Szerkesztői bevezető: Egy igen ritka, és ettől még értékesebb írást tart most szem előtt a Kedves Olvasó. Balla Edit esettanulmánya azért nagyon ritka és még értékesebb, mert lehetőséget ad nekünk, olvasóknak, hogy a folyamat alanya, az Ügyfél hozzáfűzéseit is megismerjük. Edit írásának persze nem ez csupán ezért kincset érő, de a bepillantásra szóló engedély ad ez esetben hozzáadott értéket.

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kalitkába zárt kicsi királylány. A kalitka kicsi volt, szűk volt, de a kicsi királylány itt érezte egyedül biztonságban magát. Néha, amikor meghallotta a fuvola hangját, kimerészkedett a kalitkából és elindult a kinti világba. Tett egy kört, és nagyon elfáradt. Kimerülten ért vissza a kalitkába. A kalitka kicsi volt, szűk volt, de a kicsi királylány itt érezte egyedül biztonságban magát.”

Ezt a tündérmesét kanyarította ügyfelem a második ülésünk elején, amikor arra kértem őt, hogy fűzzön egy történetet önmagáról abból a három képből, amit három elé rakott kockával az asztalon kigurított. (A három kép: spirál közepén emberalak, fuvola, kalitkába zárt madár.)

Hagytam, hadd mondja a mesét, és közben a bennem kattogó monoton hangra is figyeltem: más dolgod nincs, csak nyitva kell hagyni az ajtót. Csak nyitva kell hagyni az ajtót. Csak nyitva kell hagyni az ajtót.

Akkor még nem tudtam mi vár rám, miközben teljes erőmmel tartom az ajtót, nem tudtam, milyen meséket hallok még a királylány életéből, amik majd mind az én vállamra rakódnak. De éreztem, hogy ha az én vállamra rakódik a súly, az övéről lejön, ezért csak tartottam az ajtót rendületlenül minden coaching ülés alatt.

Akkor még ő sem tudta, mi vár rá, miközben mesél majd nekem ezeregy éjszakán keresztül. Nem tudta, hogy az ebből a meséből kirajzolódó célok felé vezető úton milyen sárkányokkal kell megküzdenie, de küzdött hősiesen. Küzdött a migrén ellen, amivel egyik alkalommal jött, és elmúlt az ülés végére. Küzdött az ellen, hogy lemondja az ülést, amikor komolyra fordult a dolog – és nem mondta le. Küzdött az ellen, hogy elmesélje élete rég eltemetett történetét egy fiatalkori traumáról – de a felszínre hozta és megosztotta velem. Így a nyolc alkalmas coaching mesénk végén a királylány kiszabadult a kalitkából és már nem ment vissza.

Ügyfél: Oh, erre nem gondoltam eddig így, hogy ezek voltak a sárkányaim út közben, amikkel meg kellett és sikerült is megküzdenem :)

De ugorjunk csak vissza a mese elejére!

Ügyfelem, egy ötvenes évei elején járó nő, azzal keresett meg, hogy szeretné látni, szeretné megrajzolni azt az utat, amin elindulhat, mert úgy érzi, egyik munkáját sem csinálta, csinálja jól.

Ügyfél: „Durva” volt olvasni, hogy „egyiket sem csinálom jól – pedig tulajdonképpen tényleg ezt mondtam, csak finoman körül írva... oh az a tükör, amibe bele kell nézni...

Azt érzi, eddig minden munkájából idő előtt kihátrált, elfutott, nem várta meg azt a pillanatot, amíg jó döntést tud hozni. Most egyidejűleg négy tevékenységből van bevétele: pszichológusként alkalmazotti státuszban dolgozik egy közösségi támogató szolgálatnál, van saját praxisa egyéni pszichológusi tanácsadóként, egy tanácsadó cégnek is dolgozik alvállalkozóként, és néhány órában egy nagyvállalatnak munkaalkalmassági pszichológiai vizsgálatokat végez. Ez a sok tevékenység szétszabdalja az idejét, a napjait, miközben anyagilag egyikre sem tud 100%-osan támaszkodni.

Az első ülésen fontosnak tartottam megismerni ügyfelem élettörténetét, mert azt reméltem, hogy ebből pontosabban kirajzolódik az a kérdés, amiből a cél is körvonalazódik. Egy nulladik és egy első ülés után még mindig egyhelyben topogtunk.

Ügyfél: Én nem éreztem, hogy egyhelyben topognánk :)

A második ülés elején beléptünk a mese világába, és mindketten éreztük, hogy ezen a nyelven tudunk tovább haladni:

Mi kellene ahhoz, hogy ne fuss tovább idő előtt? – kérdeztem.

Hogy ne szóljon hamisan a zene. Mert akkor mindig következő zenekart kell keresnem.

Te is zenész vagy a zenekarban?

Igen.

Mesélj erről a zenekarról! Nagy, harsogó zenekar és Mahler-darabokat játszik?

Nem, dehogy. Egy kis kamarazenekar.

Te milyen hangszeren játszol?

Többfélén. Ha kell, zongorán, ha kell, másodhegedűs vagyok.

Mindig, amikor elkezdek egy zenekarban játszani, azt várom, hiszem, hogy örökre itt maradok. De aztán kezd hamisan szólni a zene. Mindent megteszek, hogy tisztán szóljon, plusz próbákat szervezek, tanárt hívok, aztán egy ponton feladom, elfutok és keresek egy másik zenekart.

Nézd csak, ezek azok a zenekarok, amiket egész életedben kipróbálhatsz! (Itt kipakolok öt tárgyat az asztalra. ) Mindegyiknek van valami hibája. Milyen erre ránézni?

Igen, erre sokszor gondolok. Vagy az volt a baj, hogy hamisan játszottak, vagy az, hogy magam nem éreztem elég jónak. De nagyon fárasztó mindig új zenekart és új hangszert keresni.

...?

Két dolgot nem akarok: futni életem végéig, illetve azt megélni, hogy nem szól a zene.

Melyik az elviselhetetlenebb?

A „futni mindig”.

Tulajdonképpen ha azt tudatosítom magamban és kommunikálom másoknak, hogy nem biztos, hogy ez a végállomás, akkor ez nem becsapás és nem önáltatás. Én így működök.

Ügyfél: Most úgy pontosítanék, hogy azt hiszem, az, hogy szól a zene, olyan a számomra, mint a lélegzetvétel – enélkül nem tudok élni. Viszont tényleg iszonyúan kifáradtam abban, hogy folyton futottam-futottam.

Szedjük össze a zenekarban zenélésed feltételeit!

1. Háttér, anyagi biztonság, hogy megtehessem a változást. 2. Lehetőség, tehát idő a gondolkodásra, szerződésbe foglaltan. 3. Környezetemmel ezt a működésemet elfogadtatom.

Ezen a ponton tudtuk kitűzni a coaching célját, magyarán, hogy december 31-ig kiválasztja, kitűzi a következő projektet és el is kezdi megvalósítani. Következő találkozásunkig vállalta, hogy folyamatosan nézi az álláslehetőségeket és ezekből inspirációt merít. Az ülés végén újra kitettük a három képet, és a spirál mostanra nem lehúzó, hanem pozitív, előre lendítő spirállá változott.

A következő, harmadik alkalmon váltottunk a meséből a valóságba, a mesénk szimbólumait is elhagytuk, hogy bal agyféltekénkkel tudjunk gondolkodni. Összeszedtük, hogy melyek a feltételei a földi világban annak, hogy ügyfelem a munka területén teljesnek érezze magát és milyen munkakörnyezet az, amivel kihozza magából a legjobbat.

Egy munkahetét megnézve látszott, hogyan darabolódik fel az ideje. Az is kirajzolódott, hogy két út van: több tevékenység marad megfelelő time managementtel, vagy pedig egy fő tevékenységet talál, ami az összeszedett feltételeknek megfelel. Ügyfelem végül egyértelműen a második mellett döntött.

Mielőtt még jelenlegi tevékenységeit vettük volna górcső alá, egy félórás ötletbörzét tartottunk, ahol post it-eken minden elvetemült ötletet felírt, ami az ülés elején összeszedett szempontoknak egy kicsit is megfelel, majd szelektálni kezdte a cetliket aszerint, hogy melyik áll igazán közel hozzá, és hogy melyik lehet reális.

A negyedik ülésre ügyfelem komoly migrénes fejfájással érkezett. Bevallotta, hogy majdnem lemondta az ülést.

Kiderült, hogy az egyik munkája kapcsán (munkaalkalmassági vizsgálatok) egy 40 órás fix állást ajánlottak neki, tehát komoly, fejfájdító döntés elé került. Emellett elkezdett bevonódni egy új, közösségi tevékenységbe is egy gyülekezetben, ami megfelelt a múltkor összeszedett kritériumoknak. Segítség! Elkezdődött!

Ügyfél: Igen, tényleg erről volt szó :))

Elővettem a cédulákat, újra kiraktam. Ő újra szelektált. Megnyugodott.

Ügyfél: Azt hiszem, igazából itt múlt el a fejfájás – hogy van választási lehetőségem; hogy nem kell életre szóló, súlyos horderejű döntést hoznom; hogy nem kell mindent egy lapra feltenni; hogy nem kell azonnal dönteni...

Felolvastam a maradék cédulát. Újra szelektált. Felolvastam a maradék cédulát. Újra szelektált. Egy ütős mondat állt össze a végére: Kis csapat döntő szavú tagja, aki lényeget megvalósító, szemléletváltó segítő beszélgetést folytat, hogy ügyfelei meglássák, milyen egyszerű jól élniük az életüket – kapcsolatokkal, egymásra figyeléssel.” „Szemléletváltó szolgáltatás, ami alapot és irányt ad egy másik ember életének.”

Megnéztük, melyek azok a foglalkozások, amelyekre a fenti leírás passzol.

Lehetek én lelki vezető, Edit?

Eddig is az voltál.

Elmúlt a fejfájás.

Következő ülésig vállalta, hogy mi is pontosan a pasztorálpszichológia, mik a képzés feltételei és hol lehet ezt tanulni.

Az ötödik ülés elején az volt az új fejlemény, hogy amellett, hogy a közösségi szolgálat bezár, úgy alakult, hogy a munkaalkalmassági tevékenységgel ügyfelemet megbízó vállalattal komolyra fordultak a tárgyalások és a 40 órás fix munkához 4 féléves tanulmányi szerződést kell kötnie, hogy a megfelelő szakképesítést megszerezze.

Az elégedettség, a kompetencia, és az öröm érzése sugárzott ügyfelemről. Ez a munka az anyagi biztonságot is megadja számára, most azt érezte, hogy ért ahhoz, amit csinál, és ez a megmaradt magánpraxisára is igaz volt.

Sőt, a pasztorálpszichológia célt sem vetette el, hanem bele tudta ebbe a tervbe helyezni az anyagi megerősödés mellé, két év múlva megvalósítandó célként. Mindez nem mond ellent annak az általános fő célnak, hogy „legyen egy olyan helyem, ahová a bejönnek azok az emberek, akiknek elakadásuk van és ezen való túllendülésre van szükségük.” Az elakadás itt a hitbéli előre jutáson való dolgozást jelent, és a jelenlegi egyéni tanácsadói munkája errefelé mutat.

Meghatároztuk a két konkrét fő célt. Az egyik az anyagi biztonság megalapozása volt, ami a váltást lehetővé teszi, a másik pedig egy szakirányú képzés. Mindennek ütemtervét a további három évre előre elkészítettük, illetve már az is látszott, hogy a coaching folyamatot lassan le tudjuk zárni. A következő alkalomig apróbb számítások elvégzését, háztartási napló vezetését vállalta.

A hatodik ülést már azzal kezdtük, hogy beszámolt arról, milyen az új munkahelye, hogy zárta le a közösségi szolgálatot az év végén és milyen tevékenységet vállal szabadidejében a gyülekezetben. Felvetődött, hogy a pasztorálpszichológia képzés előtt egy telefonos lelki segély szolgálathoz menne el önkéntesnek, amelynek a hirdetésébe éppen beleütközött.

A háztartási napló eredményeit megnézve kiderült, hogy a maradék elvarratlan szál, a tanácsadói cégnek való bedolgozás is megszüntethető. Elmondta, hogy alapvetően a cég szemléletével nem áll közel hozzá, mégsem kerül sort eddig kenyértörésre. Egy kérdőjel jelent meg a fejemben:

Mitől félsz?

Attól, hogy az igazgató értéktelennek és komolytalannak tart majd. Hogy majd megaláz. Nekem pedig lelkiismeretfurdalásom lesz.

Itt éreztem, hogy az épp racionális síkon haladó coaching folyamatba beúszik egy új szál: a bántalmazás szála ügyfelem életében. És én hagytam. Itt volt a helye. Sőt, egy abszolút direktív, párkapcsolati erőszak áldozataival alkalmazandó kommunikációt választottam:

Figyelj rám: Ez az ember egy bántalmazó agresszor. Hagyd ott!

Ügyfél: Ez durva pillanat volt. Ott dörömbölt a fejemben, amit mondtál: ez egy agresszor, hagyd ott! Erre a felhatalmazásra volt szükségem. Igazából már hazafelé tudtam, hogy meg tudom csinálni és nem lehet baj...

Biztosítottam ügyfelem arról, hogy bármikor felhívhat, ha elbizonytalanodna, és a négyszemközti beszélgetésük után várok tőle egy e-mailt arról, hogy hogyan sikerült. Ügyfelemtől egy héttel később részletes e-mailt kaptam, hogy beszélt az igazgatóval, aki konstatálta ügyfelem döntését, és megegyeztek abban, hogy jelenlegi három folyamatát még befejezi, újakat nem kezd. Ezt írta: „És ennyi volt. Érzelemmentes, hideg, üzleti. Végül is jó, hogy így volt, mert megerősített a döntésemben.”

A hetedik ülésen büszkén mesélte, hogy nem tudta őt bántani az igazgató, majd arról, hogy megtette az első lépést, hogy önkéntes legyen a telefonos lelki segély szolgálatnál.

Már éppen azon morfondíroztam, hogy zárjuk-e le most a coaching folyamatot, amikor kiderült, miért kell az eredeti ülésszámhoz tartani magunkat.

Itt volt a helye gyerekkori és fiatalkori bántalmazásai történetének, és itt volt az ideje annak, hogy elmondja, egész életében bűnösnek érezte magát, mert kell, hogy bűnös legyen valaki. Annak is itt volt az ideje, hogy másfél órán keresztül ezt hallja: Nem a te bűnöd. Nem a te bűnöd. Nem a te bűnöd...

Ügyfél: Most inkább úgy mondanám, hogy mindig bizonytalan voltam, hogy én voltam-e a bűnös ezekben a helyzetekben. És igen, amíg nem beszéltünk erről, valóban úgy gondoltam, hogy valaki mindig van/kell, hogy bűnös legyen. Itt az volt a kulcs, amikor azt mondtad, hogy jó emberekkel is megtörténhetnek rossz dolgok. Amíg Te azt mantráztad, hogy nem az én bűnöm, én addig ezen gondolkodtam.

Az ülés végére ügyfelem váltott közös mesenyelvünkre: „Eddig úgy működtem, hogy nem mertem kinyitni a kalitka ajtaját. Tettem egy kört és visszamentem. Most azt érzem, hogy kiszabadultam, szabad vagyok. Hogy teszek egy kört és ha elfáradok, találok egy fát, egy fészket, amin megpihenek.”

Utolsó, záró ülésünk alkalmával felidéztük az üléseket, és megnéztük, most milyen érzést hoznak elő belőle az történések. Rálátott a régi és új működése közti különbségre. Látta, hogy régi működése az, hogy egy tevékenységnek a felénél meggondolatlanul kiszáll, utána pedig újra futja a köröket, hogy megbizonyosodjon arról, jól tette-e.

Ügyfél: Ez megint tükör: meggondolatlanul kiszállok a dolgok felénél. Berzenkedem a megfogalmazás ellen, pedig tényleg erről van szó, a meggondolatlan, elsietett döntésekről.

A válasz általában nem megnyugtató, a bizonytalanság megmarad. Most magabiztosan, átgondoltan lépett meg egy lépést, és nem érzi, hogy idő előtt. A régi működéshez egy szorító érzés kapcsolódik, az újhoz egy kalitkából szabaduló érzés. Így gyorsan fel tudja őket ismerni.

Ügyfél: Elmondhatatlanul jó érzés, hogy nincs bizonytalanság, nincs szorító érzés – ehelyett nyugalom és békesség van :))

Ha a régi működés jeleit vélné újra felfedezni ügyfelem, azokra a mondatokra fog gondolni, amiket a folyamat során megfogalmazott, vagy hallott: „Ezerféle választás van – élhetsz szabadon”. „Nem a te hibád”. „Mi húz előre ebben a helyzetben?”

Visszatekintve látom, hogy a coaching folyamat nehéz pillanatai, a migrén, a súlyos emlékek felelevenítése mind kellettek ahhoz, hogy ügyfelem a terhétől megszabadulhasson, és ez a szabadulás volt a feltétele annak, hogy a megálmodott szabad útra rá is merjen lépni. Mindez csak a felszínen maradva nem ment volna.

Életet vitt a folyamatba, hogy megtaláltuk kettőnk közös mesenyelvét, és hogy ezt a racionális nyelvvel váltogatni tudtuk. A két nyelv a coaching folyamat során párhuzamosan futott, és szabadon mozogtunk köztük az élettörténet mesélés, a coaching ülés történései és a coaching folyamat ideje alatti történésektől függően.

Csak rá kellett feküdnünk a történések hullámaira és eljátszadozni az általunk beszélt nyelvekkel...

Balla Edit

 

Balla Edit Szociológusként és etnográfusként végzett a Pécsi Tudományegyetemen. Néhány év KKV-nál szerzett munkatapasztalat után a szociális szférában találta meg a helyét. A hajléktalanellátásban és a gyermekvédelemben dolgozott szociális munkásként és 2005 óta vezetőként. Vezetői munkája során mindig az érdekelte a leginkább, hogy munkatársaiból hogy lehet kihozni a legjobbat, tehát hogy tudnak ügyfeleiknek a leghatékonyabban segíteni. Ez fordította a coaching felé. Tanulmányaimat a Business Coach Akadémián végezte, oklevelet 2011-ben szerzett. Ebben az évben kezdte el pszichodráma tanulmányait, melyet azóta is folytat, és melynek szemléletét és eszköztárát a coaching ülések során alkalmazza. Az utóbbi időben fordult a figyelme a karriercoaching felé. Ügyfeleivel arra törekszenek, hogy sikerüljön felismerni azt a munkautat, amely az ő személyiségéből adódik és ahol szabadnak érzik magukat. A Magyar Coach Egyesület alapító tagja, és Etikai Bizottságának tagja