Ahhoz, hogy szakemberré váljunk, képzésre, képzésekre járunk. Azonban a tanulásunk nem korlátozódik csupán a szakmai, kognitív folyamatokra, hanem van egy más fajtája is: kialakul, kimunkáljuk a szakmai identitásunkat. Partnereimmel szupervizorként dolgozva fontos kérdéskör lehet, de coaching folyamataimban is többször előkerült már az, hogy miként határozom meg magam, ki vagyok én, mi adja az identitásomat? 

Természetesen munkám során ezeket gyakorló szakemberként én is többször feltettem magamnak, és gondolom, hogy még többször fel is fogom. Ebben a cikkemben az identitás fogalmára, alakulására, kutatására néztem rá, segítve a fentieken való gondolkodást.

Az identitás szó jelentése a tudományos fejlődéssel változott. Jelentése kibővült, manapság talán leginkább, leggyakrabban a pszichológiában használatos, melynek területén mára szakkifejezéssé vált. Találtam egy meghatározást abból az időből, amikor ezt a szót a lélektan vélhetőleg még nem használta:

Identitas (lat.), azonosság, teljes megegyezés alakra és nagyságra nézve. Mint melléknév: identikus, a. m. azonos, ebből képzett ige: identifikál, azonosnak elismer.”
Tolnai Uj Világlexikona
Budapest, 1927

A „Hogyan és miként leszünk azzá, akik vagyunk?” és a „Kik vagyunk?” már az emberi tudat megjelenése óta foglalkoztatja az emberiséget. Az ókori nagy gondolkodók, a középkor tudósai számos értekezést, elméleti munkát alkottak meg, keresve a nagy kérdésre a választ.

A kezdetektől

A 19. században a fizika mint tudományág igen sikeres volt. Törvényszerűségekkel akarta leírni a körülöttünk zajló természeti jelenségeket írja ATKINSON, ATKINSON, SMITH, BEM. Egy neurológus szakorvosra különösen az energia-megmaradás jelensége volt hatással. Ő Sigmund Freud volt, aki úgy vélte, miért ne lehetne a fizikai szabályszerűségeket alkalmazni a lelki élet meghatározására, leírására. Az általa kidolgozott pszichoanalitikus elméletben a személyiségszerkezet működését vizsgálta. Ebben kidolgozta a pszichoszexuális fejlődés modelljét, melyben azt szakaszokra bontva, a nemi identitás kialakulását írta le:

  1. Orális szakasz: a csecsemők legfőbb örömforrása a szopás, mindent a szájukba vesznek.
  2. Anális szakasz: a 2. életévtől, a széklet visszatartásában, elengedésében talál örömet.
  3. Fallikus szakasz: 3-6 éves korig, a lányok-fiúk közötti különbség hangsúlyozódik. Ebben a szakaszban kell megoldania az ödipális konfliktust a gyermeknek, rivalizálva az azonos nemű szülővel, majd később azonosulva vele.
  4. Latenciaperiódus: ez a szakasz 7-12 éves korig tart. Szexuális szempontból csendesebb időszak, a test kikerül a figyelemből, az energiáikat inkább a környezettel való megbirkózásra fordítják.
  5. Genitális szakasz: a pubertás, serdülésen keresztül jut el ebbe, a felnőtt szakaszba.

Eszerint, ha nem jön közbe valamiféle elakadás, akkor a saját nemű szülővel azonosulva az egyén érett szexualitású felnőtté válik, Freud szerint az identitás alakulása ezzel lezárul.

ERIK ERIKSON, aki szintén pszichoanalitikus volt, ezt gondolta tovább, és arra jutott, hogy az emberi identitás fejlődése nem áll meg, nem zárul le itt, hiszen folyamatosan más és más hatások érnek minket a felnőttségünkben is, mutatja be ATKINSON, ATKINSON, SMITH, BEM. Erikson azt kezdte vizsgálni, mi is történik velünk, mi formál, alakít minket, embereket. Úgy vélte, hogy az egyéni fejlődés a különböző életszakaszok szociális viszonyain múlik. A fejlődésnek nyolc szakaszát különböztette meg a bölcsőtől a koporsóig. Ezeket pszichoszociális stádiumoknak nevezte el:

  1. Első életév – bizalom avagy bizalmatlanság
  2. Második életév – autonómia avagy kétely
  3. Harmadik és negyedik életév – kezdeményezés avagy bűntudat
  4. A hatodik évtől a pubertásig – teljesítmény avagy kisebbrendűség
  5. Serdülőkor – identitás avagy szerepkonfúzió
  6. Fiatal felnőttkor – intimitás avagy izoláció
  7. Felnőttkor – alkotóképesség avagy stagnálás
  8. Időskor – integritás avagy kétségbeesés

ERIKSON szerint a személyeknek meg kell oldaniuk az életkorukra jellemző krízist, hogy a következő pszichoszociális feladatra felkészülhessenek. A személyes identitás kialakulása a serdülőkor feladata. Ekkor dolgozik az egyén azon, hogy ki is ő, hogyan és miképpen határozhatja meg önmagát. Ezt a munkát Erikson identitáskrízisnek nevezte el, és meglátása szerint ez az egészséges pszichoszociális fejlődés elengedhetetlen része. Ideális esetben a húszas életévek elejére, közepére megoldódik, és az egyén elindulhat az újabb életfeladatai felé. A későbbi kutatások kimutatták, hogy azok a serdülők, akik törődnek, foglalkoznak az identitásukkal, jóval nagyobb autonómiára tesznek szert. Ennek megtörténtekor elmondható, hogy a személy elérte az identitását. Elmaradásának esetére Erikson létrehozta az identitás konfúziójának fogalmát. 

A kutatás első nagyobb hulláma

A második világháború után a szociálpszichológia kutatásában két nagy hullám vonult végig az identitással kapcsolatos problémák megtárgyalásában. Az elsőben Erikson közvetlen hatása, az ő munkáinak vizsgálata, fogalmainak térhódítása következett. Ez az időszak az ’50-es és a ’60-as éveket ölelte fel. Ennek egyik képviselője, James Marcia szerkesztett egy interjút, melynek felhasználásával serdülőkkel vizsgálta meg Erikson pszichoszociális rendszerét, írja ATKINSON, ATKINSON, SMITH, BEM. Ezekből arra következtetett, hogy az identitásalakuláson belül négy identitásszint található: 

  1. Az identitás elérése: itt azok tartanak, akik már átélték az identitáskrízist, meghatározták önmagukat, túl vannak a kérdezés időszakán. Rendelkeznek jövőképpel, amelyben nem hallgatóként, hanem már egy szakma képviselőjeként látják magukat. Felülvizsgálták az otthonról hozott nézeteket, értékeket.
  2. Korai zárás: ezen a szinten tartózkodók szintén elkötelezték magukat egy hivatás és értékrend mellett, azonban nem mutatták annak jelét, hogy identitáskrízisen estek volna át. A családjuk életfelfogását nem kérdőjelezték meg. Közülük néhányan elkötelezettnek tűnnek, néhányan merevnek, konformistának látszanak. Azt a benyomást keltik, ha egy külső erő megkérdőjelezné az általuk átgondolás nélkül követett szabályokat, akkor összeomlanának.
  3. Moratórium: azokra jellemző, akik éppen az identitáskrízisüket élik át. Keresik a válaszokat, kérdeznek, azonban még nem látják megoldottnak a szüleik rájuk vonatkozó tervei és a saját pályaválasztásuk, érdeklődésük közötti konfliktust. Intenzíven vállalhatnak bizonyos politikai, vallási beállítódást pusztán azért, hogy később az átértékelhessék. Egyik oldalról tekintve nyitottak, etikusak, a másik oldalról szorongónak, döntésképtelennek látszanak.
  4. Identitásdiffúzió: ezt a kifejezést MARCIA alkotta meg ERIKSON „identitáskonfúzió” fogalmára. Az ebbe a kategóriába tartozók közül néhányan átéltek már identitáskrízist, egyesek még nem. Egyikőjük sem rendelkezik integrált énképpel. Érdekli őket egyik vagy másik pálya, azonban lépéseket nem tesznek, hogy közelebb kerüljenek azokhoz. 

Ezeket MARCIA úgy határozta meg, hogy a személy a kérdéses területet az identitásával kapcsolatos problémának látta-e. A szinteket nem tekintette véglegesen meghatározottaknak, hanem az egyén pillanatnyi állapotát tükröző jellemzőknek. Előfordulhat, hogy az egyén életének egyik területén egy másik identitás szinten tart, mint egy másikon és fordítva.

A kutatás második nagyobb hulláma

Az identitással kapcsolatos problémák vizsgálódásában a másik nagy hullám az 1980-as évek közepén kezdett kibontakozni, vezeti át a történetiséget PATAKI FERENC. Erre már az ezredvég hangulata is hatással volt, főként annak a vágynak a megjelenésével, hogy a témát egy alapos, megbízható leírással határozza meg. Ráadásul azzal együtt, hogy valamiféle előretekintést is adhasson a várható irányok alakulásáról, az irányzatok esélyeiről. Cikkem további részében Pataki cikkét használtam fel, ezért nem hivatkozom folyamatosan rá.

Ő úgy látja, hogy a ma emberének, ha a világban való eligazodását tekintjük, számos nehézséggel, problémával kell szembesülnie. Az identitásképzési folyamatok megváltoztak, megszűntek azok az identitás-keretek, melyek korábban segítettek biztonságot adni. A természetes vagy annak látszó társadalmi szerkezetek, keretek fellazultak, a társas normák folyamatosan változnak, a világban lévő értékrendek gyorsan, gyakran kiszámíthatatlanul alakulnak. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az értékekből és normákból számtalan létezik egymás mellett. 

A társadalmi folyamatokban az egyén individualizációjának gyors előrehaladása, továbbá az a fajta technikai fejlődés, amelynek révén a társadalomból információs társadalom vált, csak fokozza a fellazulást. Hatalmas mennyiségű információ zúdul ránk, a tények könnyű hozzáférhetősége megerősíti azt, hogy az igazság csupán viszonylagos, többé nem tény, hanem nézőpont kérdése. Ez állandóan provokálja az egyént, döntésre, választásokra kényszeríti. Olyanok vagyunk, mint egy „ostromlott vár”, írja GERGEN. A mobil technika miatt szinte állandóan elérhetőek vagyunk, gyarapíthatjuk a kapcsolataink számát. A társadalmi, szakmai, földrajzi, kulturális mobilitás, új családi állapotok, új rokoni szálak, és új kapcsolatok létrejötte tovább bonyolítja a napjaink amúgy sem egyszerű helyzetét. 

Az egyéni lét meghatározása egyre inkább bizonytalanná, meghatározhatatlanná vált. A ma jellemző én-állapota GREENWALD szerint a totalitárius ego, mely a következő kognitív torzításokat okozza az egyének én-képében: egocentrizmus (az én mindig fontosabb, mint a valóság); bene-effektancia (az én csak a számára kedvező kimenetelekben látja felelősségét); konzervatizmus (ellenállás a kognitív változással szemben).

A közösségben való létezés szintén változik, csökken az érzelmi színezetű csoportazonosulások száma. Levin meglátása alapján az én és a mi viszonya felborul, főként az előbbi javára. Az egyén kapcsolati köre gyorsan terjed, azonban itt főként csak a funkcionális viszonyai, szerepei kerülnek előtérbe, az intézmények nem kíváncsiak a személyiségére. Ezek a kapcsolatai elhidegültek, felszínesek. Nem motiválja az egyént semmi sem arra, hogy energiát fektessen ezekbe a formális-intézményes alakzatokba.

GERGEN a mai közösségeket így jellemezi: 

  • kollázs közösségek (általában véve az életvitel formái homogének, azonban ezen belül vannak egyéni eltérések, pl.: kismamák), 
  • kartondoboz közösségek (személyes érintkezésben állnak, azonban hiányzik az aktív részvétel, pl.: templom, bevásárlóközpont), 
  • szimbolikus közösségek (valóságban nem léteznek, csupán a technika által, pl.: levelezőlisták).

Ilyen viszonyok között mai világunkban egyre inkább jellemző az „az vagyok, amit választok” attitűdje. Ez a látszólag szabadságot adó megközelítés ugyanakkor nagy terhet is ró az egyénre, hiszen ennek a felelőssége sokak által elviselhetetlen. A választék nagyon nagy, az identitás minták ráadásul sokszor változékonyak. Ráadásul a „ki vagyok?” kérdése helyett egyre inkább az látható, hogy „hogyan jelenítem meg azt, aki vagyok?”

Azonban az egyén választásából eredően nem könnyű a saját azonosságtudat kialakítása, mivel „énjének és identitásának kidolgozása és fenntartása mind nagyobb önreflexív erőfeszítést követel”, írja PATAKI. Ellenőrizni, hogy tényleg azon az úton jár-e, mennyire tér el attól viselkedésében, gondolkozásában az egyén, valóban sok energiát igényel. Ha ez sikerül, akkor az mindenképpen nagy teljesítmény.

Sokan azonban nem vállalják ennek a nehézségeit, olykor kínjait. Ehelyett a pillanatnyi élvezeteket választják, az azonnali kielégülést keresik öröm és sikerorientált életvitelükben, ők a fogyasztást helyezik előtérbe. Többek között ez is eredményezheti az ERIKSON által leírt, MARCIA által pontosított állapotot, az identitásdiffúziót. Erősödik a moratórium, az elhalasztás igénye. Mindinkább jelen van az elköteleződéstől való menekülés, csökken a házasságok száma, kitolódik a pályaválasztás ideje. Ezt az állapotot sajátságos tünetegyüttes kísérheti: „menekülés az önreflexiótól”, a félelem az egyedülléttől, magára maradottságtól, a befelé tekintéstől. Ennek elnyomására szolgálhat az erős külső zajok, ingerek, kihívások állandó keresése. A kimenetel pedig lehet viselkedési rendellenesség, az adott helyzethez tartozó pillanatnyi magatartás. Az élet a rögtönzésekről szól. 

Azonban az időnként megjelenő és átélt hiányérzetek azt okozhatják, hogy feltámadhat az egyénekben a valahová tartozás igénye. A „magányos tömeg” egyedeinél kialakul a magányból való kitörés vágya. Ennek egyik véglete lehet az, hogy beállnak a sorba, vagy pedig valamilyen szélsőségességet keresve találnak viszonylagos biztonságot.

Az identitás-fenyegetettség érzése is terjed. A világban fellelhető csoportok, legyenek azok bármilyen elven szerveződőek, egyre erőteljesebben reagálnak az őket megkérdőjelezőkre vagy az őket diszkriminálókra.

Ahol mostanában tart

Manapság különböző, egymás mellett létező elgondolások léteznek az egyéni én kialakulásának leírására:

1. ERIKSON azt tartja, hogy a mai, modern világban lehetetlen eligazodni, létezni egy tartós, jól meghatározott, stabil identitás-érzet nélkül, melyért természetesen meg kell küzdenünk.

2. ZURCHER, aki a szimbolikus interakcionista hagyományt képviseli, szinte elsőként fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy a változó társadalomban alakuló énnek folyamatszerűnek kell lennie, mintsem rögzített szerkezetnek. Legyen rugalmas befelé és kifelé, nyitott, képes a folyamatos újraalkalmazkodásra, türelmes és autonóm. Ez a változékony én, mely a változások ellenére folytonos tudattal és érzettel rendelkezik. A változás képessége a maradandóságot jelenti.

3. GERGEN és FOGEL munkásságában merült fel a „viszonyszerű én” vagy „kapcsolat én”. A kapcsolatok és azok változásai formálják, alakítják az identitást. Nem az egyént, hanem a kapcsolatait vizsgálva juthatunk el annak meghatározásához, hogy ki is ő?

4. A konstrukcionisták szerint az én-rendszer nem rendelkezik kontinuitással, hanem az én minden helyzetben újraszerveződik. Megkérdőjelezik az é-nek a nyugati kultúra szerint hierarchizált és centralizált szerkezetét, az én és az identitás folytonosságát. Úgy tartják, hogy az én viszonylag autonóm én-pozíciók dinamikus sokfélesége egy képzeletbeli térben, ahol az én folyamatosan fluktuál különböző vagy éppen ellentétes pozíciók között. Folytonosan azonban csak az elbeszélő-én létezik.

De miért is van szükségünk identitásra? PATAKI számomra jól érthetően, egyszerűen válaszol: segít a túlélésben. A tartós identitás segített a mélyen strukturált társadalmi rendszerek fennmaradásában. A másik oldalról nézve pedig egy ilyen társadalom segített az egyénnek abban, hogy megerősítette az identitását, mintegy kölcsönhatásban, egyfajta szimbiózisban létezve. Az identitásunk segít abban, hogy alkalmazkodjunk, túléljük a nehézségeinket, megküzdjünk azokkal, megoldási stratégiákat tanulva azoktól a csoportoktól, emberektől, akik számunkra fontosak voltak vagy még azok. Egyszóval a túlélést jelenti, jelentette mind az egyén, mind pedig a társadalom számára.

Jegyzetek

  • Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E., Bem, D. J.: Pszichológia. Budapest, Osiris-Századvég, 1995
  • Pataki Ferenc: Élettörténet és identitás. Pszichológia 1996/1, pp. 3–47.

Rozgonyi Róbert

Diplomás szupervizor-coach, szupervizor, szociális munkás vagyok. Tizenegy éve foglalkozom emberekkel, öt éve a munkaélet problémáival, és megerősödő tapasztalatom, hogy a gát sokkal inkább bennünk vannak, mint a környezetünkben. Ha ezt megértjük, belátjuk és elkezdjük a lebontásukat, jön az eredmény: az építkezés, a kiteljesedés. A változásnak ebben a csodálatos folyamatában támogatom a coaching és szupervizált partnereimet, klienseimet.