteleződést, éreztem, hogy szeretni fogom és meg tudom élni benne az ownership-et. Nem kérdés, ha látok egy lehetőséget a fejlődésre és a közösség támogatására, akkor kvázi kötelességem élni vele.
– Mit tudsz átemelni az előző szerepedből a mostaniba?
– Vannak kifelé „láthatatlan” alap feladatok, háttérmunkák, amiket ha teljesítünk, akkor vagyunk nullán. Ilyenek a pénzügyi, a jogi kötelezettségek vagy a rengeteg „papírmunka”. Automatizáltunk bizonyos folyamatokat, központosítottuk az adminisztrációt. Mára egy jól működő rendszer biztosítja, hogy a figyelmünket az innovációra és az ügyfelek támogatására fordíthassuk. Úgy hiszem, a kötelező feladatokon túl kezdődik az igazi értékteremtés. Ez a szemlélet elnökként is el fog kísérni.
– Milyen terveid vannak az első időszakra?
– Most megjelent bennem egy nagyon kellemes izgatottság: 2 hete van egy zseniális, kreatív csapatom. Meg kell tanulnunk minél gyorsabban együttműködni, felpörögni, hogy mihamarabb kipipáljuk a kötelező teendőket, hogy aztán tudjunk egymás intellektuális kapacitásához kapcsolódni. Szerintem az egy szép (első) vezetői kihívás, hogy hogyan lehet úgy motiválni embereket – akik egyébként önkéntesen dolgoznak –, hogy túl tudjanak lépni az adminisztratív operatív teendőjükön, annak érdekében, hogy egyszer csak megérkezzenek egy szabad elmével és azt mondják: na jó, akkor brainstormoljunk, csináljunk valamit, és teremtsünk újat! Semmi biztosíték nincs, hogy ez meg fog történni, de van bennem egy hit, hogy igen.
Ez a kezdeti bizonytalanság adja a kihívást, ugyanakkor egy folyamatos drive-t, ami tettekre, cselekvésre késztet, hogy elkezdjünk hatékonyak lenni és olyan értékeket teremteni, amikre majd aztán büszkék leszünk – és ez egy inspiráló érzés.
– Hogyan látod a coaching jövőjét Magyarországon? Mit tesz érte az ICF?
– A coaching szerepe a társadalomban egy fejlődő út, amiben nagyon sok teendő van még. Mindenki máshol jár, de együtt haladunk rajta. A multinacionális cégek már tudják, mekkora értéket ad a coaching és és beépítették a működésükbe, de sok KKV és magánszemély számára még nem ismert. Az ICF egyik fontos szerepe, hogy ezt a tudatosságot terjessze, megossza az értékeit – úgy, mint professzionalizmus, együttműködés, emberség és méltányosság –, melyek befelé és kifelé egyaránt megmutatkoznak és iránytűként szolgálnak.
A professzionalizmus egy meglehetősen magas mérce, lásd kompetenciák, etikai kódex, minősítés, akkreditáció – viszont pont ezek a szerves részei a minőségbiztosításnak. Az együttműködés alatt azt értem, hogy az ICF egy nagyon nyitott, befogadó közösség: amellett, hogy befelé is kollaborálunk, igyekszünk együttműködni a képzőkkel, más szervezetekkel, csakúgy mint az egyetemekkel és az üzleti szférával. Az emberség és méltányosság pedig megmutatja, hogy hasznos dolgokért tevékenykedünk például a CSR programokon keresztül. Ez az értékképviselet áthatja a munkánkat és minden kapcsolódásunkra pozitív hatást gyakorol. Ennek része az új vagy kezdő tagok támogatása is: megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül a kérdéseikkel, dilemmáikkal – mindig vannak biztonságot adó, nyugalmat nyújtó segítő kezek.
– Van-e olyan idézet, ami kísér az utadon és meghatározza a vezetői identitásodat?
– Igen: “Légy önmagad, mert mindenki más már foglalt!” A pályám elején nagyon sokáig úgy néztem fel emberekre, hogy ők fent vannak és én oda valószínűleg nem is tudok felérni – ami meglehetősen nyomasztó volt. De ez az idézet felszabadított. Rájöttem, hogy nem kell másokat másolnom – a saját erősségeimet kell megtalálnom, büszkének lenni rájuk és megmutatnom őket. Ez az önazonosság adja a stabilitásomat vezetőként is. Az, hogy hatalmas szívvel, elfogadó szeretettel és kíváncsisággal állok az emberekhez egy olyan erő, ami vezetőként és coachként is támogat abban, hogy valódi változást hozzak létre. És ez az az energia, ami a csapatomat és az ICF közösségét is előre tudja vinni.
– Ha 2 év múlva találkozunk, mit szeretnél elmondani az elnöki munkádról?
– Szeretném, ha az ICF egy olyan közösség maradna, ahol mindenki biztonságban érzi magát, kérdezhet, és támogatást kap. Azt is szeretném, hogyha lenne olyan valami, amiben határokat feszegetünk, és abból születik valami új. Azt, hogy egy összetartó, inspiráló közösséget építettünk, amely bátorítja a fejlődést, támogatja az újat, és hosszú távon is maradandó értéket teremtett. És hogy mindeközben nem felejtettünk el emberként kapcsolódni egymáshoz.
