Miért kaphattad ezt a betegséget, mit kellett belőle tanulnod? – sokszor feltették már nekem ezt a kérdést, mióta 13 évvel ezelőtt meggyógyultam a Hodgkin-limfómából, közismertebb nevén nyirokrákból. Van már rá egy elég stabilnak tűnő válaszom is: egy küldetéstudatnak kellett kialakulnia bennem, hogy segítenem kell másoknak a saját tapasztalataimmal. 

És tényleg. Ez a szerep már nem sokkal a betegséges – vagy inkább gyógyulásos – életszakasz után megtalált. Először a barátok, ismerősök irányították hozzám családtagjaikat, ha kiderült, hogy valamilyen daganatos betegségben érintettek. Számukra én egy pozitív példa lehettem, erőt adott nekik az, hogy lám, ha itt van valaki, aki legyőzte már ezt a kórt, akkor nekik is sikerülhet. Aztán eljutottam ismeretlenekhez is – rádióinterjúban és női magazinban szerepelve, majd egy a gyógyulásról szóló weboldalt létrehozva. 

Ezen a – mai szemmel nézve már igencsak kezdetleges – weblapon keresztül talált meg Andi is, amikor lányánál, az akkor 12 éves Margarétánál Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak. Az interneten kutatott információmorzsák után, keresett valami biztató jelet, amit aztán az én történetemben vélt felfedezni. Írt nekem – és én reagáltam. Nem hosszan, de nagyon is személyesen. Levelezni kezdtünk. Végigkísértem Margaréta gyógyulási folyamatát. Hogy mit is jelentett Andinak akkor ez a kapcsolati szál, azt évekkel később tudtam meg, amikor beszámolt nekem egy tréninggyakorlatról:  
"... Azért mindig gondoltam rád, hogy mi lehet veled, annak ellenére, hogy nem írtam. Nagyon sokat meséltem is rólad másoknak. Legutóbb egy képzésen egy jó dolgot kellett mesélni magunkról. Rólad meséltem. Azt hogy, négy éve levelezünk ismeretlenül és mégis mennyi mindent kaptam tőled. Nem akarok nyálas szövegeket elereszteni, de így van... Kicsit elérzékenyültek.”

gkepEz a pozitív visszajelzés egy erős löketet adott ahhoz, hogy elhiggyem: lehet még dolgom, találhatnék még újabb felületeket a segítő szándékom beteljesítéséhez. Hiszen azért válaszoltam bárkinek, aki hozzám fordult kérdéssel, vagy csak egyszerűen reménysugárért, azért leveleztem évekig Andival, mert ez az egész nekem is energiát adott. Jó érzéssel töltött el, ha azt érzékeltem, csak egy egész kicsit is megkönnyebbülést hozhattam.

A pozitivrahangolo.blog.hu oldalt is azért indítottam útjára, hogy immár modernebb keretek között, személyes hangvételt választva jelentkezhessek rendszeresen posztokkal, amelyek hathatnak inspirálóan, bátorítóan, vagy akár gyógyítóan. Nem az egyetlen igazságot kívántam hirdetni és semmiképp sem akartam a tuti receptet felkínálni a rák ellenszereként, arra már bejelentkeztek amúgy is a hatásvadász címekkel rengeteg hiszékeny olvasót magukhoz csábító (ál)híroldalak. Sokkal inkább adni akartam kicsit abból, ami a saját tapasztalásom, ami engem formált. Elgondolkodtatni akartam és erőt adni. 

De elég lehet-e a virtuális tér, ha egy olyan érzékeny témáról van szó, mint az egészségi állapotunk, az ezzel kapcsolatos félelmeink és szorongásaink? Mennyivel többet adhat a személyes jelenlét? Ki akartam tágítani a teret, kiszélesíteni a lehetőségeket, ezért kerestem a módszert, ami ebben segíthet. És a coachképzésre beiratkozva úgy éreztem, megtaláltam, ami nekem való. 

Ahogy a coaching módszertanáról, az értő figyelemről, a coach jelenlétéről, a klienssel kötött szerződésről, a kreatív technikákról egyre többet megtanulhattam, erősödött bennem a felismerés, hogy ez az a tudomány és készség, amit évek óta kerestem, ami most megtöltheti tartalommal a segíteni akarásomat a virtualitáson kívül is.

Egyetlen kérdésben bizonytalanodtam el a képzés alatt: hol van a határa a személyes bevonódásnak, ha a coachként távolságot kell tartanom a klienstől, de gyógyult rákbetegként épp a személyes történetemmel és az együttérzésemmel őrizhetem meg hitelességemet? És valóban, ez egy olyan kötéltánc, amiben könnyű meginogni – mégsem érzem, hogy a mélybe zuhanhatnék, mert épp azok az eszközök és készségek, amelyekkel a képzés során felvérteztek, védőhálót nyújtanak nekem. 

Egy távoli ismerős március közepén azzal hívott fel, hogy épp találkozott a Facebookon a megosztásommal, amiben a dátum – március 16. – aktualitása okán egy korábbi blogbejegyzésemet osztottam meg az én személyes évfordulómról. Én 2005. március 16-án tudtam meg a kezelőorvosomtól, hogy Hodgkin-limfómám van és kemoterápiára lesz szükségem. Az ismerősömnek 13 évvel később ugyanezen a napon azzal kellett szembesülnie, hogy a kisfiánál rosszindulatú agydaganatot találtak. Keserű párhuzam. De pont a párhuzam adta az apropót számára, hogy feltárcsázzon. Immár coaching ismereteimre hagyatkozva pedig pontosan éreztem, hogy nem útmutatást vár tőlem – azt úgy is kap kéretlenül épp eleget, mert ilyenkor sokan azzal szeretnének segíteni, hogy megmondják, mit kell szedni, milyen kúrát kell végigcsinálni, melyik csodagyógyítót kell felkeresni, hogy a daganat ellen felvehessék a harcot. Amire szüksége volt, az pont az értő figyelem és a bizonyosság, hogy a mély gödörből is ki lehet mászni, hiszen egy olyan valakivel beszélget – velem -, aki ezt megtette. 

Ez lehet az én segítő tevékenységem két legfontosabb alapköve. Az odafigyelés és a hitelesség. Egyik pedig erősítheti a másikat. Hiszen empatikusabb lehetek azáltal, ha van saját élményem arról, amiről a kliensem beszél, és hiteles csak akkor maradhatok, ha pont a megfelelő figyelemmel fordulok a másik felé.

A coachingban az is csodálatos, hogy rendkívül színes palettán mozoghat, a coach pedig kikeverhet egy újabb színárnyalatot. Ha van már sétálós, vagy épp futós coaching, miért ne lehetne egészség-coaching is? Szomorú valóság, hogy a nagy számok törvénye, de leginkább a gyalázatos statisztikák miatt ma már majd mindenkinek köze lesz az élete során a daganatokhoz. Ha szerencséje van, nem ő maga lesz daganatos beteg, de könnyen lehet, hogy egy családtagját, barátját, ismerősét, kollégáját érinti a rák. És nincs annál rosszabb, amikor az ember segítene, de igazából azt sem tudja, hogyan lehetne, na meg még beszélni is kínos róla. Éppen ezért gondolom, hogy az én személyes tapasztalásom nem is csak azoknak jelenthet egy biztos bázist, akik épp valamilyen súlyos betegséggel küzdenek, hanem akár a hozzátartozóiknak, akik hirtelen nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, vagy azoknak a már gyógyult betegeknek, akik fizikálisan rendbe jöttek ugyan, de az életükben nyomott hagyott a betegségük, az egészségügyi rendszerben viszont már nincs hely és idő a velük való foglalkozásra. 

Az ecset már a kezemben, a színek is kezdenek összeállni a kikeveréshez. Hogy az új színárnyalat tartósan a palettán marad-e, az nagyrészt rajtam is múlik. Kitartás és elszántság terén minden esetre van miből merítkeznem.

ganzler orsolyaGanzler Orsolya kommunikációs szakember, blogger, coach. Dolgozott újságíróként, intézményi kommunikátorként és ügynökségi PR menedzserként. Az utóbbi években szabadúszó kommunikációs tanácsadóként tevékenykedik és a szeretlekmagyarorszag.hu portál háttér-feladataiban közreműködik. Életének fontos fordulópontja volt a 2005-ös év, amikor Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak nála. A nyirokrákból való gyógyulása óta fontos feladatának tekinti, hogy másoknak segíthessen saját tapasztalataival. Ennek szellemében indította el a pozitivrahangolo.blog.hu-t, 2017-ben pedig díjat nyert a szeretlekmagyarorszag.hu oldalon megjelent cikkével a MOHA és MÚOSZ közös médiapályázatán.