A létezés szelektív vakság – fogalmaz[1] Georg Spencer-Brown. A coachként létezés a szelektív vakság csökkentésére tett folyamatos erőfeszítés, törekvés és elhivatottság.
A coach oklevél megszerzésekor, kezdőként azt gondoltam, hogy enyém a világ. Most már tudom, hogy bár a képzés alatt ez jelentősen csökkent, mégis óriási vakfoltom volt önmagamra. Az eltelt 13 év nagyon sok változást hozott az életemben. Néha azt gondoltam, hogy a vakság helyetti fény bánt, sért, elvakít. Amit láttam, az fájt, amit érezem, attól szenvedtem. De a korábban vakfolt által fedett érzések, gondolatok idővel erősebbé, rugalmasabbá és reziliensebbé tettek.
De mi is az a vakfolt?
A vakfolt biológiai fogalom: a szemünk azon része, ahol a látóideg áthalad a retinán az agy felé. A látóideget is tartalmazó idegsejtek alkotta csővezeték egyfajta „lyukat” alkot a retinán, így a látótér egy részét nem érzékeljük, mivel itt nincsenek fényérzékelő fotoreceptorok.
Ha a coach nem lát, mert a vakfoltja csökkenti az ügyfélre irányuló látóterét, megértését, akkor nem tud mély bizalomban és intimitásban kapcsolódni az ügyfeléhez, vagy nem, illetve részben lát rá ítélkezésmentesen és objektíven a coaching-folyamatra.
Ha önmagammal kíméletlenül őszinte vagyok, a coachkarrierem elején bizony óriási vakfoltokkal rendelkeztem.
„A vakfolt felfedezésével az is nyilvánvalóvá vált, hogy legfőbb észlelőszervünk, a látás – minden látszat ellenére – nem folytonos, hanem szakadásos. Az agy, a komputer működéséhez hasonlóan, a hiányzó adatokat a környezőek alapján kiegészíti, mintegy interpolálja. Az észlelésben jelenlévő szakadás nem egyedülálló hiányossága megismerő képességeinknek. Az észlelés e jellemzője az észnek is sajátja: a magasabb elmeműveletek rendszerében is van mindig egy „vakfolt”, egy „lyuk”, egy szakadás a logikai kontinuumban.”[2]
Ha coachként szakadásos az érzékelésünk, akkor nyilvánvaló, hogy nem teljes figyelmünk és fókuszunk irányul az ügyfelünkre. Ráadásul coachként az a küldetésünk, hogy ügyfeleink számára lehetővé tegyük vakfoltjaik felfedezését, megértését, és engedjünk rálátást elakadásaik megtalálására és a cselekvés szabad lehetőségeire.
Ezért szakmai elhivatottságunk és kötelességünk, hogy felfedezzük, megértsük és csökkentsük saját, akár szelektív vakságunkat vagy érzelmi vakfoltjaink kiterjedését, mely coach-működésünkre hat, befolyásolja azt, gátolva a hatékony kapcsolódást, támogatást, elfogadást, kísérést az üléseken.
Önmagam számára öt plusz egy szintet határoztam meg, hogy érzelmi és coach-működési vakfoltjaim minél inkább megengedjék, lehetővé tegyék a coaching-partnerhez, az ügyfélhez való tiszta kapcsolódást.
Az első és minden coach számára „magától értetődő” napi gyakorlat a tiszta szívvel és szívből jövő jó szándékkal vezetett folyamatos önvizsgálat, önreflexió. A jutalom, vagy ha tetszik eredmény pedig a működési módok, érzések, tapasztalások és gondolatok – a szív, a szellem és a cselekvés összekapcsolódása.
A reggeli és esti mentális gyakorlataim, a mindfulness meditációk és a naplóírás mellett néhány buddhista gyakorlat támogat ebben.
A második szint a folyamatos tanulás. Az elme és a szív kitárása, az új élmények, tudás és tapasztalás beengedése lételemem. Amikor könyvet, képzést vagy mestert választunk, az ösztön vezérel, a belső megérzés és a szív, az elme pedig engedelmeskedik, tanul. Átkeretezem a helyzeteket, rögzítem a tanulást, a tapasztalást minden fontos és kevésbé fontos időszilánkban. Ítélkezésmentes jelenléttel, az érzékek kiélesítésével, saját érzéseim rezgéséve való reflektálással. Tanulok. Tudatosítok. Szeretem.
A harmadik szint a rendszeres szupervízió, mely a vakfoltokra úgy enged rálátni, hogy a coach külső nagyítóüveg, prizma segítségével mélyítheti saját önismeretét, önmaga megértését, mely az elfogadással és pozitív megerősítéssel vértezi fel a coach tudását, önbizalmát és szakmai hitét.
A szupervizorom bizalma erősít ebben, ahol ő vezet engem tiszta szívvel.
Egyre mélyülve a negyedik szint számomra a mentor-coaching, mely coach szakmai fejlődésem, a munkám fejlesztését szolgálja mind kognitív, mind érzelmi szinten. A szívvel és tiszta jó szándékkal vezetett mentoring alkalmak ahhoz járulnak hozzá, hogy a coach-működés tudatossá váljon. A felismerésekért és a tisztánlátásért hálával tartozom a mentor-coachomnak.
Az ötödik szint a terápia, ahol a legmélyebb gondolatok nyílnak, ahol a szívem, lelkem biztonságban van. Ahol mélyen, a test minden sejtjében tanulom önmagamat, tudva, hogy a terapeutám tiszta elfogadással vigyázza a kitárt szívem.
A következő, azaz a +1 szint számomra a legmélyebb érzelmi munka: a spiritualitás, az önmagamhoz kapcsolódás. Az ülések előtti átlégzés, a tudatos jelenlét és a képességemben rejlő hit erőt ad. Azért, hogy – amint a mentor-coachomtól tanultam – puha és mégis erőteljes legyen a hangom és a jelenlétem a coachingok során. Hogy tudjam elfogadni és tiszta szívvel, szeretettel vezetni önmagam az életben, a coach-létben. Mert csak akkor van elegendő erőm ahhoz, hogy az ügyfelem is megtartsam.
Egyre tisztábban látva, újabb és újabb vakfoltokat felszámolva, szívvel, elfogadással és szeretettel, jó szándékommal vezetem önmagam a szakmámban és az életben. Mert csak e módon tudok mások – a gyermekeim, a családom, a barátaim, a kollégáim és ügyfeleim számára – hiteles kísérő lenni.
[2] J.A. Tillmann: A vakfolt hosszú árnya in 2000 Irodalmi és társadalmi hetilap, 2011. 6. lapszám
