A múlt év végén megválasztották az ICF 2014. évi elnökét, aki az idei évben alelnökként támogatja a szakmai szervezet munkáját. A tervezett téma természetesen az elnökségi munka és a kihívások voltak, de Kalamár Beátával annyira kellemesen beszélgettünk, hogy biztos vagyok benne, a vele készült interjú mindenki számára élvezetes olvasmány. Egy coach hitvallása következik.

MC: Milyen és mennyire hosszú út vezetett az életedben a coachcsá válásig?

KB: Nagyon hosszú és igen kacskaringós volt az út, ezért nagyon sok élményből tudok táplálkozni. Versenyszerűen tornáztam, hangszereken játszottam, kórusban énekeltem, hosszú éveken át a színészi pályára készültem, majd dolgoztam a szállodaiparban, és éltem Angliában. A pályaválasztásom hosszú és lassú folyamat volt, de minden állomást az „itt és most”-ban élményként éltem át. Coachok bemutatkozása gyakran kezdődik úgy, hogy pszichológus vagyok, közgazdász vagyok… Én gyakran jellemzem magam úgy, hogy pragmatista vagyok. Életemet a kipróbálás és a megélés uralja, az akadémikus énem még fejlődőben van. Számomra a konkrét megtapasztalás nagyon fontos. Tizenkét éve dolgozom már az oktatás, felnőttképzés területén, de ezt a szakmát is az alapoknál kezdtem. Először csak szervezőként dolgoztam, később már tréningeket készítettem, coaching programokat dolgoztam ki. Elvégeztem az andragógia szakot, s közben dolgoztam a multik világában. Egészen a kiégés határáig. De képes voltam kívülről ránézni és megfordítani a folyamatot, s most ismét itt vagyok, a sokak által védett buroknak nevezett állásomban.

MC: Mi jelenti számodra a feltöltődést?

KB: Elsősorban a családom. És nagyon sokat olvasok. Emellett ott a két szupervízió, ami mindig támogat és fejlődök általuk. Nagyon fontos nekem az önismeret. Ha már tudom, hogy ki vagyok coachként, akkor tudom vonzani az ügyfeleket.

MC: Mi a véleményed a képzésekről?

KB: Azt gondolom, hogy ha az ember megismeri a coaching alapjait, utána időt kell engednie magának a gyakorlásra, a kipróbálásra és megélésre. Ha túl gyorsan, hirtelen még több képzést öntünk valaki nyakába, akkor az újdonságok kipróbálási kényszere nehéz coach-pillanatokat fog eredményezni. Ezért gondolom azt, hogy minden megszerzett tudásnak, készségnek meg kell érnie. Minden új tudást ki kell próbálni, meg kell élni. Olyan ez, mint régen a mesterek képzése volt. Inasként mindig újabb és újabb tudás birtokába jutottak, majd gyakorolva szintetizáltak, s így épült be az új információ. Természetesen gyakorlás közben jönnek a hibák, de újra és újra próbálkozva a hibákból is tanulunk. Azután amikor az ember visszalép kicsit, valahogy minden magától a helyére rendeződik. Persze ez az én módszerem, mert engem hajt a kíváncsiság, hiszen pragmatikus tanuló vagyok.

MC: Az előbb azt mondtad, hogy fontos az önismeret…

KB: Igen, nekem nagyon lényeges a „meta-view”. Szeretek rálátni magamra és a coachingra is. Ebben is támogatnak a szupervíziók,és persze coacholtatom is magam.

MC: Miért lettél coach?

KB: Elsősorban azért, mert hiszem és vallom, hogy mindenki tehetséges és értékes ember, mindannyian csodás erőforrásokkal rendelkezünk. A coaching abban tud segíteni, hogy mozgósítsuk ezeket az erőforrásokat. Saját példámból kiindulva gimnazista koromban – látva az akkori teljesítményemet –  elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is angolul coacholjak, vagy angol nyelven oktassak külföldön. Örülök, hogy felfedeztem magamban ezt a potenciált és felszínre került ez a készségem. Ma már a coaching szakirodalmat többnyire angolul olvasom.

Másodsorban azért lettem coach, mert a coach-mivoltom segít abban, hogy a jelenlegi gyors változások között, bizonytalanságban is jól tudjak működni. Építkezem, sikerélményem van. Nagyon fontosnak tartom, hogy a célhoz vezető úton ne csak a cél maga érdekeljen minket, hanem az odavezető út is. Álljunk meg és nézzünk magunkra. Ez a legizgalmasabb a coachingban, a megállás és az önreflexió. S ha észrevesszük az apró sikereket, akkor ünnepeljük meg őket és a hibákat is tanuljuk meg szeretni, mert azokból lehet továbblépni, változtatni.

MC: Mesélj nekünk arról, hogy miként lettél te ICF alelnök?

KB: Kollégákkal beszélgetve merült fel az elnökségi jelölés témaköre, s az, hogy van-e kedvem hozzá. Korábban ilyesmire nem is gondoltam. Azután haladt minden a maga útján. Végiggondoltam, hogy sok új dimenziót tudok bevinni az ICF-be, és határozott elképzeléseim vannak. Leadtam hát a motivációs levelemet, amely a növekvő szervezetként való működésre koncentrál. A kampányolás távol áll tőlem, így hát felhívtam néhány olyan kollégámat, akiknek a véleménye akkor és ott fontos volt számomra.

MC: Milyen tervekkel látsz munkához?

KB: Természetesen minden elismerésem és tiszteletem a korábbi elnökségeké. Hiszen ekkora tagságot toborozva az ICF Magyar Tagozata elérte azt a szintet, hogy a további tagságnövekedés már szervezeti problémákat vethet fel. Az a véleményem, hogy a szervezetnek kölcsönösségen kell alapulnia. Akkor működik jól, ha minden tag beletesz valamit, és ki is tud venni belőle valamit.

Azt gondolom, hogy hármas pillérre támaszkodva lehet biztosítani a működést. Az etikai bizottság már működik, az akkreditációs bizottság az ICF-értékek mentén segítheti a tagokat az akkreditáció útvesztőjében való eligazodásban, és a kötelező képzési kreditpontok megszerzésében, míg a harmadik pillérként a társadalmi felelősségvállalást tudom elképzelni. Azt gondolom, hogy a Malév-projekttel magasra tettük a lécet. A mai társadalomban van létjogosultsága a társadalmi segítségnek és felelősségvállalásnak, mert ezzel hozzá tudunk járulni a társadalmi fejlődéshez. Az ilyen programokkal fogják egyre többen megismerni itthon is a coachingot. Ha megnézzük a fejlettebb társadalmakat, megállapíthatjuk, hogy ott a társadalmi felelősségvállalás a mindennapok természetes része, beépült az emberek életébe. Na ehhez a fejlődéshez kell nekünk is hozzájárulni.

További tervem még, hogy az ICF Magyar Tagozatban, akár más szervezetekkel együtt induljon be egy műhelymunka. Közösen kell dolgoznunk a coaching társadalmon belüli elfogadottságáért és a szakma fejlődésért. Óriási lehetőségek rejlenek abban, ha minden tag csak havi egy órányi munkát tesz az ICF-közös tudástárába. Természetesen úgy, hogy mindenki ki is tudja venni belőle a maga tanulását. A kérdés, hogy mire van szüksége a tagoknak?

Harmadrészt pedig fontosnak tartom, hogy tovább növekedjen az ICF-tagság, és olyan értékes kezdeményezések és működő intézményeink vannak, mint a kompetencia fórum, vagy a Coach Klub.

Amikor mindezt végiggondoltam, az is felmerült bennem, hogy oké, de azért ez egy nonprofit szervezet, a tagságunk viszont a piacon működik és dolgozik. Támogatnunk kell őket az ügyfélszerzésben, s a mi felelősségünk, hogy erről is gondoskodjunk.

MC: Eddig határokon belüli témákat érintettél. Mi a helyzet a nemzetközi szakmában?

KB: Péterrel (Segal Péter – elnök, a Szerk.) sokat beszélgettünk arról, hogy óriási tudásanyag halmozódott fel más országokban is, és szükség lehet közös erőforrás-gazdálkodásra. Miként lehet mások tudását adaptálni? Egyáltalán tudjuk-e, mi történik a határainkon túl a szakmában az ICF berkeiben?

MC: Érzésem szerint az ICF nagyon az üzleti coachingra koncentrál. Mi a véleményed erről?

KB: Igen, ez valóban így van, de célunk, hogy mozduljunk el az egyensúly irányába, azaz vonjunk be tagságot a life coaching területéről is.

MC: A coachok között mostanában „röpködnek” az akkreditációk: ACC, PCC, MCC. Van arról felmérésetek, hogy miért van szükség az akkreditációra?

KB: Az akkreditáció a minőségbiztosítás része, ezen kívül az akkreditációs folyamat nagyon sokat tud adni. Új lehetőségeket, a mentor-órákkal új szakmai és önismereti nézőpontokat, a szupervízió pedig támogatást és fejlődést. Továbbá a kötelező ügyfélóra pedig igenis azt a feltételt teremti meg, amit már az elején említettem, hogy hiába a sok képzés, nagyon fontos a gyakorlat, hogy könnyedén vegyük a szakmai megmérettetést.

MC: Elgondolkodtató, hogy az akkreditáció vajon az ügyfél elvárása-e, a coach önmagával szemben állított elvárása, fejlődési igénye-e, vagy a többi coachnak való megfelelési kényszer szüleménye?

KB: Először is az ICF akkreditáció garancia arra, hogy egy egységes nemzetközi sztenderdeknek megfelelő coach kerül kiválasztásra. Másodszor egy szakmai fejlődési út, ugyanis az ICF akkreditál coachok felé elvárás, hogy folytassák tanulmányaikat és építsék tovább meglévő tapasztalati szintjüket. Hiszem, hogy a szervezethez csatlakozott coachokban él a szakmai késztetés, hogy ezen a szervezet által kijelölt úton elinduljanak és haladjanak. Azonban érdekes a kérdésfelvetés, abból a szempontból, hogy a folyamatba való belépést mi mozgatja, ugyanakkor azon is érdemes elgondolkodni, hogy mi coachok magunk között, egymásnak milyen kevésbé egészséges folyamatokat generálunk.…

MC: Köszönjük, hogy rendelkezésünkre álltál, és köszönjük a válaszokat!

Magyar Coachszemle