2003 szeptemberétől 2004 júniusáig drámapedagógiai csoportot vezettem Szentendrén. A hat fős csoport 13-14 éves gyerekekből állt, köztük többen magatartászavarokkal küzdöttek, például hiperaktivitással, hárman tanári nyomásra kerültek közénk, mert iskolai viselkedésük kritikussá vált.

Miért személyes? A gyerekek szempontjából az, mert egyéni fejlődésüket tartottam szem előtt. Ezzel persze módosítottam az előírt szokványos tematikán. Személyes, mert az  ő viszonyukat akartam javítani magukhoz és a világhoz. Az én szempontomból személyes, mert saját tematikám szerint haladtam, az általam fontosnak és értékesnek tartott módszerek közül válogattam, és személyes, mert az órák alatt minden figyelmemet a gyerekeknek szenteltem.

Miért drámapedagógia csoport, miért nem színjátszó kör? A legmeghatározóbb különbség, hogy a drámapedagógia kisebb hangsúlyt fektet a produkcióra . A célom az volt, hogy kapcsolatba kerüljünk egymással, előhívjak érzéseket, amelyek megfogalmazásával önmagukkal is kapcsolatba kerülhetnek a gyerekek. Ezt az segítette, hogy szabadon beszélhettek arról, mit szeretnek csinálni, mik foglalkoztatják őket.
A foglalkozások a következő elemekből álltak: lazítás (relaxáció, oldott beszélgetés) felolvasás ( novellák és mitológiai történetek) művészeti alapismeretek (művészeti albumok nézegetése), mozgásgyakorlatok (thai-chi, szabad ugrándozás, szoborjáték), beszédtechnika, festés-rajzolás-agyagozás, helyzetgyakorlatok, versmondás, portrékészítés.

Az első órán megkértem mindenkit, hogy nevezzék meg és írják le az összes érzést, ami eszükbe jut. Nagyon kevés jutott eszükbe. Az év folyamán vissza-visszatértünk erre egy-egy film vagy irodalmi mű kapcsán és egyre gazdagodott az érzéstár. Aki akarta elmesélte álmait. Mindjárt az év elején  R teljes nyíltsággal, mondhatni megkönnyebbüléssel megosztotta velünk azt a mindennapos álmát, hogy meghal. Utálok aludni-, mondta. Bizonyos időközönként –úgy kéthetente– megkérdeztem, hogy még mindig ugyanazt álmodja-e.  Ő mindig meglepődött azon, hogy kérdezem. Úgy december táján megszűntek a rossz álmai. Nem tudom bizonyítani, hogy ez az apró törődés vezetett eredményre. A lényeg, hogy R nem álmodta többet, hogy meghal.A foglalkozások elemeit spontán sorrendben és mennyiségben igazítottam a csoport állapotához. Mindig többre készültem, mint amit a két és fél óra alatt meg tudtunk valósítani.

Értékeltem, hogy a gyerekek feláldozzák a szombat délelőttjüket, nem alhatnak sokáig, mert 9-kor  kezdtünk. Néhány bevezető lazítógyakorlat után reggeliztünk: gyümölcslevet és kiflit vittem, amit a gyerekek szívesen fogadtak. (tanulmányozni való pici konfliktusok jöttek létre néha, ha kevesebb poharat vittem, mint ahányan voltunk. Az év elején 1-2 gyerek azt az álláspontot foglalta el: inkább nem kérek, de „utána” nem iszom. Az év végére, pedig szívesen megosztották egymással a papírpoharakat, miután elmosták.)

A felolvasás eleinte némi akadályba ütközött. Hermann Hesse: A költő című novelláját olvastam fel, ami egy kínai lantjátékos, Han Fok életéről szól. Többen tiltakoztak, hogy kínai történet őket nem érdekli, „biztos unalmas lesz”. Főleg Z  hangoskodott, és visszavágyott az otthoni számítógéphez. Mégis sikerült felolvasni a 7 oldalas történetet. Ez szeptemberben történt, májusban megkérdeztem ki emlékszik a kínai költő nevére. Z azonnal válaszolt: Han Fok. Nem akarok ebből az esetből se messzemenő következtetést levonni, de számomra élmény volt megtapasztalni azt, hogy a lázadó viselkedés gyakran álarca az érzékeny figyelemnek. Örültem annak is, hogy nem akartam megváltoztatni ezt a viselkedést. Nem akartam nevelni, csak lehetőséget adni a kibontakozásra. A következő történet, amit felolvastam, szintén Hermann Hesse írása volt, címe: A törpe. Ezt több alkalomra osztottam.

Kezdetben ez ellen is tiltakoztak, de amikor félbehagytam– szándékosan egy izgalmas résznél– szinte könyörögtek, hogy folytassam. Amikor befejeztem, megkértem mindenkit, hogy mesélje el. Elvárások, szempontok nem voltak. Z szakadozottan emlékezett a történetre a főhősnőt teljesen kifelejtette. R gyönyörűen mesélte el, nagy hangsúlyt fektetve az érzésekre. C egy egész más történetet mesélt el, csak abban hasonlított a felolvasottra, hogy kutya szerepelt benne. A helyzetgyakorlatnál, amikor egy részletet eljátszottak, Ő játszotta el a legnagyobb átéléssel és érzékenységgel a jelenetet.

A helyzetgyakorlatoktól nagyon sokat vártam. Azt reméltem, hogy felszabadítja a gyerekek játékos kedvét. Nem így történt, pedig több oldalról nekifutottam. Legelőször, mintegy próbaképpen megkértem álljanak szembe a tükörfallal. Mindössze annyi volt a feladat, hogy egy percig nézzék saját magukat. Nem sikerült: nevettek, idétlenkedtek, elmentek:zavarban voltak. Később festményeket mutattam, amiket egyszerű jelenetként kellett volna eljátszani. Volt gondolkodási idő, beszélgettünk róla, mégsem ment. A harmadik fajta próbálkozásom saját helyzetgyakorlat: saját életük, saját gondolataik. Ellenállást nem éreztem. Csak valami képtelenséget. Hogy a kudarc oka belső merevség, rossz beidegződések, vagy egyéni ambicók hiánya volt-e, nem tudom. Lehet, hogy egyszerűen korai volt. 1 év egy ilyen összetételű csoportnál talán még kevés az önkifejezéshez ebben a formában. Az összpontosítás is nehéz volt nekik.

Hasonló helyzet alakult ki a zenével és a tánccal. Carlos Saura Carmen– című filmjének zenéjét mutattam meg, teljes elutasításra találtam. Egy másik alkalommal azt kértem, hogy becsukott szemmel mozogjanak egy tapsolt ritmusra. Z kivételével mindenki szinte teljesen mozdulatlan maradt, sőt a szemüket sem tudták egy percnél tovább csukva tartani. Talán ez is korai. Zenével kapcsolatos siker volt, hogy C, nagyothalló fiú elhozta szájharmonikáját. Hosszas unszolásra eljátszotta néhány saját szerzeményét. Nagyon szép volt.  A többiek értékelték, ő pedig nagyon büszke volt.

A mitológiai történeteket érdeklődéssel hallgatták. Amikor bejelentettem, hogy ókori mitológiai történetek következnek, G kifejezte azt a kívánságát, hogy legyen benne akció és robbantás. Elég passzívan reagáltak Odüsszeusz, Bellerofontész és a többiek tragédiájára: érdekes viszont, hogy párhuzamokat fedeztek fel a „modern” hősök és az ókoriak bizonyos vonásai között.

Mindig kerestem azt a területet, ahol érdeklődést tudok ébreszteni. A beszédtechnika és a kézműves foglalkozás ilyen volt. Késznek mutatkoztak hangerő és artikuláció gyakorlatokra. Montágh Imre „mondd följebb” gyakorlatánál két döbbenetes eset is történt. A gyakorlat abból áll, hogy körbe állunk, valaki elkezdi a sort: suttogó hangon azt mondja: mondd följebb. A mellette álló kicsit hangosabban ugyanazt, a következő még hangosabban és így tovább. Itt derült ki, hogy Z-nek csodálatosan erőteljes, zengő az orgánuma. Nagy örömére szolgált, hogy hangját kiterjesztheti, bátran ordíthat. Amikor felfedeztem ezt a képességet, megkértem, hogy ezen a „hőfokon” olvasson el egy kiáltványt. Többszöri nekifutás után képes volt arra, hogy kontrolláltan kieressze a hangját, szépen értelmesen olvasott. Mondtam neki, hogy én a segítségére leszek abban, hogy kifejlessze ezt a benne lakozó képességet: gyönyörű orgánuma mindenkire nagy hatással lesz. Ez nagyon meglepte és láthatóan jó érzéssel, töltötte el. Nem dicsértem, csak a tényeket közöltem vele tárgyilagosan, őszintén. A többiek felbuzdultak: „Bennem is van ilyen jó tulajdonság, amit ki lehet bontakoztatni?”

A másik említésre méltó történet egy kislányé, aki november táján toppant a csoportba. Halk szavú, szégyenlős lány volt, aki azért szívesen részt vett a munkában. A „mondd följebb” gyakorlat eleinte nehéz volt neki. Csak a második kör után tudta kiereszteni a hangját, de akkor viszont annyira, olyan erőteljesen, hogy egy pillanatra döbbent csönd támadt. Mindenki rámeredt,  ő pedig megijedt. Azt hiszem saját magától. Soha többet nem jött. Lehetséges, hogy egy ilyen egyszerű gyakorlat is létrehozhat ijesztő szembesülést önmagunkkal? Felolvasás közben általában arra kértem  őket, hogy rajzoljanak egy közös óriási papírra. Eleinte zavarták egymást, volt, hogy belefirkáltak egymás rajzába, máskor vastag vonallal elhatárolták a saját munkájukat. Később képesek voltak közös művet létrehozni, egymás vonalát folytatni, egyikük vázlatát másik kidolgozni. Volt hogy egymásnak adták az ecsetet, mindent megbeszéltek. Nagyon megható volt. Örültem, hogy egymással is kapcsolatba kerültek és nem bántam, hogy nem szigorúan meghatározott feladatokat adtam. Sikeres volt még a művészeti albumok nézegetése is. Bár Z szokás szerint tiltakozott:”Már megint kultúra! Olyan unalmas!” De azért  ő is nézte. Nem akartam mást ezzel, csak hogy
szemlélődjenek kicsit. Fogadják be, amire fogékonyak, ne merítsenek belőle, ne vonjanak le belőle tanulságokat, csak nézzenek. Az  ősi művészet többüket lázba hozta. Számomra ez értékesebb volt– nem akartam rájuk nyomást gyakorolni.

Célul tűztem ki a költészettel való kapcsolatteremtést. Kiválasztottam verseket, amik közel álltak az egyes gyerekek érzésvilágához. Miután nem féltek a rossz osztályzattól - büntetéstől – ha nem tanulják meg, csak az érdeklődésükre apellálhattam. Mit jelent ez? Kiválasztok személyenként egy verset, ami szerintem lehetőséget ad megvillantani egyéniségüket. Mi történik, ha egyikük nem tanulja meg? Következő alkalommal megpróbálom megközelíteni a verset érzelmi szempontból. Együtt megnevezzük az érzéseket, amiket a költő ábrázol. Felidézünk hasonlókat a saját életünkből. Ha ezután se tanulja meg, elejtjük a verset. Ez azt jelenti, hogy nem sikerült kapcsolatot teremteni. Nincs értelme erőltetni, mással próbálkozunk. Olyan is volt, hogy megtanulta, de valami belső gát nem engedte, hogy elmondja. Ekkor a következő módszerrel próbálkoztam: lazítsunk, majd idézzük fel azt az érzést, ami a saját életedben rímel a versben felfedezettekkel. Ezután indulj el! Kezd el mondani a verset sétálva. A tapasztalatok szerint sikerült! A módszer eredményesnek bizonyult.

Az évi közös munkánk koronája egy előadás volt  – az egymással kialakult kapcsolat megmutatása a közönségnek és magunknak is. Bizonyítva láttam, hogy a produkció nem cél, hanem a kibontakozást szolgáló eszköz. Egy rövid Szentivánéji álmot játszott el a csoport. A szöveget mindenki otthon tanulta meg, mindössze kétszer próbáltunk.
Akadálymentesen siklottak a párbeszédek, az én rendezői szerepem csak a mozgások eligazítására irányult. Fegyelmezésre most sem volt szükség. Közös, nagyszerű élményünk volt! Számomra munkánk igazolta, hogy azok az alapelvek amelyeket a magam számára megfogalmaztam, eredményhez vezettek. A szülők és tanárok visszajelzései is igazolták ezt. Helyesebb a fejlesztés, mint a büntetés–jutalmazás rendszer, az értékek kibontakoztatása jobb, mint a dicséret, és a törődés jobb kapcsolatot alakít ki, mint a nevelés.

 Ezek bizonyítására a mellékelt fényképeket tudom felmutatni. Kéthavonta mindenkiről portrét készítettem. Ezek itt Z változását mutatják 2003 szeptembere és 2004 májusa között. A képaláírások az  ő megjegyzései amiket ő ezekhez hozzáfűzött.

 

Domokos Judit kortárs művész. Keramikusnak tanult, majd drámapedagógiai képesítést szerzett. Néhány éve  különleges serdülő csoportokkal foglalkozott.
"A Gestalthoz Jorge Bucay művei vittek közel. Valahogy úgy tudja kifejteni a gondolatait, és az érzéseit, hogy az számomra ismerős. Nem egy elméletet látok szavakkal leírva, hanem a bennem levő, nehezen megfogalmazható érzéseket, elszigetelt ábrándokat fogalmazza meg szép tisztán. Közel álltak hozzám azok a pszihológiai irányzatok, amelyeket Carl Rogers és Thomas Gordon képvisel, s amik az elfogadást, nyílt kommunikációt és a figyelmet tartották fontosnak az emberi kapcsolatokban. A Gestalt új értelmezési keretet adott ezeknek az ITT ÉS MOST előtérbe helyezésével: egészen más a figyelmem, ha képes vagyok egy párbeszédben jelen lenni, teljes figyelmemmel a másik félre koncentrálni MOST, és nincs bennem az, hogy mi volt tegnap, vagy évekkel ezelőtt, és vajon mi lesz a jövő héten. És nem csak a gondolataimban nincs múlt és jövő, az érzéseimet sem befolyásolja múltba merengés, vagy jövőért aggódás."