Mivel foglalkozik egy coach? Mit csinál egy pszichológus? Mi a különbség az egészséges emberek önismereti munkája és a terápia között? Ki milyen szakmai háttérrel és főleg milyen jogosítvánnyal dolgozhat az ember személyiségén és viselkedésén? Mik azok a kompetenciahatárok és miért olyan fontosak? Miért kell szabályozni, hogy kinek van joga professzionálisan az emberrel, mint pszichés-, mentális lénnyel dolgozni? Hol vannak az etikai határok? Megmondhatja-e például a coach a coacheenak, hogy keressen fel egy pszichológust vagy pszichoterapeutát?

Kérdések, amelyek folyamatosan napirenden vannak a szakmai közgondolkodásban. Legutóbb például néhány hete indult el ismét élénk vita a Pszichológus Kamara felállításáról szóló törvénytervezet társadalmi vitája kapcsán. Az előterjesztés igazi állóvízbe dobott kő volt, amely komoly hullámokat vert a coaching és más társszakmák körében is. Formális és informális csatornákon folyó vitákban olyan fontos kérdések kerültek elő, mint a coaching és terápia viszonya, a coach kompetenciájának határai vagy a pszichológia és a társszakmák etikai felelőssége. A kibontakozó vita ismét megmutatta, hogy miközben a kliensek vagy ügyfelek oldaláról sokszor megvalósul a szemléletek közötti integráció azáltal, hogy egyszerre jár valaki terápiába és karrier coachhoz, vagy önismereti csoportba és családállításra, addig a szakma legtöbbször még mindig tudományos elefántcsonttornyaiból védi vélt érdekeit.

Az alábbiakban amellett fogok érvelni, hogy ahhoz, hogy ebben a problémakörben egyáltalán eljussunk a megfelelő kérdés feltevéséhez, elengedhetetlenül szükséges, hogy megértsük, mi vezetett el ahhoz, hogy az emberi lélekről, mint professzionálisan menedzselhető folyamatról gondolkodjunk, és egyúttal professzionalizált eljárási standardok gettójába zárjuk. Ehhez némi előzetes bizalomra és kalandvágyra lesz szükség az olvasó részéről, ugyanis azt állítom, hogy ehhez a megértéshez egészen a reformáció koráig kell visszamennünk. A célkitűzésünk azonban nem öncélú történetmesélés, hanem a mának egy lehetséges értelmezéséről lesz szó.

Max Weber szerint egy olyan világban élünk, amelyben már semmilyen varázslat nincs. Kopernikusz óta tudjuk, hogy hol a helyünk a világmindenségben, Darwin óta, hogy honnan jöttünk, és Freud óta azt is, hogy mit miért csinálunk. Nincs többé titok, varázslat, mese vagy mítosz. A modern korban minden és mindenki empirikusan mérhető, és racionálisan menedzselhető. Ahhoz, hogy a menedzselhető dolgok körébe belekerüljön az emberi lélek, az ágoston rendi szerzetes, későbbi reformátor, Martin Luther paradigmaváltására volt szükség. Bizonyára mindenki emlékszik még tanulmányaiból arra, hogy Luther volt az, aki tanításával az ember és Isten kapcsolatából kvázi kiiktatta az egyházat mint intézményt, és arra biztatott, hogy mindenki közvetítő nélkül kerüljön kapcsolatba Istenével. Ennek a vallásos nyelven megfogalmazott állításnak szekularizált gondolkodásunkra is máig ható következményei voltak. Az antik és középkori ember számára adott volt, hogy a világnak istenestül van egy rendje, amit a megfelelő intézményi közvetítőkön keresztül megismerhető és elfogadható. Nem kellett tehát különösen sokat foglalkozni az olyan kérdésekkel, mint hogy mi a személyes élet értelme, vagy mi a helyes cselekvés. Az emberi élet nem egy megfejtésre váró rejtvény volt, ahogyan ma sokaknak az. A válaszokat az intézményeken keresztül hozzáférhető hagyomány tartalmazta, amely rituáléival szabályozta a hétköznapokat, ünnepnapokat, munkát és magánéletet. Nem az egyéni érvényesülés és kibontakozás, hanem a kollektív életút számított követendő útnak.

Azzal, hogy Luther a hagyományt és az azokat közvetítő intézmények létjogosultságát megkérdőjelezte, az ember egyedül maradt nagy kérdéseivel. Természetesen ez a nagy kérdés a középkor embere számára az erkölcsösség és az örök élet kérdése volt. Ami azonban számunka fontos, az nem ennek a kérdésnek a vallásos tartalma, hanem az a következmény, hogy a külső intézményi segítők hiányában nem marad más lehetőség és irány, mint a befelé fordulás. Ha kívül nem található meg a rend, és nem érthető meg a világ, akkor befelé kell figyelni. Ugyanis, ha nincsenek rituálék, és nincsenek intézményi útmutatások azzal kapcsolatban, hogy hogyan találkozhatok Istennel, akkor nem marad más, mint saját belső életem értelmezése. Így születik meg a modern ember egyik legfontosabb strukturális jellemzője: az önmegfigyelés. Önértelmezéseink, önreflexiónk és önelemzéseink innen erednek. A lutheri hagyomány számára csak a belső világ maradt, a kontrollált önmegfigyelés és a cselekvések mögötti szándékok és indulatok megfelelő kezelése, melyek törvényszerűen egy érzületi etika kidolgozását erősítették. Az intézmény, amire szükség volt ahhoz, hogy ebből a vallásos hagyományból az egész modern kultúra hétköznapiságára hatást gyakorló szociális valóság legyen, a pszichoanalízis. Freudnak és tanítványainak köszönhető ugyanis, hogy az „individuum, amely a társadalomban és a társadalom által nem képes már identitásra szert tenni, abban a folyamatban nyeri el identitását és kap orientációt, amely során a 'belső' felismerésre-, és kifejezésre kerül.”[1]

A reformáció embere számára az önreflexiós tevékenység célja Isten megtalálása vagy azoknak a bűnöknek az azonosítása volt, amelyek meggátolták az Istennel való kapcsolatot. Ennek szekularizált formája, amikor a modern ember igazi önvalóját és a hiteles életet keresi. Alisdair MacIntyre, aki az 1980-as évek elején egy középkori hagyomány nyomán az erény nyomába eredt, arra a következtetésre jutott, hogy az emberi élet egy utazás (journey) vagy keresés (quest). A jó élet keresése azonban esztétikai fordulatot vesz. Nem az egyes cselekvések vagy akár szokások morális értékelése fontos, hanem az igazi autentikus élet felfedezése, a hitelesség megtalálása. Ebben az összefüggésben tehát azt mondhatjuk, hogy az ember azért felelős, hogy autentikus történetet írjon életével. Ahhoz, hogy válaszolhassunk arra a kérdésre, hogy hogyan kell élni, először válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy milyen történetnek vagyunk a részesei.[2] Ugyanis minden cselekvés egy lehetséges történet epizódja. MacIntyre erényetikai megközelítése ebben az összefüggésben úgy ragadható meg, hogy az élet mint keresés a jó koncepciójának a megtalálására irányul. Ez a keresés pedig mindig egyszerre önkifejezés is.[3]

Az ember tehát Lutherrel elindult egy belső útra, amely során maga mögött hagyva a nagy társadalmi intézmények világmagyarázó és a hétköznapokat elrendező autoritását, először Istent, majd saját hiteles önmagát kereste. Ezen utazás során az etika elválaszthatatlanul összekapcsolódott az esztétikával. Ez az önreflexión alapuló önmeghatározás és önkifejezés óriási szabadságot adott a modern (és posztmodern) ember számára. A szabadsággal együtt azonban megjelent egy korábban nem ismert félelem. Félelem az emberi lélek ismeretlen mélységétől. A lutheri kitárulkozás a gyónással kapcsolódott össze. Az önreflexió és az azt követő kimondott szó célja az isteni megbocsájtás elnyerése volt. Az önkitárulkozás és önmegismerés mögött ott volt az a remény és hit, hogy az ember - ma úgy mondanánk személyiségének - a legmélyebb rétegeiben ott van az Isten.

Ennek a meggyőződésnek a hiányában azonban maradt a tudatalatti, a vágy, a trieb, az ösztön. A felvilágosult, önmagát racionálisnak tételező ember saját belső világának ismeretlen rétegeitől való félelmét ugyanúgy győzi le, mint az ipari forradalomban a természetet: professzionális folyamatokba szervezi a lélekkel való munkát. A dinamikus modellekben meghatározásra kerül az ideális és diszfunkcionális személyiségfejlődés, megjelenik a patológia paradigmája, és azok az eljárási rendek és szabályok, amelyek mentén tudatos intervenciókkal befolyásolhatjuk, mederbe terelhetjük, vagy tarthatjuk. Az emberi lélekkel való munka módszertan lesz. A modern pszichológia már nem is kívánja vizsgálni az emberi lelket, ehelyett viselkedésről, mentális állapotokról beszél, ezzel egy időben jogot formál arra, hogy kizárólagos, igazi szakértője legyen az embernek, mint „pszichés” lénynek.

Megítélésem szerint mindebből következik egyrészt az, hogy az emberrel, mint lelki lénnyel való munka kapcsán felmerülő szakmai etikai kérdéseket nagyon sokszor éppen ezek a félelmeink motiválják. Coachként félünk például attól, hogy terápiát csináljunk, miközben nem lehet nem terápiát csinálni egy jól működő tanácsadói kapcsolatban. Másrészt pedig félelmeink elől valóban folyamatainkba menekülünk, mert azok betartása kezelhetővé teszi számunkra a felelősséget. Pedig végső soron erről van szó: akár terapeutaként, akár pszichológusként, akár coachként vagy trénerként egy másik ember gondolkodásával, viselkedésével, szokásaival, érzéseivel való munka komoly felelősség. Professzionális és személyes felelősség. A kliens és tanácsadó viszony mindig két ember közötti kapcsolat. Minden fejlesztési- és fejlődési helyzet – még akkor is, ha történetesen üzleti környezetben születik meg –, lehetőség arra, hogy valaki közelebb kerüljön önmagához, és ahhoz a hiteles élethez, amit élhet. A döntő kérdés pedig ennek tükrében, hogy miben bízunk. Ugyanis meggyőződéseink, hiteink és reményeink mentén válik el az öncélú üres fecsegés és öntematizálás a hiteles önreflexiótól. Tehát nem vallásos, és nem hívó szakemberként is tisztába kell kerülnünk azzal, hogy milyen gondolatokat és hitet táplálunk az emberi életről, mint értelmes létezésről.

Ezzel a rövid szellemtörténeti elemzéssel azt kívántam bemutatni, hogy annak az útnak, amit önreflektív önmegismerésnek hívhatunk, amin ma olyan sokan járunk, amikor meg akarjuk érteni magunkat és a világot, vallásos gyökerei vannak. Ezért, amikor az a kérdésünk, hogy ezen az úton, akár tanácsadóként, akár kliensként hogyan viselkedhetünk etikusan, a személyes hithez kell elérkeznünk. Még akkor is, ha ez a hit természetesen lehet szekularizált hit. A szakmai etika szempontjából egyáltalán nem mindegy tehát, hogy mit gondolunk a világról, mik a meggyőződéseink, hogy miben bízunk, mi táplálja bennünk a reményt. Mert ezek azok a források, amelyek elrendezik bennünk és körülöttünk cselekvéseinket és praxisunkat.

Sándor Jenő

SándorJenő.jpgSándor Jenő - Tréner, kvalifikált business coach, doktorandusz, pszichodráma asszisztens. Egyetemistaként a non-profit szférában kezdett el csoportbeszélgetéseket moderálni és fiatalokat mentorálni. Teológus-lelkészként végezett, tanult 2 évig szociológiát, majd továbbképzéseken vett részt, ahol pszichológiával, csoportvezetéssel foglalkozott. Jelenleg a Baker Street's Training Kft tulajdonos-ügyvezetője. A BKF Coach, üzleti edző - szakirányú továbbképzésének a szakvezetője, valamint gazdaságetikából írja a doktori munkáját.

 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

MacIntyre (1981): After Virtue, A study in Moral Theory, Notre Dame Press, 1981

Mela, L. (2011): MacIntyre on Personal Identity, in.: Public Reason, 2011, 3 (1):103-113

Soeffner, H-G. (1988): Luther - Der Weg von der Kollektivität des Glaubens zu einem             lutherisch-protestantischen Individualitätstypus, in.: Brose, H-G. & Hildenbrand, B.             (szerk.): Vom Ende des Individuums zur Individualität ohne Ende, Leske + Opladen

Willems M. & Willems H. (1999): Religion und Identität. Zum Wandel semantischer             Strukturen der Selbstthematisierung im Modernisierungsprozeß, in.: Honner, A.             (ed): Dieseitsreligion: zur Deutung der Bedeutung modernen Kultur. Hans-Georg             Soeffner zum 60. geburstag., Konstanz, UVK, Universitäts-Verlag

[1]    „Das Individuum, das in der Gesellschaft und durch die Gesellschaft keine Identität mehr gewinnen kann, erhält in dem Prozeß, in dem sein 'Inneres” artikuliert und erkannt werden soll, Identität und Orientierung (...)”, Willems & Willems, 1999, 19.o.

[2]    MacIntyre, 1981, 216.o.

[3]    Mela, 2011, 107.o.

 

Töltse le most legfrissebb lapszámunkat!


PDF formátum   890 Ft

Márka
ISSN 2063-6679