Mai találós kérdésünk: mi az, amiből mindenkinek, a Föld összes lakójának, embernek és állatnak egyaránt ugyanannyi jutott? Egy erőforrás, amiért nem kell megküzdenünk sem az elemekkel, sem embertársainkkal. Önmagunkkal viszont gyakran. Igen, ez az idő. Annyira igazságosan van elosztva, hogy mindenkinek ugyanannyi jut belőle: 24 óra naponta, 60 perc óránként. Elveszteni se lehet és többet nyerni se fogunk tudni. Lehet vele viszont gazdálkodni. Vagy menedzselni.
Legalábbis az általános vélekedések szerint.
Szerintem viszont ezek egyikét se tudjuk az idővel művelni. Akármit csinálunk ugyanis, változatlan tempóban halad előre, egyre csak múlik, és nem kérdezi meg, hogy milyen viselkedést várunk el tőle, hogy hogyan tudná még jobban a javunkat szolgálni. Egy valamit tehetünk viszont annak érdekében, hogy mégis úgy érezzük, mi vagyunk a helyzet urai: megtanulunk priorizálni, fontossági sorrendet felállítani és ennek megfelelőn dönteni percről percre, óráról órára arról, hogy mit is fogunk tenni a következő időegységben. Így elmondhatjuk magunkról, hogy mi osztjuk be az időnket és nem maradunk le semmiről, amit valóban szeretnénk, ha beleférne.
Priorizálni viszont egyáltalán nem könnyű. Meg kell tudni határozni hozzá, hogy mi a fontos és mennyire. Sorba kell tudni ezeket rakni – legyenek akár értékek, akár személyek, akár feladatok. És nagyon tudatosan kell felismerni a legkisebb pici döntési pontot is, amikor valamilyen időrabló feladat próbál betolakodni a felsőbb rendű céljainkat szolgáló tevékenység elé és még tudatosabban kell tudni nemet mondani neki. Ez nehéz, de tanulható.
Egy vállalat első számú vezetője keresett meg nemrégiben azzal, hogy segítsek neki megérteni, miért kap hirtelen a szervezet több pontjáról is kritikákat, hogyan vesztette el kapcsolatát az embereivel. Teamcoachingban gondolkodott, de saját maga is nyitott volt a változásra. Ezzel kezdtünk. Az első beszélgetésen olyasmit hallottam ki a szavaiból, hogy a beosztottjai szerint Ő elérhetetlen, talán még tartanak is tőle, ugyanakkor a legapróbb ügyekben is szeret benne lenni. Egy fáradt vezetőnek tartotta magát, aki esténként is kinyitja otthon a laptopját és próbálja pótolni a felmondott vagy a struktúrából eleve hiányzó kolléga munkáját, hogy biztosan minden rendben legyen. Ott rögtön nekiálltunk a munkának, hogy minél hamarabb levegőhöz jusson és tudja kicsit távolabbról szemlélni az eredetileg felvetett problémát.
Először is átgondolta, hogy hogyan épül fel egy átlagos napja. Két csoportba osztotta a feladatokat: CEO feladatok és egyéb. Csak a közvetlen megelőző munkanapokat nézte, amire még fejből is emlékezett és percek alatt összeírt egy kis listát olyan elemekből, amikkel relatív sokat foglalkozott, de véleménye szerint nem egy első számú vezetőnek valóak. Megbecsülte, hogy ezekkel mennyi ideje ment el, de kitartott amellett, hogy máskülönben nem lettek volna rendesen elvégezve. A következő feladatot már magának adta: kinek kellett volna ezeket elvégezni, illetve ki lenne az a másik ember a szervezetben, akire a legnagyobb biztonsággal rá tudná bízni őket. Saját meglepetésére talált is ilyet a gondolataiban. Kezdte belátni, hogy túl sok mindennel foglalkozik, hogy hiányzik alóla egy vezető, és hogy többet kell ezen a problémán dolgozni. Házi feladatként egy heti naplózást vállalt: 15 perces időközönként felírja, mivel töltötte az idejét.
Az első másfél óránkba még az is belefért, hogy átgondolja, miért érezhetik úgy kollégái, hogy nem törődik velük. Arra jutott, hogy túlzottan fáradt, emiatt próbál minél hatékonyabb lenni és inkább az eredményekre fókuszál, mint az emberekre. Most merült csak fel benne, hogy akár meg is kérdezhetné őket, mit hogyan szeretnének… Második házi feladataként azt vállalta, hogy listázza azokat a tevékenységeket, amik energiával töltik fel Őt, és időt szán ezek művelésére is, hogy tisztább fejjel tudjon jelen lenni a munkájában.
Következő találkozónkra feldobva érkezett és sikerekről számolt be. A tevékenységi naplót folyamatosan vezette az egy hét eltelte után is, úgy, hogy az egyes sávokat piros-sárga-zöld színre festette a szerint, hogy mennyire felelnek meg a CEO-szintnek. Elmondása szerint már a második héten nagyobb volt a zöld sávba eső feladatok aránya. Ezen kívül tárgyalásokat kezdett a cég tulajdonosaival egy további vezetői pozíció kialakításáról. Egy kollégáját idézte, aki hálásan jelezte vissza neki, milyen jó, hogy újabban felnéz a monitorból, ha valaki bemegy hozzá egy kérdéssel.
Valószínű, hogy változtat majd még néhány ponton viselkedésén, mire az a vezető lesz, aki lenni szeretne. De az biztos, hogy már most jobban tudja, mely dolgok fontosak igazán számára és sokkal tudatosabban, rutinszerűen hoz döntést egy-egy feladat elvégzéséről, delegálásáról vagy visszautasításáról. Ez pedig jó eséllyel jelent majd számára sikeresebb karriert, nyugodtabb alvást és több szabadidőt.
Bánhidi Brigitta
