Amikor improvizálunk, annyi a dolgunk, hogy tegyük a jobb lábunk után a balt a számunkra leginkább magától értetődő módon, majd a bal után a jobbot, és ezt ismételgessük folyamatosan. Tehát járkáljunk. Ezek alapján mondhatnánk, hogy nagyjából mindenki tud improvizálni (ami egyébként igaz is).
Ha viszont elképzeljük, hogy felszólítást kapunk a sétára, sőt közlik velünk, hogy figyelni fogják a mozgásunkat, biztosra vehetjük, hogy az amúgy automatikus, nem tudatos cselekvés hirtelen meg fog változni. Oda fogunk rá figyelni, hogyan megyünk, például mekkorát lépünk, nyikorog-e a cipőnk, dobog-e a lábunk a padlón, csoszogunk-e, milyen a tempó. Elkezdünk tudatosan lépkedni, és feladattá válik a nyilvánvaló. Valami hasonló történik velünk, amikor belecsapunk az improvizációba. Abban a percben, hogy egy bármilyen térre rámondjuk, hogy színpad, vagy egy fehér kockára, hogy egy pulpitus, mintha elfelejtenénk még a saját nevünket is. Automatikusan teljesítménykényszer és/vagy bizonyítási vágy lesz úrrá rajtunk, amitől igyekszünk érdekes, tökéletes, a mások által elvárt válaszokat produkálni a magunk számára leginkább egyértelmű helyett.
Az improvizációs foglalkozások kizárólag arra törekednek, hogy minden mást, ami nem nyilvánvaló, de szorult helyzetünkben menekülésből vagy szociális és egyéb kívánatosság érdekében tudatosan tennénk, inkább ne tegyük. Az improvizáció szigorúan véve egy technika, ami tanulható. A Budapesten élő, amerikai improtréner, Andrew Hefler szerint az improvizáció engedélyt ad úgy viselkedni a színpadon, mint egy ember. Az improvizáció a viselkedés laboratóriuma. Színészként kísérleteinkben azon vagyunk, hogy a ténylegeshez legközelebbi valóságot hozzuk létre úgy, hogy közben mégiscsak a színpadon állunk, így a játszott karaktereken keresztül a nézők tesztelhetik hipotéziseiket önmagukról és a világról.
Az elmúlt évek színpadi gyakorlata során, pszichológus tanulmányokkal teletűzdelt zsebbel kíváncsivá váltam, hogy ez a laboratórium speciális csoportban képes-e működni, majd továbbgondolkodva vajon létrejöhet-e általa diskurzus az adott különbözőség mentén. A kérdés megválaszolására egy 10 alkalmas workshop keretében lehetőségem nyílt látássérültekkel közösen dolgozni az improvizáció technikáit gyakorolva. A pilot projekt lényege, hogy látók és vakok együttműködéséből hozzunk létre egy működő világot a színpadon, ami a különböző módon perceptuált valóságot saját, közös keretben értelmezi. 7 látássérült és 7 látó személy jelentkezett a féléves színházi programra.
A foglalkozások a Keith Johnstone-i improvizációs technikára épülnek. Az adaptált játékokon keresztül a kreatív együttműködést, a koncentrációt, a hibázás örömét, a partner állandó inspirálását gyakoroljuk a résztvevőkkel. Kifejezett erőssége a közös munkának a kialakult diskurzus és színpadi lét meghatározatlansága. Engedélyt kapunk új szabályokat kialakítani magunknak a színpadi térben, ahol vak és látó ugyanazt a tájat látja az ablakon kinézve, amennyiben képesek benne megegyezni, hogy az kettejük számára hogy néz ki most, ebben a percben. A látó láthat mást, mint ami előtte van, a vaknak nem feladata rájönni, hogy mit kellene látnia – éppoly határozott véleménye lehet egy pulóver színéről, mint bárki másnak. A vak színész játékából derül ki a jelenet közben, hogy látássérült karaktert hoz-e a színpadra, miközben a játék fizikai valóságát igaznak kell értelmeznünk minden esetben. A közös képzelet a kiindulási alap.
Hogy kinek a számára nagyobb tréning a közös munka, azt nehéz lenne megítélni. Látóként kihívás pontosan és jól kommunikálni vak partnerrel. Egy jelenetben, ahol az egyik látássérült játszó kialakított karakterből mesélt a helyről, ahonnan ő származik, az időjárás került szóba. A karakter elmondta, hogy kifejezetten kellemes most náluk az idő. Mire pontosításként kérdeztem, hogy az hány fokot jelent? Erre válaszul elmagyarázta, hogy feléjük nem úgy mérik a dolgokat, mint itt Budapesten. Ott nincsenek mértékegységek, Celsius fok, ott kiteszik a kezüket és megállapítják, hogy esik-e. Az eltérő érzékelési mód földrajzi, kulturális különbségként definiálódott.
Feladatunk a különböző ingerpreferencia ellenére ugyanazt a színpadi teret, időt, érzelmi állapotot, jelent kommunikálni a közönség felé. A színpadi közös valóság létrehozása alapfeltétele a munkának, amire már ráépülhetnek a jelen pillanataira adott reakciók, azaz a narratíva. A Bízz vakon színműhely elképzelt folytatásában a narratívaépítés kerül középpontba, ahol a színpad biztonságos terében engedélyezzük magunknak, hogy valós komfortérzetünk megőrzése mellett bajba merjünk keveredni. Merjünk olyan történetszálakat fűzni, amelyben nem nyílik az ajtó, lebukunk a vámvizsgálaton, nem nekünk ítél a bíró, és tényleg mi törtük be az ablaküveget. Célunk elérni, hogy a színpadon bátran és a szó minden értelmében vakon tegyünk lépést az ismeretlenbe anélkül, hogy egy pillanatra is eszünkbe jutna, hogy nyikorog-e a cipőnk.
Palkovits Nóra
