“Ami borzasztóan nehéz és egyben csodálatos, feladni a tökéletességünket és saját magunkká válni” (Anna Quindlen)
Annyiszor elhangzik a tiszteld, szeresd önmagad kifejezés. Amikor valaki a környezetünkben éppen elmondja, hogy mit tehettünk volna másképpen, vagy rosszabb esetben csak a minősítést kapjuk, vajon mit jelent szeretni önmagam? Hogy szerethetném magam, ha többet vártak tőlem, ha elhibáztam valamit? Hogyan bocsássak meg önmagamnak?
Képzelj el egy olyan világot, ahol a tökéletlenség egy 100%-ig biztos pont minden emberben! Ebben a világban az emberek pontosan tudják, hogy senki nem tökéletes, és ezért kisebb csapatokat alkotnak, hogy projektjeiket közös erővel véghez vigyék. Igyekeznek a legjobbjukat megmutatni, és amiben kevésbé jók, másokkal együttműködésben felépítik. Senki nem dühös a másikra, tudják, hogy mindenkinek vannak gyengeségei. Nincs értelme rejteni vagy titkolni. Az emberek erősségeikre alapoznak, gyengeségeiket pedig megtanulják egyre jobban kezelni. A fejlődés örök életcél, amivel életterüket bővíthetik. Lételemük, hogy kipróbáljanak új szituációkat, tevékenységeket, amiben új és új képességeket fedezhetnek fel. Az élet csupa izgalom, lehetőségek tárháza.
Ehhez képes mi itt vagyunk ebben a tökéletesnek tűnő világban. Itt mindenki alapból tökéletes alkatú, mindenki a legokosabb, legügyesebb. Aki mást mond rólam, az hazudik, vagy meg akar bántani. Gonosz. Nehéz elviselni a kritikákat: azt sugallják, hogy változzak meg. Nem vagyok elég jó így is, nem maradhatok így? Sírás, depresszió, étkezési rendellenességek. Nem szeretnek tökéletesnek, mi lesz az életemmel? Hiszen én már nem változom. Mit akarnak tőlem? Beletörök a védekezésbe, már nem tudom, mit mivel magyarázzak. Az életnek nincs értelme. Hagyjatok békén!!!
A tökéletességnek nagy ára van, és tökéletesnek szeretni magunkat veszélyes játszma. Míg azon jár az agyunk, hogy másoknak miként felelhetnénk meg, miként tehetnénk mindenki mást boldoggá, elveszítjük a magunkkal való kapcsolatot, valós igényeinket, és mások álmait kergetjük a sajátunk helyett. Az elvétett hibák, az önvád szorongáshoz és szégyenhez vezet, és az önbizalmunk – a Bizalom Önmagunkban – felőrlődik. Megéri? Vajon mit szeretnénk másoknak és a gyermekeinknek mutatni? Azt az embert, aki hibátlan, akinek minden lazán elsőre sikerül; vagy azt az embert, aki törhetetlen, aki a legnehezebb helyzetben is előbb-utóbb leleményesen feltalálja magát, aki a problémák közepette reményt és mosolyt ad magának és a körülötte lévőknek. Vajon melyik típusú élettörténetre lennénk büszkék?
Szeretni magunkat tökéletlenként értelmet adhat az életünknek. Remény, hogy van út, és hogy ez az út vezet valahová. Tisztán látni nem csak a célt szükséges, de mindazt az örömöt, amit a többi „járókelővel” az adott pillanatban megélünk, megélhetünk, még ha a helyzet bizonytalansága oly félelmetesnek tűnik is.
Rajtunk múlik, hogy mennyire vagyunk tudatosak, és hogy mennyire ragadjuk meg a jelen perceket. Végigszáguldjuk az éveket egy elérhetetlen illúzióért vagy hajlandóak vagyunk néha megállni, rápillantani a felfedezésekre, hálát adni, és hangosan felnevetni? Szabadítsuk fel végre a szívünket a gondolatok terhe alól, bátran mondjunk nemet arra, ami hosszasan gyötör minket, és merjünk teret adni saját kívánságainknak!
Meglepő lesz majd az eredmény: egy tökéletlen, de szeretetreméltó és ép lélek.
Kósa Szénia
