Budapesten születtem, egy csodaszép nyári napon…Már gyermekkoromban is nagyon fontos volt számomra, hogy ne azt nézzem, amim nincs, hanem abból hozzam ki a maximumot, amim van.
A körülöttem élők, a család sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított annak, hogy súlyosfokú nagyothallóként születtem. Az egyik énem mindig arra törekedett, hogy megfeleljek az elvárásoknak: vagyis, hogy úgy éljek, ahogy egy igazi „normális hallássérült”. Ez az egyik énem el is hitte, hogy ennek így kell lennie, hiszen így tudnak elfogadni. Nem voltak hallássérültek a környezetemben, nem tudtam, hogy mások hogyan élnek.
A másik énem viszont nem elégedett meg ennyivel. Valami mély hit, erő arra ösztökélt folyton, hogy feszegessem a határaimat. Gyermekkorom óta folyton olyan helyzetekre vállalkoztam, olyan szituációkat kerestem tudatosan, amik nem illettek bele a „normális hallássérült” képbe.
Eleinte szinte mindig féltem ezektől a helyzetektől, de kihívást láttam és éreztem bennük, és minden egyes megélt helyzet egyre növelte a hitemet, és egyre közelebb vitt önmagamhoz.
Kerestem a közösségi életet, az emberek társaságát, a kommunikáció minden területét. Hallók közé jártam iskolába, hat évig versenyszerűen sportoltam – atletizáltam, vers-és prózamondó versenyekre jártam (budapesti első helyezést értem el), hat évig hegedültem, zenekarba jártam és énekkarba.
Sokáig nem volt tudatos ez a határfeszegetés. Inkább csak követtem egy belső hangot: „képes vagy rá, meg tudod csinálni.”
Idővel tudatosan kerestem a komfortzónámon kívül eső, ellenszenves érzeteket kiváltó helyzeteket. Minden egyes alkalommal, amikor szembe mentem a félelmeimmel, egyre erősebbnek éreztem magam, egyre nagyobb hitet és biztonságot éreztem magamban, és egyre kevésbé akartam megfelelni mások elvárásainak.
Idővel elveszítette a jelentőségét, hogy kitűnjek, hogy mást akarjak, mint ami vagyok. Megtanultam hinni magamban, és megőrizni a másságomat úgy, hogy felvállalom, és büszkén képviselem azt, aki igazán vagyok. Az önelfogadásom első óriási lépése volt, hogy 29 évesen megvettem az első hallókészülékemet, előtte sosem volt.
Csak néhány éve tudatosodott bennem igazán, hogy mivel nem volt hallássérült minta a környezetemben, olyan helyzetekbe vittem magam, ahol megtanultam „fül nélkül hallani”. Olyan képességeket fejlesztett ki a testem, amik segítettek hallókészülék nélkül is hallani, a sport erősítette a hitemet és az állóképességemet, önmagamban és a testemben, és a versmondó versenyek megtanítottak szépen beszélni, kifejezni magam, a zene és az ének szintén az önkifejezésben segített, és egy egészen másfajta, „lelki belső hallást” fejlesztett.
Nem tudtam, hogy pontosan mit várnak el tőlem, hogy milyen egy „normális hallássérült”, és mivel nem tudtam, hogy nem vagyok képes hallani, ezért hittem benne, és megcsináltam.
Valahol mélyen mindig az volt az álmom, hogy másoknak segítsek. De tudtam, hogy amíg nem találtam rá önmagamra, addig először magamnak kell segítenem, és tudtam, hogy amit én nem éltem át, és nem dolgoztam meg magamban, abban másoknak sem fogok tudni segíteni. Nagyon sokat és tudatosan dolgoztam magamon azért, hogy az lehessek, aki most vagyok, és ez a tanulási folyamat természetesen nem áll meg sosem, de mára már tudom, hogy ki vagyok igazán, mit tudok adni magamból másoknak.
És tényleg…:
„Ha egyszer elindulsz, hogy segíts magadon, végül mindenkin segítesz.” (Ízek, imák szerelmek című film)
Sokféle munkakörben megfordultam, kipróbálhattam magam sok területen. Mindegyik közelebb vitt magamhoz, mindegyik kihívás volt, mindenütt nagyon sokat tanultam – főleg magamról. Dolgoztam kereskedelemben, irodai munkakörben, vendéglátóiparban, ingatlanközvetítőként. Idővel rájöttem, hogy nem a pénz a legfontosabb, hanem, hogy szeressem, amit csinálok, és hogy önmagamat adhassam hozzá. Jelenleg masszőrként, lélekemelőként, életmód harmonizálóként tevékenykedek, és vezetői asszisztens vagyok egy budapesti cégnél.
Szeretnék adni egy darabot magamból, a szívemből mindenkinek, akinek szüksége van rá, és szeretném megmutatni a felelősségnek, a hitnek és a magunkba vetett bizalomnak a fontosságát, és annak, hogy; „ha elhiszem azt, amit még nem látok, akkor idővel megfogom látni, amit elhiszek”.
Nekünk, magunknak kell kitalálni, hogy kik legyünk, ez a szabad akaratunk.
És, hogy „Mi a titok?”
Szerintem az, hogy meg kell tanulni szeretni önmagunkat, az életünket, elfogadni olyannak amilyen, és kihozni belőle a lehető legtöbbet és legjobbat, amit csak tudunk.
Katona Gáborné Török Beáta
