A világ körülöttünk folyamatosan változik, és változunk benne mi magunk is. Folytonos és aktuális a kérdés, hogy hogyan tudunk együtt lenni a változással? Hogyan tudjuk megőrizni jól-létünket, azaz hogyan tudunk pillanatról pillanatra nyitva maradni a világra, és nyitva maradni saját belső hangunkra? Nem bezárkózni a helyzet keltette félelem, fájdalom hatására. Megtalálni azt az egyensúlyt, ami lehetővé teszi, hogy befogadjuk a világ által minden pillanatban kínált tanításokat, lehetőségeket, ajándékokat és megőrizni azt a tisztánlátást, amely segítségével választ tudunk arra adni, hogyan szeretnénk mindezeket a kincseket – legyenek azok akár könnyből, akár gyémántból- saját magunk és mások hasznára fordítani. Elkerülve, hogy a fájdalmunk, csalódottságunk, a jóról és rosszról alkotott elképzeléseink, félelmeink bezárják a szívünket.
Emberként minden egyes pillanat magában hordozza annak a lehetőségét, hogy jelenlétünkkel, együttérzésünkkel hozzájáruljunk nem csak a saját, de mások jól-létéhez, egyensúlyához ‘egész’-ségéhez is. Coachként, segítőként pedig különös felelősségünk van abban – és ez egyben a munkánk sikerének záloga is-, hogy folyamatosan megőrizzük azt a jelenlétet és figyelmet, amely mögött a legfontosabb szándék, hogy hogyan tudjuk a partner, az ügyfél transzformációjának, ‘egész’-ségének folyamatát támogatni.
Megjön az ügyfél.
Feszült. Már régen cipeli a fájdalmát. Most itt van, segítséget vár. Szeretné, ha könnyebb lenne, ha elmúlna, ha kisimulna. Zavarban van, hogy hogyan kezdjen bele, mennyit mondjon, kinek mi is itt a dolga. Aztán elkezd lassulni az idő, elkezd lassulni az ügyfél beszéde is. Érkezőben van – önmagához. Ahogy közeledik, önmaga felé, elkezd még jobban kapaszkodni a történetébe, ami biztonságot ad. És ebben a pillanatban eldől. Eldől, hogy elengedhetővé válik-e a történet, hogy átléphetővé válik-e a kapu, ami mögött megtörténhet az önmagával való találkozás és ahol kinyílnak a lehetőségek. Annak minden szépségével, fájdalmával, félelmével és erejével. Eldől, hogy elbírhatóvá, befogadhatóvá válik-e az, ami éppen ott, éppen akkor megmutatja magát. Az, ami átjárja a testet, és erőt ad ahhoz, hogy az ügyfél tovább tudjon menni. Vagy az, ami mindörökre megváltoztat egy nézőpontot. Ahol tetten érhetővé válnak azok a döntések, amelyek a dilemmákhoz, bezártsághoz vezettek, és azok a döntések, amelyek kivezetnek onnan.
Tudunk-e segítőként elég elfogadással, szeretetettel, hittel, biztonsággal, erővel jelen lenni, nem beavatkozni, csak támogatni ennek a találkozásnak a megszületését? Tudjuk-e szeretni, tisztelni, elfogadni az ügyfelet nemcsak mindazért, ami lenyűgöz benne, hanem mindazért, ami ő maga, a félelmeivel, megtorpanásaival, korlátaival együtt? Tudunk-e affölött bábáskodni, hogy ez a találkozás megszülethessen és tudunk-e affölött őrködni, hogy az ügyfél saját erőből döntsön arról, hogy készen áll-e a találkozásra? Tudjuk-e akár hamarabb érezni az ügyfél fájdalmát, mint azt ő maga elkezdené érezni, és közben nyitott szívvel, védekezés nélkül jelen lenni, kapcsolatban maradva a reménnyel, a dolgok jóságába vetett hitünkkel és azzal a tudással, hogy a partner és csakis ő képes arra, hogy megtegye a számára szükséges lépést a saját útján? Tudunk-e ebből a találkozásból a jövőbe tekinteni? Tudjuk-e engedni, hogy bármi lehetséges válasz legyen az ügyfél számára?
A coach egészsége
Ahhoz, hogy másokat szívből támogathassunk, vagyis hogy képesek legyünk a nyitott, védekezés- és ítéletmentes jelenlétre, legelőször is a saját egyensúlyunkkal, egészségünkkel szükséges bátor és őszinte kapcsolatba lépnünk és megnyitnunk a szívünket a saját magunkkal való jól-bánás felé. Az egészséget itt tág értelemben, az ‘egész’-ség minőségében értem. Amelyben meg tud valósulni a nyitott befogadás állapota, amelyben kapcsolatban tudunk maradni a belső erőnkkel, ahol nem válik el az ‘adni’ és ‘kapni’. Ahol Jonathan Horwitz szavait idézve “úgy tudunk adni, hogy közben nem vesztünk és úgy tudunk elfogadni, hogy közben nem veszünk el”.
Az egészséghez vezető út gyakran betegségeken, egyensúlytalanságokon át vezet. A saját életünkben megélt betegségek és krízisek mutatják meg az utat ahhoz a tiszta figyelemhez, szeretetteljes jelenléthez, amely a partner számára is magában hordozza a transzformáció lehetőségét. A valóban megélt krízisek megtanítanak arra, hogy a bezárkózás-elzárkózás helyett megnyíljunk, odalépjünk ahhoz, ami nehéz. Segítséget kérjünk, és felelősséget vállaljunk arra, hogy felkészítsük magunkat a segítség elfogadására. Megmutatják azt a kölcsönös kapcsolódást a tágabb rendszer és környezet elemeivel, amelyben az egyén egészsége értelmet nyer, megnyílik a szabad energiaáramlás. Meg tudunk pihenni a Nap fényében, a szél hűvösében, a Föld támaszában, a vizek áramlásában. Amelyben olyan új perspektívák nyílnak meg, amelyek megbocsájtóbbá, szeretettel telibbé tesznek minket magunkkal és a világgal szemben egyaránt. Amelyben képessé válunk arra, hogy ne, vagy kevésbé féljünk a félelmeinktől, képessé váljunk arra, hogy közel lépjünk a fájdalmunkhoz és ne ragadjunk bele a fájdalmunk által keltett szenvedésbe. Amelyben a fájdalom összekapcsolódik a hálával és az életörömmel. Amelyben bizalommal nyílunk meg az előtt, ami éppen bennünk és körülöttünk születőben van.
“Gazdag ember vagyok. Nem is tudom, melyik volt az első kincsem. Talán az írás. Aztán az éneklés. A kézműveskedés. Az apró szépségek észrevétele. A gyerekeim. A bennem megszülető mesék. Az empátia és a reflexió, önreflexió képessége Mind abban segítenek, hogy feldolgozzam az érzéseimet, és /vagy hogy megértsem és fejlesszem önmagamat. Adottságok, amiket kaptam, és amiket használok. De kaptam segítőket is. Valakit, akivel a belőlem feltörő képekkel dolgozunk. Valakit, aki a mozgáson keresztül segít közelebb kerülni a harmóniához. És valakit, akivel azon dolgozunk, hogy mindazt, amim van és amit szereztem, életem történéseibe ültessem. Ő a coachom.
40 éves voltam, a legkisebb gyerekem utolsó ovis évét kezdte, egy kemény éven voltam túl, amiben sokat változtam. A fontossá vált értékekhez igazodva (szabadságvágy, autonómiaigény) szerettem volna a közeledő új életszakaszban a munkámban is a helyemen lenni.
A coachingról írni zavarba ejtő. Ott kezdődik, hogy nem tudom, hányas szám hányas személyben kell erről írni: a változást a coach okozza, én okozom, vagy közösen okozzuk. Ott folytatódik, hogy le kellene írni, mitől lesz változás, miközben csak beszélgetünk. Ott végződik, hogy sem azt nem lehet mondani, hogy ez egy tisztán racionális, sem azt, hogy ez egy tisztán emocionális folyamat. Ráadásul a folyamat jó részét nem is tudom rekonstruálni. Azért az úton voltak emlékezetes „mérföldkövek”, „fordulópontok”, új tanulások magamról, amikből építkezni tudtam.
A coaching és vele a változás egy folyamat, mely a találkozások és a találkozások közötti idő váltakozásában halad előre. A coaching és vele a változás egy kétszereplős folyamat, melynek mégis én vagyok a főszereplője. Ezért fontos, hogy voltam, hol voltam én ebben a folyamatban. Mit adtam, és mit kaptam.
Adtam: Bizalommal mentem, felelősséget vállalva a folyamatért, felvállalva önmagamat (minden esendőségemmel együtt), felkészülten érkezve a találkozásokra (tudtam, hol tartok és mi az, amiben most előrébb szeretnék jutni). Nem akartam irányítani, de azt sem vártam, hogy „akkor most csináljanak velem valamit”. Partnerséget, együttműködést. Kaptam: jelenlétet, figyelmet, megértést, közös kutakodást, visszajelzéseket és kérdéseket. Néha feladatokat is. Partnerséget, együttműködést. Kisebb, nagyobb, hatalmas felismeréseket, fájdalmakat, örömöket, bizonyosságokat. Biztos megtartást. Sokat kaptam. Többek között azt a segítséget, amiért belekezdtem: Most 42 éves vagyok, a legkisebb gyerekem befejezte az első osztályt. Már tudom, hogy mit akarok, és nagyjából látom az odavezető utat, amin megtettem az első, döntő lépést.”
Egészség a segítői kapcsolatban
Az emberek hajlamosak arra, hogy másoknak átadják-odaadják a belső erejüket – így segítőként a legnagyobb veszélye annak lehet, hogy mi elvesszük ezt. Vagy túlságosan involválódunk, és mi adjuk oda az erőnket és vesszük át a felelősséget. Ebből következően az egyik legfontosabb téma, amellyel foglalkoznunk kell önmagunkban, az az erőhöz való viszonyunk. És ehhez kapcsolódóan a másik kérdéskör: milyen szerepe van a segítésnek az életünkben?
Nagy a veszélye, hogy megszeretjük a segítői szereppel járó hatalmat, erőt. A segítés összekeveredik az önbecsülésünkkel, a biztonság iránti igényünkkel, és így éppen a partner támogatásának útjába áll. Könnyen ‘segítővé’ és ‘segítetté’ válunk, és megszűnik a valódi találkozás lehetősége. Beleragadhatunk az ‘elég jó vagy sikeres vagyok-e?’ hálójába.
Minél tudatosabbá válunk a szerepeinkről, modellekről, saját magunkról alkotott koncepciókkal kapcsolatban, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy ne kerüljünk ezen koncepciók fogságába, és kevesebb félelemmel, nagyobb bizalommal tudjunk jelen lenni és így megteremteni az önmagunkhoz, a partnerhez, a köztünk lévő kapcsolathoz és világhoz való minél nyitottabb, szabadabb kapcsolódás lehetőségét a segítői kapcsolat ‘itt és most’-jában. Nem igyekszünk túl gyorsan és mindenáron megszűntetni a feszültséget, lerövidíteni a tanulás, a transzformáció útját, és ezáltal az így elérni vélt megoldással, ‘gyógymóddal’ akár még nagyobb egyensúlytalanságot teremtve a partner világában. Ehelyett képessé válunk arra, hogy tisztábban halljunk, lássunk, érezzünk, elfogadva mindazt, ami érzékelhetővé válik, anélkül, hogy a születőben lévő élményt azonnal meg akarnánk változtatni. Minél teljesebben jelen vagyunk, minél teljesebben merünk ‘élni’ a kapcsolatban, megengedve-beengedve az élet összes árnyalatát. Hogy éppen mikor kinél mi az egyensúly, mi jelenthet lépést az ‘egész’-ség felé, soha nem tudható előre. Viszont, ha megtörténik, azonnal érzékelhető a változás, a transzformáció, a gyógyulás.
“18,3 km volt a kitűzött cél mára. Reggel 9-kor indultam, de már ekkor nagyon meleg volt. A meleghez és a hosszútávhoz egyszerre hozzá kell szoknom, ha le akarom szeptemberben futni a félmaratont. 5 perc után tudtam, hogy nem lesz 18 km, csak 15 km. Majd újabb 5 perc után 10 km-t határoztam meg célul. A következő 5 perc után pedig 5,5 km lett a cél. Tehát nem sikerült a tervezett edzést teljesítenem. Ennek ellenére nem keseredtem el, nem fogtam fel kudarcként, hanem tetszett, hogy ezt is megcsináltam. Ehhez azért hozzátartozik, hogy holnap megyek Balaton-átúszni, úgyhogy nem akartam előtte kikészítenem magamat. A lelkem nyugtatásához futás után inkább elmentem biciklizni 42 km-t.
Régebben edzések után, ha nem úgy sikerült az edzés, ahogy terveztem, el voltam keseredve. Most már „győzelemként” élem meg, hogy ha kimegyek és megcsinálom. Nagyobb célokat merek magam elé kitűzni. Elhiszem magamról, hogy meg tudom csinálni. És ami még megváltozott az elmúlt időben, hogy vannak pillanatok, amikor tetszem magamnak. Ritkán, de azért vannak. Talán a tükörben is mást látok már.”
Az ügyfél ‘gyógyulásának’ lehetősége a coachingban
Ahhoz, hogy a transzformáció bekövetkezhessen, az első lépés nagyon gyakran az, hogy a partner képes legyen az ahhoz szükséges erő elfogadására. Hogyan tudjuk coachként azt a folyamatot támogatni, amiben az ügyfél képessé válik arra, hogy megnyíljon a transzformációra, a gyógyulásra? Ahogyan az egészséget tág értelemben használom, így a gyógyulást is tág értelemben használom ebben a kontextusban, és azt a folyamatot értem alatta, amely során az ügyfél közelebb lép a saját erejéhez, teljességéhez, amely folyamatban megnyílik arra, hogy nagyobb szeretettel, kíváncsisággal és bátrosággal forduljon önmaga és a világ felé, megélve a kapcsolódást, megengedve a transzformáció lehetőségét és annak a kíváncsiságát, hogy a megfogalmazott szándék mentén érkező válaszok hogyan manifesztálódnak az aktuális élethelyzetében. Ebben az értelemben minden egyes élethelyzet, kérdés, megfogalmazott szándék, és az annak való megnyílás magában hordozza egy nagyobb ívű tanulás, transzformáció és gyógyulás lehetőségét.
Annak a lehetőségét, hogy nyugalmat találjunk magunkban, rátaláljunk az élet szépségébe és értékébe vetett mély hitünkre és ezzel képessé válva arra, hogy kilépjünk a minket éppen körülvevő történet fogságából. Ahelyett, hogy mindenáron megváltoztatni akarnánk az élményeket, képessé váljunk arra, hogy az adott helyzetet teljesebben érzékeljük, a benne rejlő tanulásokkal, ajándékokkal együtt.
“Mi történt velem? Veszteség ért. Mit vesztettem el? A szabad akaratomat, a szabad cselekedetemet. Mit okozott? Hirtelen nem volt biztonságérzetem, féltem, mi több, rettegtem. Olyan érzés kerített hatalmába, mint mikor az ember halad egy keskeny párkányon a szakadék fölött, egy ideig még lépked, mert van ösvény a lába előtt és korlátban tud kapaszkodni, de egyszer csak véget ér az ösvény és elfogy a korlát…..Ezek mind olyan érzések voltak, amelyeket eddig így, ilyen intenzíven soha nem éltem át. Új értelmet nyertek számomra ezek a szavak. Korábban, ha félelem kerített hatalmába, leültem és gondolkodtam. Mindig volt kiút, volt megoldás, ami lehet, hogy hosszú időt vett igénybe, mégis tudott akkora biztonságérzetet adni, hogy haladtam. A hitem, az önbizalmam vezetett tovább, és nem a félelem. A félelem csupán másodrendű érzés volt. Tudtam, ha cselekszem, amit elterveztem, akkor a félelmem csökkenni fog. Ha elérem a célom, eltűnnek a rossz érzések. Eddig működött. Most nem…
Új helyzetbe kerültem, ami ráadásul tartósnak bizonyult. Nem én irányítottam az életemet, nem tudtam tervezni…. A félelem rettegéssé nőtt, ez pedig oda vezetett, hogy nem tudtam aludni, kimerült és kétségbeesett voltam. Lassan úgy éreztem, nem uralom sem a tetteimet, sem a gondolataimat. Nem bírtam elhatárolódni, nem bírtam kívül hagyni, nem tudtam nem törődni vele. Kétségbe voltam esve, hatalmába kerített a félelem. Éreztem, hogy napról napra gyengébb és kiszolgáltatottabb vagyok, és hogy ezt nem tudom EGYEDÜL megoldani. Kell VALAKI aki segít. Életemben először egy másik emberi lény segítségére vágytam. A családom, barátaim szemében félelmet és tanácstalanságot láttam. Aki bátor volt azt mondta, hogy ha ilyen helyzettel találkozna, tőlem kérne segítséget. Tehát rájuk nem számíthattam. És akkor, szépen lassan elkezdett valami változni. Már nem arra koncentráltam mi történik, hanem arra, hogy ki tudna ebben segíteni.
Mondjuk egy Coach.
A közös munka számomra azzal kezdődött, hogy elhatároztam magamban, hogy a hitem töretlen lesz a coachinggal szemben. És beleengedtem magam ebbe a folyamatba. Hittel, elszántsággal, őszinteséggel. A gondolataimnak, és a kimondott szavaknak hihetetlen ereje volt. Erősebbé tettek, egyre magabiztosabb lettem, ez pedig oda vezetett, hogy lassan vissza tudtam szerezni a nyugalmamat, végre tudtam pihenni. Lassan csökkent a félelem és a kétségbeesés, és átvette a helyét valami más, valami új. Változtam. Azzal, hogy folyamatosan figyeltem magam, az ébredező nyugalom új szemléletet adott. Már nem csak magamat figyeltem, hanem a környezetemet is. Az emberek akik körülöttem voltak, nem változtak meg, de már másképp hatott rám az amit mondtak, vagy amit tettek. Már nem csak szavakat hallottam, és gesztusokat láttam, hanem érzéseket, apró jeleket, amelyek addig is ott voltak, de ahogy a sajátmagam apró, finom jelzéseire nem figyeltem, úgy nem érintett meg egy másik ember irányából érkező jelzés sem. Ezek együtt működnek. Ismerjük meg magunkat, legyünk tisztában azzal, mi a saját képünk (érzéseink, tetteink, cselekedeteink, életszemléletünk, értékeink, és még sorolhatnám….) és a másik ember meg fog érkezni ebbe a képbe. Hihetetlen erőforrásra bukkantam. Az eseményeket továbbra sem tudom befolyásolni, de azt igen, hogy hogyan válaszolok rájuk. Hiszek abban, ha kevesebb energiát kell fordítanom arra, hogy „megfeleljek” a családomnak, barátaimnak, munkatársaimnak, vagy arra, hogy „értelmezzek” másokat, akkor nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lehetek, és ez az egészségemre is jó hatással lesz. Ez egy hosszú folyamat, mert ami egyszer belénk égett, ami rutinná vált, azt nagyon nehéz felülírni, de nem lehetetlen. És, hogy ebben a folyamatban mi volt a szerepe a coachnak? Az, hogy kísért. Meghallgatott, és megerősített. Kihangosította azokat a szavakat, érzéseket, amelyeket meghallva változott az, ahogyan a helyzetemet éreztem, értékeltem. Mellettem állt, és biztosított arról, hogy a legjobb utamon haladok. Ennek rendkívüli ereje van.”
Utószó
Amikor megírtam a cikk első változatát, úgy éreztem, nem él a szöveg. Hiányzik valami. Ahogyan ez járt bennem, arra gondoltam, hogy miközben írtam, végig az Ügyfelekkel való közös munka járt a fejemben – a cikk mégis csak az én hangomat, én interpretációmat mutatta meg. Hiányzott az Ügyfelek hangja. Így megkerestem három kedves Ügyfelemet, akikkel mostanában záródik a közös munkánk, és megkértem őket, írjanak néhány gondolatot arról, nekik mi volt fontos a munkában. Nem olvasták a cikket, nem kaptak instrukciókat. Amikor megérkeztek a gondolataik, mégis azt éreztem, olyan, mintha válaszolnának a felvetett gondolatokra. Ezúton is köszönöm nekik azt az őszinteséget és bátorságot, amellyel a folyamatban és ezekben az írásokban is jelen voltak – megteremtve azt a partneri teret, amelyben én is rengeteget kaptam Tőlük, amelyben én is észrevétlenül ‘gyógyultam’.
Madai Kriszta, MCC
