Devil wears Prada moziplaktNagyon ritkán fordul elő a Hollywood-i filmesek befektetés kontra várható bevétel elve szerint működő világában, hogy egy film úgy hozzon kasszasikert, hogy arra tényleg ne számítsanak. Az sem túl gyakori, hogy egy film, ami egyértelműen az amerikai társadalom törtető, karrierista, hidegvérű divatvilágáról szól, annak a kritikája és drámának forgatják, azt a közönség – és a filmes szakma is - úgy fogadja, mintegy laza, délutáni, romantikus vígjátékot. Ezért kedvelje. Pedig ez történt. Ekkor 2006-ot írtunk, a film címe: Az ördög Pradát visel (The Devil Wears Prada).

Az ördög Pradát visel-t csak az nem látta a premier óta eltelt tizenegy év alatt, aki különös óvatossággal kerülte.

A bemutató után a hazai mozikban százezren látták, két hétig vezette a toplistát. A 35 ezer dolláros költségvetésből dolgozó készítőknek az amerikai mozikban 124 ezer dollárt, az európai vetítéseken további kétszázezer dollárt hozott az alkotás. A szakma is értékelte a művet, ha mással nem is, azzal a „csekélységgel”, hogy a benne nyújtott alakításáért Meryl Streep Oscar - jelölést, és egy Golden Globe díjat vitt haza, de további Oscar és Golden Globe jelölést jegyeznek a készítők is. Az ördög Pradát visel a gyártás után több mint egy évtizeddel még mindig kicsit olyan, mintha folyton a hazai nézők szeme előtt lenne. Nekem legalább is úgy tűnik, mintha a csomagokat egymás között is passzolgató magyar csatornák közül valamelyik pont éppen akkor, amikor kapcsolgatok, sugározná.

Adrea s MirandaElevenítsük most fel, miről is szól a film. A frissen végzett, kissé naiv újságíró, Andrea Sachs (Anne Hataway) egyfajta csodának gondolt fordulattal második asszisztense lesz a híres, kissé gonosz, eléggé könyörtelen, de abszolút executive Miranda Priestly-nek (Mery Streep), aki a nagyon de nagyon piacvezető Runway divat magazin elsőszámú és nagyhatalmú vezetője. Andrea azt hiszi, hogy megfogta a Jóisten lábát, ez ám az igazi karrierindító állás! Andrea – a magazinnak és a főnöknek – megfelelve teljesen átváltozik, már ami a külsőjét illeti. Követni kezdi a divatot. Mindeközben egészséget, családot, szerelmet, barátokat nem kímélve próbálja teljesíteni a rettegett Miranda összes kívánságát, szolgálni szeszélyeit. Amikor a belső értékek megváltoztatási kényszere már drámai fordulatot venne, minden veszni készül, amiben Andrea hisz, a talpraesett, már kevésbé naiv lány dönt: kilép a Kifutó kötelékéből.

Végül tehát, ahogyan ez az amerikai filmekben lenni szokott: a jó jó marad, a gonosz elnyeri méltó büntetését. Azaz M megkapja a legfőbb ajándékot az Élettől, ami arra tanít – ha van szerencsénk észre venni – hogy mindig, minden helyzetben van választásunk.

Ez utóbbi az oka annak, hogy a film azt hozta, amit vártak: sikert. Azt adta, amit látni, érezni akarunk: hogy van happy end, és remény. Nem mellesleg mindezt kitűnő szereposztással, és a Hollywoodtól elvárható dramaturgiai profizmussal alkotott csaknem két órába sűrítve.

Érdemes most, a coach, segítő szemüvegén át újra megnézni ezt a filmet.

Eljátszani a gondolattal, hogy milyen folyamatokat tudnánk indítani, vinni a szereplőkkel. Mit tudnánk mi adni Andrea-nak, hová fejlesztenénk Miranda-t, lenne-e dolgunk az alattomban kártékony első asszisztenssel, vagy hogyan viszonyulnánk a magazin-formálásban aktívan részt vevő tanácsadókhoz? Mi tulajdonítanánk-e különös jelentőséget Miranda suttogó hangjának? (Meryl Streep ennek köszönhette Oscar jelölését.)

Ennek a filmnek ez az a rejtett tartalma, ami miatt a film alapjául szolgáló könyvet (Lauren Weisberger: The Devil wears Prada) a dramaturgok filmre adaptálták. Ez az egész estés film valójában egy kordokumentum, ha úgy teszik egy kritikai jegyzet. A nőket célzó, őket formálni és befolyásolni – értsd fogyasztásra ösztönözni – akaró divat magazinokról szól, például. Arról, hogy tényleg követni való-e a felnőtt modelljeiket éhező kislánnyá koplaltató haut couture divatházak által diktált trend-őrület, tényleg attól lesz-e egy nő szalonképes, hogy Pradát visel? Arról szól, hogy kell-e egy nőnek karrier minden áron, kell-e kritika nélkül fogadnia egy alkalmazottnak a főnöke hisztérikus kifakadásait, és jót tesz-e egy vállalkozásnak, ha egy érzéketlen nő a vezetője? (Vajon ő mitől vált érzéketlenné?)

Nagyon sok mindenről szól ez a film, főleg, ha coach-ként ülünk le vele szemben.

A szupervízoroknak is ad gondolkodni valót a történet. El kell-e elválasztania egy szakembernek a személyes meggyőződését, társadalmi meglátásait az ügyfele áhított igényeitől? Mert ott van a kérdés: ha egy karriert, vagy nőt az tesz teljessé, hogy hisz a prémium márkák szent erejében, és ezért feláldozza az életét, kell-e bárkinek ettől egy életutat megítélni, változásra késztetni, avagy sem? Hol van ebben egy szakembernek érdeke, felelőssége?

Az alkotók nem voltak elég merészek, vagy ami még valószínűbb, valahol a film forgatásának kezdete előtt úgy dönthettek, a dráma helyett jobb a vígjáték forma, a közönségnek nem kell hangosan odaordítani, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen. Nem kell azt mondani kegyetlen elemekkel, ami van, elég körbeírni. Vagy hat, vagy nem. Nem kizárt ez, hiszen az amerikai filmgyártás ugyan onnan eszik, ahonnan a divatcsinálók, és sem előbbi, sem utóbbi, éhezni nem szeret.

A premier óta eltelt tíz év. Pontosan az a tíz év, ami a közösségi média tíz éve volt. Új hangok, követések, kritikák évtizede, egyszóval azt a munkát, amit az amerikai filmesek finoman elkezdtek, mások folytatják. Ma már nem ördögtől való kritizálni a Pradát, és kevésbé ördögiek a magazinok, kezd finomodni a nyugati média, a munkáltatói szerepét illetően.

A Prada-jelenségnek, a Runway-hez hasonló magazinoknak idő kell még a változáshoz, a felismeréshez.

Apropó: a Runway magazin abban a formában, ahogyan a filmben szerepel, nem létezik.

Az alkotók egyértelművé tették, hogy az valójában a világ 21 országában havonta megjelenő, 1892-ben alapított Vogue magazint mintázza, fedi. Miranda pedig nem mást álcáz, mint a Vogue igen befolyásos szerkesztőjét, Anna Wintour-t. (Újabb kérdés, hogy miért nem akarták, merték nevén nevezni a kiadványt...) A Runway tehát valójában nem létezik, a film óta mégis van ilyen. A Runway magazin nagyjából a filmmel egyidőben kelt hódító útjára, a Prada is bábáskodott a születésénél, százezres olvasói, felhasználói, nézői tábora van a Runway nyomtatott, tévés, internetes kiadványainak.

Ördögien ügyes ez a divatszakma, ha a marketingről van szó. Akar ebben valaki vitatkozni velem?

 

Nagy NóraNagy Nóra vagyok, diplomás coach, kommunikációs szakember, újságíró. Pályámat egykor a közszolgálati tévé vidéki tudósítójaként kezdtem, majd végig járva a szakmai ranglétrát, eltöltöttem a médiamunkások világában nagyjából tizenöt évet. Többek között szerkesztettem a Duna Televízió gazdasági műsorait, egyedi gyártású sorozatokat, és a Mindentudás Egyetemét is.

A tévézés évei után úsztam szabadon, adtam tanácsot egyéni ügyfeleknek, kommunikáltam vállalati struktúrában, részem volt kulturális intézmények marketing-kommunikációs újra tervezésében, és megannyi médiaprojektben függetlenkedtem, hosszan, vagy kevésbé terjedelmesen. Jelenleg a saját vállalkozásomban tevékenykedek, elsősorban coachként és független tanácsadóként dolgozom.

Szakterületem az ember-ember közötti kommunikáció, annak a lehető legszélesebb értelemben vett módozatai. Írásban, szóban, egyirányba, vagy tömeges méretekben, offline, online, ezernyi módon abban segítek, hogy a kapcsolat a lehető legjobb legyen. Elvégzek kommunikációs megbízásokat, adok szaktanácsot, ahol módon van rá, mindezt coachként, de legalább is coaching szemléletben teszem. A műsorkészítés évei alatt megszerzett gyakorlatomat a semmiből építkezés és a káoszból rendrakás témakörökben kamatoztatom.

Húsz évnyi tapasztalatot gyűjtöttem kommunikációs területen, kreatív tartalomszolgáltatási, vállalati struktúrafejlesztési, és vezető – támogatási oldalon. Szakértőként képes vagyok egyéni – és szervezeti szinten felismerni a fejlesztendő területeket, a kommunikáció mögött meghúzódó egyéni – és szervezeti sajátosságok mibenlétét. Hiszek abban, hogy mindig úton vagyunk, a tudásunkat nem csak karban kell tartanunk, hanem fejlesztenünk szükséges. Jelenleg az ICF PCC minősítésének megszerzése mellett, kétéves család-és rendszerállító, terapeuta képzésen veszek részt, Bert Hellinger módszerének tanulásával.