A vezérlő értékek szerepe az időgazdálkodásban

„Időszegénység, modern időzavar, felgyorsult élettempó, mind olyan fogalmak, melyeket a modern társadalomban történt változások hívtak életre. Vészesen aktuálissá vált az eddig mostohagyermekként kezelt időkezelés, időorientáció, „időfogyasztás” körültekintő, alapos és szakszerű vizsgálata.”[1] Az idő, illetve az idővel való gazdálkodás felfogása valóban rengeteget változott az évszázadok, vagy inkább évezredek során. Egyet kell értenünk Paku Áron idézett soraival, hiszen az erről alkotott vélekedéseink alapjaiban határozzák meg tágabb értelemben világnézetünket, szorosabb értelemben pedig azt, ahogy életünk építőköveit, az eseményeket egymás mellé soroljuk és rangsoroljuk.

Történelmünk kezdetén leginkább a ciklikus időfelfogást vallotta magáénak az emberek többsége, amely a napok és éjszakák, illetve az évszakok folyamatos váltakozásának megfigyelésén alapult. Később aztán egyre inkább a lineáris időszámítás vált jellemzővé, és az időmérő eszközök fejlődésével lehetőség nyílt arra is, hogy az ember egyre pontosabban és egyre kisebb részekre ossza fel a rendelkezésére álló időtartamot, háttérbe szorítva ezzel a szubjektívan megélt időt az úgynevezett objektív idő javára.[2] A fizika fejlődésével azonban ismét változott a helyzet: Albert Einstein relativitáselmélete nyomán megkérdőjeleződött az objektív, abszolút idő létezése, ami ismét gondolkodásra késztetette a filozófusokat is az idő mibenlétéről. Martin Heidegger így fogalmazza ezt meg Az idő fogalma című előadásában: „Az érdeklődést aziránt, hogy mi az idő, napjainkban a fizika fejlődése keltette fel (…) [A kutatás] jelenlegi állását az einsteini relativitáselmélet rögzíti. Ebből néhány tétel: a tér önmagában semmi, nincs abszolút tér. (…) De az idő is semmi. Nincs abszolút idő, sem pedig abszolút egyidejűség.”[3] Így aztán megint előtérbe került az idő szubjektív felfogása, nemcsak Heideggernél, hanem a kor másik meghatározó filozófusánál, Henri Bergsonnál is. Az időt ők elsősorban a szubjektum konstitutív elemének tekintik, nem pedig az objektív változások közegének.[4]

Így aztán el is érkeztünk egy alapvető problémához: szubjektív időnket folyamatosan az objektív események szorításában vagyunk kénytelenek megélni. Az időgazdálkodás valójában az életünkkel való gazdálkodást jelenti, a probléma tehát cseppet sem megkerülhető. Hyrum Smith szerint az idő életünk szövete, amelyet az események határoznak meg. Nem tehetünk belőle félre, nem spórolhatunk vele másnapra, a következő hétre, vagy életünk elkövetkező évtizedeire.[5] Sokszor mégis hajlamosak vagyunk úgy beszélni – és nem mellesleg cselekedni – mintha ez hatalmunkban állna. Az időt (már ha létezik egyáltalán) tehát nem irányíthatjuk, ezért Smith szerint az eseményekre kell hatást gyakorolnunk. A hatékony időgazdálkodás szerinte valójában az események feletti irányítás megszerzése. Smith rengeteg eszközt kínál, amellyel elősegíthetjük ezt a folyamatot. Ezek közül egyet szeretnék kiemelni, és kimagasló jelentőségét egy példával megvilágítani, ez pedig a valóban fontos feladatok felismerése, elkülönítése a többi, fontosnak látszó feladattól.

A példa kissé meghökkentőnek tűnhet, de ide citálása reményeim szerint nem lesz hiábavaló. A csernobili atomkatasztrófáról van szó. Ulrich Beck a következőket írja a katasztrófa évében másodkiadásra került könyvének előszavában: „Fel kell már egyszer tenni magunknak a kérdést: tulajdonképpen mit tehettünk volna másképp, ha hivatalos mércék szerint is a levegő, a víz, az állatok és az ember különlegesen veszélyes fertőzésére került volna a sor. Vajon az életet – a lélegzést, evést, ivást – hivatalból beszüntethették, vagy korlátozhatták volna?”[6] Ez természetesen lehetetlen, ugyanakkor volt valamijük az illetékeseknek, amit ha jobban használtak volna, akkor rengeteg ember életét megkímélhették volna, és ez az idő.

1986. április 26-án hajnali 1 óra 24 perckor a csernobili atomerőmű 4-es blokkjának reaktorából két egymást követő robbanás következtében egy 750 méter magas égő csóva emelkedett ki, amely tele volt radioaktív sugárzást kibocsátó anyagokkal. Az erősen radioaktív felhőt aztán a szél nagy távolságokra elszállította. A balesetet követően a hatóságok azonnal megkezdték azokat a munkálatokat, amelyektől azt remélték, hogy javítanak a helyzeten, illetve megakadályozzák annak további súlyosbodását. Igyekeztek eloltani a tüzet, csökkenteni a sugárzó anyagok kibocsátását, illetve megakadályozni a további robbanásokat. Egy dolgot azonban nem, vagyis nem azonnal, nem időben tettek meg: nem figyelmeztették a lakosságot, sem a katasztrófa szűkebb, sem tágabb környezetében. Az emberek gyanútlanul folytatták mindennapi életüket még a legközelebb eső városokban is, ettek a szennyezett növényekből és állatokból, belélegezték a szennyezett levegőt. A lakosság evakuálását csak április 27-én a déli órákban kezdték meg a legközelebbi városból, Pripjatyból, tehát csak másfél nappal a robbanás után.

A legsúlyosabb egészségügyi problémát egy bizonyos jódizotóp (¹³¹I) idézte elő, amely tejjel és egyéb élelmiszerekkel a pajzsmirigybe kerülve gyorsan képes olyan nagyságú sugárdózist leadni, amely rákos megbetegedést okoz, főként gyermekeknél. Ennek a jódizotópnak a felezési ideje 8 nap, tehát gyorsan lebomlik, így aztán a gyors beavatkozás kulcsfontosságú lett volna. Ennek ellenére „bizonyos területeken egyáltalán nem osztottak jódtablettákat, máshol pedig csak túlságosan későn osztottak, így a megelőzés nem volt elég hatásos. Továbbá az első, kritikus napokban a legjobban szennyezett területeken sem tiltották meg a tej fogyasztását. Emiatt keletkezhettek a gyermekek körében gray nagyságrendű pajzsmirigydózisok.”[7]

Ráadásul a szovjet hatóságok a többi országgal is csak akkor tudatták a szennyeződés tényét, amikor a radioaktív felhő már Svédország felett járt, és a svéd tudódok kimutatták a sugárzást. Így aztán egyrészt nem vették igénybe kellő időben külföldi tudósok segítségét a probléma kezelésében, másrészt egész Európa lakosságát kitették a veszélynek, hogy gyanútlanul fogyasztják a szennyezetté vált élelmiszereket.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy mindemögött a prioritások helytelen megállapítása állt. Smith szerint úgy különíthetjük el a valóban fontos feladatokat, cselekedeteket a többitől, ha meghatározzuk vezérlő értékeinket. És valóban, a szovjet hatóságok vezérlő értékei – Smith fogalmát alkalmazva – minden bizonnyal nem a lakosok, az élet védelme, és a nagyobb katasztrófa minél körültekintőbb megelőzése voltak, hanem annak a látszatnak a fenntartása, hogy uralják a helyzetet, és nincs semmi komolyabb baj. Így, a vezérlő értékeknek megfelelően cselekedve nem arra használták a rendelkezésükre álló időt, hogy olyan intézkedéseket tegyenek, mint a lakosság azonnali és pontos tájékoztatása, figyelmeztetése, evakuálása, külföldi segítség bevonása – ahogy azt például az idei japán katasztrófa esetében láthattuk.

Természetesen nem azt akarom ezzel állítani, hogy a csernobili katasztrófa elhárításában és kezelésében csupán időgazdálkodási problémák merültek fel. Csupán arra szeretnék rávilágítani, Hyrum Smith felismerésének hangsúlyt adva, hogy a vezérlő értékek valóban óriási hatással vannak arra, milyen cselekedetekre használjuk fel sokszor szűkösnek tűnő időnket. Ezért aztán egyáltalán nem mindegy, tudatában vagyunk-e annak, melyek is ezek. A példát azért tartom fontosnak, mert mindannyiunk életében előfordulhatnak ilyen katasztrófák. Egy-egy élethelyzetre visszatekintve ráébredhetünk, hogy rosszul gazdálkodtunk az időnkkel, és nem a megfelelő eseményekkel töltöttük ki a szövetét, s rossz megközelítésünknek áldozatul estek a számunkra igazán fontos dolgokkal, valódi céljaink megvalósításával, vagy a szeretteinkkel töltött percek, órák, esetleg évek.

Dobos Elvira