„A döntés lemondással jár: minden igenhez tartozik egy nem is, minden döntés korlátoz, megsemmisíti a többi alternatívát.” Irvin David Yalom
Reflektív ember vagyok. Gyakran elemzem magam, igyekszem az élethelyzeteimre olykor kívülről is vetni egy pillantást, ha sikerül. Voltak olyan pillanataim, amikor úgy éreztem, ez az önreflexió ment meg, amikor rajtakaptam magam a hibalehetőségen, és végül elkerültem a rossz döntést.
Azonban nagyjából ennyiszer éreztem azt is, hogy jobb volna, ha most nem gondolkodnék, egyszerűen csak hagynám, hogy megtörténjen velem, és nem elemezném túl a szituációt. Fárasztó folyton egy tükörbe bámulva élni, néha tudni kell elfordulni, és csak cselekedni. A következő néhány gondolat lehet, hogy ilyen túlzásba vitt önelemzés eredménye.
Vajon mások is gondolkodnak hasonló dolgokon?
Az önreflexió a döntéshozatalok során igen fontos. Amikor nagyobb döntéseket hozok meg, általában végiggondolom a lehetséges következményeket, elemzem a körülményeket, és önvizsgálatot tartok. Legyen az új kapcsolat, munkahelyváltás, költözés – ezek a döntések arra sarkallnak, hogy elgondolkodjak magamon, ránézzek kívülről az életemre, és a választásomnak olyan alapokat keressek, melyek megállják a helyüket akkor is, ha később visszanézek: vagyis, hogy ne bánjam meg később sem a döntést.
Itt azonban nagyon könnyen beakad a gépezet. Az önreflexió átok és áldás. Hol van az a pont, ahol az elemzés már túl sok? Az érzelmek és a ráció kaotikusan összekeverednek, már nem tudom, mi az, amit érzek és mi az, amit gondolok. Tán csak ki kellene mondani és letépni a tapaszt, és jöjjön, aminek jönnie kell? Megtenni a lépést és sodródni a következményekkel? Rábízni magam a folyamatra? Vagy kidolgozni egy akciótervet és jól indokolható, apró lépésekkel haladni a cél felé? Ezek a döntési mechanizmusok jellemzik személyiségünket, azonban nem célszerű hagyni, hogy a megszokás irányítson.
E mechanizmus kiválasztása is döntés. Igen fontos körülmény, hogy a választott út egy átgondolt elemzés eredménye vagy intuitív, erős érzelmi töltés hatására, a következmények részletes mérlegelése nélkül meghozott elhatározás. Azt gondolom, úgy ideális, ha mindkét motívum jelen van, hiszen a racionális döntéseket később érzelmi alapon megbánhatjuk, az intuícióból hozott elhatározások pedig meggondolatlannak bizonyulhatnak utólag, ha az érzelmi töltés enyhül.
Azonban a döntésképtelenség is fontos állapot. Vannak olyan időszakok az életemben, amikor visszatérő problémám, hogy ott is döntéshelyzeteket vélek felfedezni, ahol valójában nincsenek, és rendszeresen beletörik a bicskám ezekbe. Hónapokig fárasztom magam, és a pszichoszomatikus tünetek megjelenésével, lassan tudatosul csak bennem, hogy valami nincs rendben.
Amikor tartósan döntésképtelen vagyok, újraírom a programjaimat. Bosszantóan lassú, nehéz és fárasztó folyamat, mire egyáltalán tudatosítom magamban, hogy ez zajlik, és elkezdek befelé figyelni. Az első lépés, az elfogadás a legnehezebb. El kell fogadnom, hogy egy olyan időszakot élek, amikor a belső értékrendem, önismeretem kizökkent a megszokott állapotából, és ez rendben van. Ehhez idő kell: meg kell keresnem, hogy mi változott.
A személyiség, az értékrend, az önismeret nem statikus, és a változásokat nem tudjuk szinkronban követni. Van egy énképünk, mely lassan változik, és van a körülöttünk lévő világ, mely azonban folyamatos mozgásra készteti az értékrendünket.
Ha nem tudok dönteni, igyekszem megfigyelni ezt az állapotot is és leszűrni belőle a tanulságot. Igyekszem türelmes lenni magammal és meglovagolni azokat az erősebb impulzusokat, melyek közelebb visznek saját motivációim felismeréséhez.
Egészen biztos vagyok abban, hogy eljön az a pont, amikor megelégelem a helyzetet, és az akkor hozott elhatározás markáns és stabil lesz: annál szilárdabb, minél tovább tartott a tétovázás időszaka.
Komjáti Viktória
