Eric Berne: Emberi játszmák. Budapest, Gondolat Kiadó, 1987.

„A cél nem szentesíti az eszközt. Mert célok nem léteznek, csak eszközök. Az élet az ismeretlentől ismeretlenig hajt.” (Paulo Coelho)

Társas érintkezéseink során gyakran adódnak konfliktusok, félreértések. Ezek véletlennek tűnhetnek, valójában azonban szabályszerűbbek, mint gondolnánk. Bizonyos mintákat követnek, melyek jellemzőek ránk, a másikra, és a kettőnk keresztmetszetében létrejött kapcsolatra. Játszmáink egyszerre egyéni és társadalmi meghatározottságúak, kimondatlan törvények szerint működnek és a valódi intimitás pótlékaiként, az időtöltés egy formájaként jönnek létre – írja Eric Berne.[1] A kapcsolati működés e stratégiái megoldási kísérletek szeretetéhségünk kielégítésére. A tranzakcióanalízis elmélete ezeket a bonyolult dinamikákat vizsgálja kialakulásuktól kezdődően, végigkíséri a folyamatot, és a jövőre vonatkozó lehetőségeket fogalmaz meg.

Én-állapotok

Az emberek viselkedési sajátosságai lelkiállapotuknak megfelelően változnak. Az én-állapotokat úgy definiáljuk, mint érzések és a hozzájuk kapcsolódó magatartásminták rendszere, melyek három fő kategóriába sorolhatók: szülői, gyermeki és felnőtt én-állapotok. Kapcsolatainkban ezek folyamatosan váltakoznak, akár egy interakciós helyzetben is keveredhetnek bennünk a különböző szerepekhez kötött reagálási módok. Hol úgy jelenünk meg egy helyzetben, ahogy az szüleink által rögzült bennünk, hol pedig egy gyermeki reakció köszön vissza. A szülői én-állapot egyik formája, amikor reakciónk egy helyzetben úgy hangzik, mintha az valamelyik szülőnk szájából hangzott volna el. Szülői reagálásnak tekintjük azt is, amikor úgy válaszolunk, ahogy azt egykor elvárták tőlünk – ez a szülői vagy más tekintélyelvű hatás közvetett érvényesülésének példája. A gyermeki én-állapot megnyilvánulhat alkalmazkodásban, ami azt jelenti, hogy a viselkedés szülői befolyásra változik. Az elvárásoktól mentes gyermeki reakció ezzel szemben természetes, spontán, kreatív, de jellemezheti a felelősség vállalásának képtelensége, sértődékenység és a dicséretre való igény is. A felnőtt én-állapot legnagyobb szerepe a világhoz való alkalmazkodásban van: a felnőtt tapasztalatokat gyűjt, mérlegel, döntéseket hoz. Közvetít a szülői és gyermeki perspektíva között.

Tranzakciók

Az én-állapotok találkozási pontjait vizsgálja a tranzakcióanalízis, amely analitikus gyökerű pszichoterápiás elmélet és módszer, a személyiség fejlődésével és változtatás lehetőségével foglalkozik. Amellett, hogy a pszichoterápiás gyakorlat előszeretettel használja, a hétköznapokban is hasznosítható gondolatokat tartalmaz; nyelvezete, fogalomkészlete egyszerű, könnyen érthető.

A tranzakció egy interakciós egység, egy beszélgetés, amelyben a már megismert én-állapotok lépnek színpadra. A tranzakció kétirányú: a cselekvő mond valamit, ami a reagálóból egy bizonyos választ hív elő, majd ismét a cselekvőn a sor, és így tovább. A tranzakciók legegyszerűbb formáit Berne kiegészítő tranzakcióknak nevezi.[2] Ilyen például a felnőtt-felnőtt tranzakció, amikor a cselekvő és a reagáló egyenrangúak a helyzetben. De ide soroljuk a szülő-gyerek tranzakciókat is, hiszen a kérdés-válasz struktúra itt is elvárásnak megfelelően épül fel: a gyerek éhes, az anya pedig enni ad. A kiegészítő tranzakciók esetében a kommunikáció – tartalmától függetlenül – gördülékeny lesz; viszont ha keresztezés történik, megszakad. Keresztezett tranzakcióról akkor beszélünk, ha az inger a felnőttől érkezik, a cselekvő azonban a gyerek vagy a szülő pozíciójából válaszol. A terápiás helyzetben ennek az indulatátvitel jelensége feleltethető meg. A páciens olyan érzelmeket vetít a terapeutára, amiket valójában saját apja iránt érez; és ez a bonyolult dinamika a verbalitás szintjén is megjelenik. Berne példájában a terapeuta azt javasolja a páciensnek, gondolkodjanak azon, vajon miért kezdett újra inni. A felnőtt erre beleegyezően válaszolna, és a terapeutával együttműködve kutatna okok után. Ezzel szemben a gyermeki reakció így hangozna: „Csak kritizálni tud, mint annak idején az apám”. A szülő pedig ezt mondaná: „Már megint én vagyok a felelős mindenért.” A tranzakcióban tehát megszakad a szabályszerűség, a cselekvő személynek pedig alkalmazkodnia kell ehhez, tehát szülőként kell kiegészítenie a reagáló gyermeki, vagy gyermekként a reagáló szülői válaszát. Beláthatjuk, hogy az ilyen helyzetek konfliktusok forrásai, legyen szó házasságról vagy munkáról. A legbonyolultabb tranzakciókat Berne rejtett tranzakcióknak nevezi. Ebben az esetben egyszerre több én-állapotunkkal veszünk részt. A szöget bezáró rejtett tranzakciók esetében a cselekvő felnőttként a felnőttet szólítja meg a reagálóban, de üzenetének rejtett címzettje a másikban levő gyermek vagy felnőtt. A duplafenekű rejtett tranzakcióknál felnőtt szinten folyik a társalgás, melynek azonban van egy nem tudatos, pszichológiai szinten értelmezhető másodjelentése. Ez rendszerint flörtjátszmákban fordul elő, például felnőtt szinten egy egyszerű hétköznapi dolog a beszélgetés témája, rejtetten pedig szexuális utalásokról szól, amit mind a két fél ért, és ennek megfelelően reagál. A rejtett tranzakciók épp komplexitásuk miatt nehezen megfejthetők, fontos a pszichés és társadalmi hátterük, funkciójuk – ezek a játszmák.

Játszmák

A játszmák forgatókönyvszerűen működő tranzakciók, melyek kimenete előre jól látható, és nyereséggel járnak mindkét fél számára. Nem meglepő tehát, hogy olyan személyek társaságát keressük, akik hasonló játszmákat kedvelnek, mint mi, így a velük való kapcsolat belátható, megjósolható lesz és biztonságot nyújt. A játszma szerepe a kapcsolat stabilitásának megőrzésében van; ha az egyik fél változtat a játszma szabályain, az a kapcsolat egészét ingathatja meg. A játszma nyeresége több szinten értelmezhető: minden játszmának van egy felszíni rétege, ami tulajdonképpen a tranzakció eseményeinek egymásutániságát jelenti, míg a mélyebb, pszichológiai szint magában foglalja annak gyermekkori eredetét, lelki hátterét, fejlődését. A játszma belső, pszichológiai előnye általában valamilyen pszichés szükséglet kielégítését jelenti. Ennek külső vetülete például a játszma által elkerülhető félelemkeltő helyzetekben mérhető. A játszma egy kompromisszum: bizonyos mértékű konfliktus vállalása az intimitás előli menekülés érdekében. Társadalmi szinten fontos előny, hogy az egyén az egy kapcsolatában játszott játszmák előnyeit más kapcsolatokban is tudja kamatoztatni. Játszmáink leggyakrabban a házasság és a munka területéhez köthetők.

Lássunk egy példát a munka világából! A kezdő beosztott felettesétől kér tanácsot: „Ön mit tenne a helyemben?” vagy „Mit tegyek?” Ebben a játszmában a beosztott főnökére tolja a felelősséget, és ha a vezető ezt átvállalja, akkor belecsúszik egy játszmába, ahol ő a szülő, míg a beosztott a gyerek. Ennek ellenkezője történik például akkor, amikor a beosztott megpróbál versenybe szállni felettesével egy olyan területen, ahol nyilvánvalóan ő a kompetensebb. Ez rejtett üzenet arra vonatkozóan, hogy nem ismeri el főnökét, mint tekintélyt. Ha a főnök beleesik ebbe a csapdába, és valóban elhiszi, hogy nem eléggé kompetens mint vezető, akkor kialakul egy olyan játszma, amiben a beosztott a szülő, míg a főnök a gyerek.[3]

Sorskönyv

A nevelés során a szülők megtanítják a gyerekeknek azokat a szokásokat, rituálékat, amelyek fontosak a család számára. Ugyanígy sajátítják el a gyerekek már néhány hónapos koruktól fogva a családra jellemző és a családot dinamizáló játszmákat. Megfigyelték, hogy egy-egy játszma generációkon keresztül visszavezethető, tehát az, hogy a szüleinktől milyen játszmákat tanultunk, a mi kapcsolatainkban is meghatározó.
Gyermekként elkezdjük megírni saját sorskönyvünket, ami körülbelül hat éves korunkig folyamatosan gyarapodik, és megerősítést nyer szüleink által. Serdülőkorban, az identitáskeresés időszakában az addigi történet módosulhat, majd felnőttként, amikor már tudatában sem vagyunk mindennek, elkezdjük megélni, eljátszani saját történetünket.
A sorskönyvben gyakoriak a „Ne…” kezdetű parancsok, amiket gyerekként hallunk szüleinktől: ezek olyan gátlások, melyek felnőtt éveinkben is visszacsengenek: „Ne légy önmagad”, „Ne légy gyerek”. Ezzel szemben vannak a felszabadító, pozitív és megengedő üzenetek, melyek úgy kezdődnek: „Légy!” Légy önmagad!
A sorskönyv tartalmazza azoknak az érzelmeknek a skáláját is, melyek gyermekkorunkban megerősítést nyertek bizonyos szituációkban. Vannak olyan gyerekek, akiknek erőszakosan kell viselkedniük ahhoz, hogy a szülők figyelmét elnyerjék, ők felnőttként valószínűleg ugyanezzel a stratégiával fognak élni. Ezzel szemben más családokban a harag kifejezése büntetést von maga után, ezért a gyerek a dühét valamilyen más, a szülők által elfogadható érzelemmel helyettesíti. Így felnőttként is közönyösen viselkedik olyan konfliktushelyzetekben, amikor dühösnek „kellene” lennie. Az ehhez hasonló érzelemhelyettesítő aktusok újra és újra megerősítik sorskönyvünket, mely visszaköszön választásainkban, kihat kapcsolatainkra, sikerességünkre, egészségünkre. A tranzakcióanalízis fontos eleme a sorskönyv megismerése és tudatosítása, mert így lehetőségünk nyílik kilépni az eleve elrendelt élettörténetből, autonómmá válni, és tudatos döntésekkel irányítani életünket.[4]

Az elsajátított és jól begyakorolt játszmák szokásainkká válnak, ezekben érezzük otthon magunkat. Biztonságot adnak, és kiszámíthatóvá teszik a társas érintkezéseket és azok kimenetét. Egyesek a bűntudatkeltés stratégiájában „jók”, mások folyamatosan áldozatok, akik nem tehetnek semmiről. A felnőtté válás, az autonóm személyiség kialakulásának fontos lépése a játszmák meghaladása. Felismerni azokat a sémákat, mintákat, amelyek kapcsolatainkat szervezték, amelyek újra és újra ugyanazokba a helyzetekbe sodortak minket. Megtalálni az igazi intimitáshoz vezető utat, átadni magunkat és őszintén megnyílni a másiknak. Felszabadulni azok alól a szorongások és félelmek alól, melyeket játszmáinkkal átmenetileg semlegesítettünk, távolítottunk. Önmagunk lenni anélkül, hogy a másikat folyamatosan felhasználnánk ehhez. Tulajdonképpen ez az önismeret egy útja. Lehet, hogy először másokban vesszük észre azokat a viselkedésmintázatokat, amelyek újra és újra bosszantóan ismétlődnek, majd a másikon keresztül saját cselekedeteinkre, gondolkodásunkra is rálátást kapunk, és egy kis önreflexióval felismerjük ezek repetitív természetét. Ha sikerül lehántani magunkról megszilárdult játszma-szerepeinket, visszatalálhatunk valódi önmagunkhoz.

 

Kovács Petra

 

Kovács Petra vagyok, pszichológus. 2011-ben végeztem a Pécsi Tudományegyetemen, felnőtt klinikai és egészségpszichológia szakirányon. Angliában a mindfulness meditáció elméletét és gyakorlatát tanultam. Jelenleg kutatóként és oktatóként dolgozom a Pszichológia Doktori Iskola Elméleti Pszichoanalízis programján belül. A pszichológia számomra egy hatalmas, korlátok nélküli tér. Legkedvesebb területeim az álmok, az emlékezet és az önismeret.Utóbbit nem csak szakmai szempontból tartom izgalmasnak, hanem a személyes élmények lehetősége miatt is. Az elmúlt években önmagam megismerésének lépcsőit jártam, saját határaimat feszegettem, kipróbáltam egyéni és csoportos módszereket is. Célom megosztani az olvasókkal az önismeret mindenki számára járható útjait szakmai ismereteim és saját tapasztalataim segítségével. 

 

 

Jegyzetek


[1] Eric Berne: Emberi játszmák. Budapest, Gondolat Kiadó, 1987.

[2] i.m.

[3] Balla Edit: Tranzakcióanalízis a coachingban. Forrás: http://www.hrportal.hu/hr/tranzakcioanalizis-a-coachingban-20110524.html (letöltés időpontja: 2013. 01 26.)

[4] Eric Berne: Sorskönyv. Budapest, Háttér, 1997.