Kedves Olvasó!
Az év utolsó hónapjában sokan számot vetünk önmagunkkal: mennyire sikerült betartanunk az év elején tett fogadalmakat, mennyire volt sikeres a mögöttünk álló év, és mennyire vagyunk elégedettek saját teljesítményünkkel. A Magyar Coachszemle „Önreflexivitás” alcímmel megjelent decemberi száma az önreflexió és önismeret kérdéseit járja körül.
A lapszám a következő linken érhető el:
https://coachszemle.hu/category/letoltesek/dm-letoltes/
„Arra ébredtem, hogy álmodom: Buddha és Engels, Browning és Pilinszky, Jehudi Menuhin, Tamkó Sirató Károly és Thomas Merton ülnek lótuszülésben az ágyam előtt. Arcukon mosoly terül szét. Szemmel láthatatlanul. Kint zúg a hóvihar. Itt bent a hideg hálószobában mégis melegen sugárzik a csend szava: A helyes nézet mások véleménye és saját elmélkedésünk révén jöhet létre.” (Weninger, 1986, 5.)
Első pont: mások véleménye. Nagyon korán, gyerekként felfedezzük, hogy az, ahogyan a világot látjuk, csak egy töredéke a dolgok észlelésének és tapasztalásának. Megtanuljuk, hogy mások másként látnak, és elsajátítjuk azt a képességet, hogy mások szemüvegén keresztül tekintsünk a világra. Önmagunkat csak darabokban észleljük, a tükörben és mások szemében válunk egésszé, egységgé. Egy kedves mondat jut eszembe, melyet sajnos nem tudok szöveghűen idézni, de a mondanivalója az, hogy ha rájövünk, kik is vagyunk valójában, ezt a valakit fogjuk látni mások szemében. Vagyis ha van egy tiszta és biztos képünk önmagunkról, akkor mások szemében is ezt az énképet látjuk visszatükröződni. Én és mások – olyan kategóriák, melyek sosem választhatók külön egymástól: nem értékelhetjük és definiálhatjuk önmagunkat környezetünk nélkül, mások adják a keretet, amibe beletehetjük az önmagunkról megfestett képet.
Az önismeret forrása lehet egy könyv vagy film, amelybe igazán beleengedem magam; lehet egy jógaóra, egy gondolatébresztő beszélgetés, egy óra magányos világmegváltás. Az önismeret nehézsége számomra nem az eszköz megtalálásban rejlik, sokkal inkább annak elfogadásában, hogy ez a folyamat nem csak önmagunk csodálatos és megismételhetetlen oldalának dicséretéről szól. Amikor vállaljuk, hogy bátran szembenézünk önmagunkkal, gyakran olyan dolgokkal is szembesülnünk kell, melyeket legszívesebben elrejtenénk a világ elől. A hétköznapokban álarcokat viselünk, szerepeket öltünk magunkra, így erősségeinket hangsúlyozzuk, míg gyengeségeinkről igyekszünk elterelni a figyelmet. Mi marad akkor, ha lefejtjük a külső védőrétegeket? Meglátjuk tökéletlenségeinket, hibáinkat, melyek elfogadásával és integrálásával elindulunk azon az úton, ami az önelfogadás és a belső egyensúly megteremtésének útja.
Ahogy azt szerzőink több helyen is kiemelik – a coach a személyiségével dolgozik. Úgy vélem, ez nem csak felelősség, hanem hatalmas motiváció is egy szakember számára. Hiszen minden, ami egy olyan személyes helyzetben történik, mint egy coaching ülés, aktívan hat mindkét résztvevő személyiségére. A pszichoterápia történetében külön fejezet szól a terápiás helyzetben zajló lélektani folyamatok megértéséről. A legkorábbi terápiás elképzelések szerint a terapeuta vagy analitikus egy semleges felület, akiről leperegnek a páciens pozitív, és sokszor nehezen viselhető negatív érzései. Néhány analitikus bizony vásárra vitte a bőrét, mígnem egyértelműen kiderült, hogy az analitikus élettörténete, múltbeli emlékei, érzelmei ugyanúgy a terápiás folyamat részét képezik. Minden, ami történik, két ember kölcsönhatásából jön létre. Minden kapcsolat múltunk és jelenünk, sérelmeink és örömeink bonyolult szövedéke. Mit tehetünk mégis, hogy ebben a tekervényes útvesztőben eligazodjunk?
Dr. Farkas Johanna jelen számunkban olvasható írásában az érzelmi intelligenciát mint alapvető coach kompetenciát emeli ki. A jó coach figyeli a kliens oldalán megjelenő érzelmeket, azonosítja ezeket, jelentést ad nekik. Eközben pedig önmagát is folyamatosan monitorozza, értelmezi saját reakcióit, a benne felbukkanó érzelmeket és testi érzeteket. Ez nem is olyan egyszerű feladat, hiszen egy coaching folyamatban sokszor megtörténhet, hogy a kliens által elmondott probléma épp egy olyan terület, melyet a coach saját gyenge pontjaként ismer fel. Az önreflektív coach kitekint saját története mögül, és a pácienssel való közös munkából ő maga is profitál. A szupervízió pedig segít különválasztani személyes történetünket a kliens történetétől. Madai Kriszta cikkében nem csak a szupervízió előnyeivel ismerteti meg az olvasót, de azt is megosztja velünk, hogy saját coach identitásának alakulásában mit kapott ő a szupervíziótól. Zsótér Gina az önreflexiót mint belső szupervíziót írja le: szerinte a szupervízió nem más, mint önfejlesztés és öntanulás. Ki vagyok én? Mit érzek, és mi a felelősségem? – teszi fel a kérdéseket Márton-Koczó Ildikó, aki úgy véli, a coachingban sikeresen használt eszközök – mint például a kérdezéstechnika, az önmagunkkal folytatott coaching folyamatban is hasznosíthatók. Deák Zita A bizalom sebessége (Covey – Merill, 2011) című könyv ismertetésén keresztül nem csak a bizalom eddig ismeretlen rétegeit fejti fel előttünk, de önmagával is számot vet. Saját coach tevékenységét új szemszögből kezdi el nézni, miközben olyan kérdésekre keresi a választ, mint hogy hogyan teremthető meg a bizalom légköre a coaching folyamatban, hogyan és milyen jelek monitorozásával és értékelésével lehet felmérni a kétszemélyes kapcsolat bizalomfaktorát. A személyes és szakmai kérdések az olvasót is arra biztatják, tegyenek fel kérdéseket önmaguknak, akár magánéletüket, akár munkájukat illetően.
Második pont: saját elmélkedés. Pszichológusként, pszichológiai érdeklődésemből fakadóan az önmagamról való elmélkedés mesterének tartom magam. Újra és újra kérdéseket fogalmazok meg magamban, melyeket a megfelelő ingerek hatására „megoldok” és meghaladok, majd újabb kérdések lépnek a helyébe. Magányos ön-gondolkodóként kezdetben idegenkedtem a coaching szemléletmódjától, melyet túl direktnek, túl gyakorlatiasnak találtam. Utáltam a házi feladatokat és a határidőket, és úgy gondoltam, miért sodornám magam kényelmetlen helyzetekbe csak azért, hogy egy adott problémán dolgozzak. Ha majd magától jönnek a kérdéses helyzetek, megmutatom, hogy mennyivel jobban csinálom, mint azelőtt. Idővel azonban rájöttem, hogy a tudatosság nagyon is fontos, és az is, hogy az önmagunkkal kapcsolatos problémákat a magányos gondolkodásról átvigyük a valós konfliktusok világába, mert csak a másokkal való dinamikus kölcsönhatásban van lehetőségünk igazán fejlődni.
„A helyes nézet mások véleménye és saját elmélkedésünk révén jöhet létre.” (Weninger, 1986, 5.) Weninger idézetét azzal egészíteném ki, hogy a helyes nézet kialakulásában aktívan, tudatosan, valós cselekedetekkel kell részt vennünk, vállalva azt is, hogy az ide vezető úton számtalan hamis nézettel is találkozunk. „Nagyobb boldogság időnként csalódni, mint sosem bízni.” – idézi Deák Zita Samuel Smiles brit szerzőt (2011, 388.).
A Magyar Coachszemle decemberi száma olyan perspektívákat kínál az Olvasónak, melyekkel új szemszögből tekinthet rá az élet különböző területeire. Szerzőink bátran vállalják saját bizonytalanságaikat, önismeretről és önreflexióról írt tanulmányaik és beszámolóik személyes tapasztalatok talaján születtek. Jelen számunkkal inspirálni szeretnénk mindenkit az évvégi számvetésre és értékelésre, a belső csend megtalálására. A folyóirat Szerkesztősége kellemes ünnepeket kíván minden kedves Olvasónak!
Kovács Petra
Irodalomjegyzék
Dr. Weininger Antal: Az idő partján. Jóga és személyiség. Budapest, Tankönyvkiadó, 1986.
Covey, Stephen M. R. – Merrill, Rebecca R.: A bizalom sebessége. Budapest, HVG Kiadó Zrt, 2011.
