Dr. Stark András pszichiáter, orvosi pszichológus, pszichoterapeuta, a pécsi kulturális élet meghatározó személyisége. 1975-ben a Dr. Kézdi Balázs vezetésével alakult S.O.S. ÉLET telefonos segélyszolgálat egyik alapítója, majd később szakmai vezetője. 1984-től a Baranya Megyei Kórház Mentálhygiénés Intézetének vezető főorvosa. 1988-tól Magyar Pszichoterápiás Társaság Dél-Nyugat Magyarországi Tagozatának elnöke, majd az ebből alakult Pannónia Pszichiátriai Egyesület elnöke, 1993-tól a Dinamikus Rövidterápiás Egyesület és Alkotó Műhely elnöke. 

Fiatalos lendületével, újító ötleteivel aktívan jelen van a pszichoterápia és pszichiátria területén – a gyógyításban és oktatásban egyaránt –, miközben orvostanhallgatók és pszichológushallgatók számára nyújt önismereti élményt a filmművészet segítségével. A film iránt érdeklődők pedig az Apolló Moziban immár több évtizede tartott filmklubok keretein belül találkozhatnak vele. András nem titkolt célja és küldetése a kultúra ébren tartása a nyüzsgő egyetemi városban: a Bizalom Magán Pszichoterápiás Központban gyakran szervez szalonokat, ahol a szakma és a művészvilág találkozhat egymással. 

Stark Andrást az identitás téma kapcsán hívtuk közös beszélgetésre. Kíváncsiak voltunk, pszichiáterként mit gondol erről a divatos, sokat hallott fogalomról, miként látja ennek fejlődését, és mit tart a mai generáció legfontosabb identitáskérdésének. Emellett saját személyes és szakmai identitásáról is kérdeztük őt, melynek fontos része az emberi lélekkel folytatott munka, a filmek és az álmok világa. Az izgalmas beszélgetés és élménymegosztás során pedig mindannyiunk története formálódott egy kicsit.

Magyar Coachszemle: Az identitásról szeretnénk kérdezni, ami manapság nagyon divatos, sokat ismételt fogalom. Tudnád egy kicsit először körvonalazni, hogy mit jelent tulajdonképpen ez a fogalom, illetve mi tartozik ebbe a fogalomkörbe?

Stark András: Bennem egy kép él erről a fogalomról, amely a pszichoterápiás munkám és a saját önismereti munkám kapcsán alakult, és folyamatosan változik. Egyrészt az önmagunkról alkotott kép, tudás, amely részben tudatosan, részben tudattalanul, de mindenképpen jelenvalóan irányítja, szervezi azt, hogy a mindennapi életben hogyan viselkedünk másokkal , milyen képet igyekszünk mutatni másoknak magunkról, hogy detektáljuk azt, hogy mások milyennek látnak minket. A kettő közötti különbség miatt pedig folyamatosan szorongunk. Ez egy nagyon fontos pont, hogy magunkat tudjuk definiálni, és érzékelni azt, hogy mások hogyan érzékelnek minket.

MC: Ahogy a generációk változnak, úgy változik az identitás is. Te hogy látod ezeket a különbségeket? Úgy értem, hogy például a Te generációd identitásában mi volt a központi szervező elem, és a mai fiatalok számára mi az, ami leginkább identitásformáló hatású?

SA: Én 1948-ban születtem, és az identitásomban egy fontos pont, hogy a szüleim a holokauszt túlélői, és én a holokauszt után született első generáció tagja vagyok. Ez az egész életutam során mindig változóan, de mindig jelenlévően egy olyan viszonyítási pont volt, ami fontos a számomra. A másik ilyen identitásformáló pont 1956. ’56-ról csak gyermekkori emlékeim vannak – amikor például a Munkácsy Mihály utca faláról lövik le a vörös csillagot, vagy a tankok látványa – de ez később is fontos pont volt, mindig érdekelt, mi is történt igazából. Mert amit az embert érzékelt, és amit utólag megtudott, az nagyon különbözött. Aztán 1968 egy nagyon fontos identitásképző pont. A remény, az új gazdasági mechanizmus ideje Magyarországon, amikor egy modernizálódó, szabaddá váló szocializmus reménye és illúziója bontakozott ki. A prágai ’68, Lengyelország, a nyugati diáklázadásokkal, hozott egy olyan reményt, egy olyan új világot, amelybe a hippi-mozgalmakkal, a szexuális forradalommal, és az egydimenziós ember megjelenésével újfajta gondolatok, eszmék áramlottak be. Ekkor már egyetemista voltam, és ezek a mi fiatalságunkban úgy tűntek, hogy meghatározóak lesznek, és megkülönböztetnek minket a szüleink és a tanáraink nemzedékétől, ezért volt fontos nemzedéki identitásképző pillanat ’68. Aztán leverték a prágai tavaszt, és nyilvánvalóvá vált annak az illúziónak a hazugsága is a lengyelországi eseményekkel, hogy a zsidóság emancipációját a szocializmus fogja megoldani. Ez egy fontos szembesülés volt számomra. Aztán a 70-es évek szamizdat korszaka, amikor a magyar értelmiséget elkezdték kiszorítani az országból, vagy a második nyilvánosságba kényszerítették. Ezek mind fontos identitás-meghatározó idők voltak. 

MC: Úgy tűnik, hogy az identitásban nagyon sok titok, bizonytalanság van, és rengeteg emlék, amelyek egymásra rakódnak.

SA: Így van. És hogy miben más a mai fiatalok identitás-meghatározása? A fiatal generációk számára talán a rendszerváltás lehet egy ilyen történelmi viszonyítási pont. A fiataloknak azonban már nincsenek arról emlékeik, hogy milyenek voltak az úgynevezett szocialista évek, talán a szülők meséltek róla, vagy vannak családi történetek. Nekünk viszont egy olyan fontos időszak volt ez, amikor olyan kérdések merültek fel, hogy lesz-e valódi változás, lehet-e egyszer szabadon és nyíltan beszélni. – Persze a rejtjeles beszéd, a titkok és hazugságok álságossága a 60-as 70-es években egy nagyon termékeny időszakot eredményezett a filmművészetben és az irodalomban is. Amióta nyíltan lehet beszélni, már korántsem olyan izgalmas a magyar filmművészet. – Tehát úgy gondolom, hogy a történelmi tudat a fiatal generációk számára már kevéssé fontos identitásképző elem. Sőt, egy kicsit félek attól, hogy a kultúrának, a művészetnek a történetisége, a 20. századi avantgárd és a modern művészetek nem annyira fontosak és érdekesek a mai huszonévesek számára. Sajnálattal érzékelem ezt. 

Látok ma egy újfajta identitás-bizonytalanságot. Nekünk szerencsénk volt, mert voltak olyan történelmi dátumok, olyan időszakok, amelyeknek a történelmi jelentősége érzékelhető, reflektálható volt. Ma kevesebb ilyen identitásképző, társadalmi jelentőségű és hatású elemet érzékelek, persze lehet, hogy ez egy torz percepció a részemről.

MC: Akkor lehetséges, hogy ezek a fontos történelmi pillanatok, változások kapaszkodót jelentenek a személyes identitás alakulásában?

SA: Igen, mindenképpen. Számomra például ezek határozták meg azokat az értékeket, amelyekben kerestem és megpróbáltam tudatosítani önmagamat. Ezen kívül mindig fontos volt számomra, hogy találjak olyan referenciaszemélyeket is, akik képviseltek bizonyos értékeket, akiktől tanulhattam. Nagy szerencsém volt például, hogy Ember Judit barátja lehettem a 70-es 80-as évektől. Tőle tanultam meg, hogy hogyan lehet a valóság és látszat felszíne mögé nézni. És persze kerestem a saját értékítéleteimet. Ezek az élmények, amelyekről beszéltem, ebből a szempontból mind nagyon fontosak voltak. Mindez összefügg a tudatos és tudattalan többrétegűségével, és az önmagunkról alkotott kép tudatos és tudattalan rétegeivel.

MC: Többször is említetted a filmeket. Hogyan látod, a filmek jelenthetnek egyfajta hidat a generációk között? És segíthetnek-e a filmek a saját önazonosságunk megismerésében, illetve lehet-e a filmekben egy olyan univerzális mondanivaló, ami minden generációt meg tud szólítani ebben a tekintetben?

SA: A kérdést hallgatva Szabó István filmjei jutottak eszembe, például az Apa, és az Álmodozások kora. A 60-as 70-es években gyakran használtak híradó-képeket a játékfilmekben. Elég volt egy pár klip-szerű bevágás, és mindenki tudta, hogy miről van szó. Tehát voltak olyan egyezményes, közös képi jelek, amelyek mindenkinek ugyanazt jelentették, és ez egy nemzedéki és generációs meghatározó pont volt. Ugyanígy a francia újhullám filmjei, mi ezeken nőttünk fel, ekkor jártunk filmklubokba. Ezek a filmek egy újfajta szemléletmódot alakítottak ki, a férfi-nő kapcsolatok területén például. Egy újfajta párkapcsolati, érzelmi intimitás iránti vágy, a polgári család meghaladási kísérletei kerültek előtérbe, és az a kérdés, hogy meg lehet-e haladni a birtokláson alapuló érzelmi viszonyokat. Ez persze ott volt a hippi-mozgalom mintáiban is. Ma a művészet talán azt tükrözi, hogy a hippi-korszak szülőinek gyermekei hogyan viszonyulnak a szüleiknek ehhez az életeszményéhez, amiben rengeteg a csalódás, rengeteg volt az illúzió, rengeteg volt a realitástól való elszakadás, és olyan problémák forrásává vált, amelyekre senki nem gondolt még a 60-as években.

A kérdésre visszatérve, a filmklubok során azt tapasztalom, hogy a mai fiatalok is nagyon jól tudnak dolgozni ezekkel a filmekkel, csak meg kell tanítani nekik egy számukra újfajta nézői beállítódást. Például, hogy ne beszéljenek közben, hogy ez nem olyan, mint amikor otthon a laptoppal az ölünkben nézünk egy filmet, és egyből elmondjuk a véleményünket, hanem az érzelmi átélésnek a feszültségeit tartsuk meg magunkban. Hogy nézzük végig közösen, de aztán cipeljük ennek az érzelmi feszültségét magunkban, mondjuk egy hétig. Azt látom, hogy amit a 19-20 éves fiatalok mondanak a filmekről való beszélgetések során, az nagyon is fontos, a spontán meglátásaikban lényeglátás van, és örülnek, amikor a beszélgetésekben megpróbálom rávezetni őket egy rejtettebb, mélyebb tartalomra és összefüggésre, ami már őróluk, és önmagukról is szól. Ilyenkor érzem, hogy megéri, s szinte már missziónak is tekintem, hogy megismerjenek olyan neveket, mint Bergman, Antonioni, Fellini. Persze próbálok mutatni nekik új filmeket is, hogy ne legyen nagyon ijesztő ez a szakadék a vizuális kultúrának és a klipes szerkesztésmódnak a hozzáállásában a mai filmekhez képest.

MC: A filmeken keresztül sokat foglalkozol a férfi és női szerepekkel, férfi és női sorssal, amelynek az identitás is fontos része. Ezzel kapcsolatban mit gondolsz, mi jelenthet nehézséget egy mai fiatal nőnek, vagy fiatal férfinak összehasonlítva a korábbi generációkkal?

SA: Természetesen a filmművészet is tükrözi a korábbi sztereotip, hagyományos nemi szerepeknek a tövestől való kiirtását és átalakulását. Ezért szívesen vetítem azokat a filmeket is, amelyek a hagyományos nemi szerepeket mutatják, mint például az Az utolsó tangó Párizsban. Egy fiatalt mindig az izgat legjobban, hogy hogyan kell szeretni, ez az egyik alapkérdés, és ezt a nemzedékeknek mindig újra kell tanulniuk. Most szabadabban lehet reflektálni arra, hogy a nőiesség és a férfiasság sztereotípiái változóak. Ez persze a fiatal generációk számára sok bizonytalanságot is jelent. Vagy nagyon jó példa, és ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik egy másik film, a Zongoralecke. Mindenkinek meg kell kreálnia a saját identitását, és benne a nemi identitását is: hogy hogyan akarjuk megélni, hogyan látjuk, hogyan érezzük jól magunkat a bőrünkben, hogyan tudunk reflektálni azokra a szülői mintákra, amelyekkel azonosulni lehet, és hogyan lehet velük ellen-azonosulni, akár tudattalanul is. És ez sok bizonytalanságot kelt.

Néha van olyan utóvizsgálat, hogy egy-egy kurzusomra járó fiatal elmondja évek, évtizedek múlva, hogy meghatározó volt számára egy filmélmény. Például járt hozzám egy vietnámi apától és magyar anyától származó fiú, aki most keresett meg újra – Skype-on beszélgettünk. Jelenleg Vietnamban él, a kilencvenes években járt a kurzusaimra, és még mindig emlékszik a filmekre. Számára, hogy ő kicsoda – magyar vagy vietnami? – még mindig kérdés. És azt hiszem, hogy magyarként sem sokkal könnyebb definiálni önmagunkat, hiszen a több identitáselemet és gyökeret valamilyen módon békével kell önmagunkban oldani, ezzel együtt pedig a családtörténetünket is. 

MC: Mi lehet az álmok szerepe ebben a folyamatban? Terápiás munkád során és önismereti, saját élmény csoportok keretében sokat foglalkozol álmokkal. Hogyan lehet az álom identitáselem?

SA: Nem az elsőként kínálkozó válasz az, ami számomra érvényes erre a kérdésre. Nem az álmok szimbolikája segítségével, nem az álomfejtés jelentésadása révén, hanem – az egyéni terápiában és a DREAM-csoportjaimban is – sokkal inkább a közlés: önmagunk kifejezése, megmutatása, és az egymással való élménymegosztás nagyon belső, nagyon személyes és intim közegének a megteremtése révén. Úgy tudunk önmagunkról fontos belső identitáselemeket elmondani, hogy azok nem megkonstruált, nem a racionalitás és kognitív ismeretek által meghatározott tartalmak, hanem belső élmények, vágyak és félelmek keverékében alakulnak ki, amelyek az álmaink sajátosságai. Én magam is meglepődök a saját álmaim kapcsán, hogy olyan valóságelemeket tartalmaznak, amelyeket soha nem láttam, mégis én magam konstruálom. Hihetetlen az a belső filmrendezői tudattalan erő, amely a bennünk lévő képi emlékekből és élményekből olyan új valóságot formál, ami nekünk magunknak is újat tud mondani. És ezt meg tudjuk osztani másokkal. Az intimitás sajátos varázslatos közegében átélhető ez a megoszthatóság miközben magamról beszélek. És azért beszélek magamról, mert elveszítettem önmagam jelentőségének, szerethetőségének, megérthetőségének a bizonyosságát, és amit még identitásnak neveznénk, annak az egyértelműségét és kitapinthatóságát. A narráció, a családtörténetem és az önmagam történetének újbóli elbeszélése kapcsán újrateremtem magam egy új dialógusban – ez a dialógus identitás-újrateremtő. A csoport egy egészen más erőteret és közeget teremt. A csoport a családra alapvetően mint közösségre és alapélményre vonatkozó helyzetnek a tudattalan újraélése. A család sok feszültséggel teli; identitásunkat meghatározó dinamikája az ödipális helyzet, az anya, az apa, a testvér-rivalizáció, a nagyszülők igénye, hiánya a feltétlen elfogadás élményére – ezek mind kifejeződhetnek mint hiány, vágy. A korrektív élmény megerősít: elfogadhatóságunk és szerethetőségünk újra átélhető élménnyé válik, identitásunk pedig egy ilyen légkörben lesz érzékelhető saját magunk számára. A terápiából azzal a szabadsággal léphetünk ki, hogy nem kell olyan hatások nyomása alatt cselekednünk, melyekről nem is tudjuk, hogy honnan jönnek, miért vannak, ugyanakkor állandó szorongással tölt el megfelelni valaminek, valakiknek, akik bennünk vannak – az ő elvárásaikat próbáljuk követni, miközben elfojtjuk mindazt az egyénit és individuálist, ami egyéniségünk varázsát és szabadságát adja. 

MC: Jellemzően kik jelentkeznek a DREAM-csoportokba?

SA: Egyrészt van a pszichológus és klinikai képzésnek egy olyan elvárása, hogy kell önismereti saját élmény – nekik ez munkaköri kötelesség. De az utóbbi évek DREAM-csoportjaiban vannak olyanok is, akik más területről érkeznek. 55-60 évesen is ott van a nyugtalanító kérdés, hogy ki vagyok én? Hogy túl vagyok már egy életközépen, mit tudok még kezdeni magammal? Tehát a személyes kérdés és a professzionális tudás közötti feszültség hoz sokakat. A huszonévesek közül sokan szeretnének már leválni a családról, felnőtté válni, mert ez nagyon fontos, és nehéz feladata a mai generációnak. A mai családok nem túl meleg, nem túl szabad érzelmi légkört, hanem inkább szeparált, kevés – főleg tárgyi gesztusokban kifejeződő – figyelmet jelentő, nem pedig az érzelmi odafigyelést megadó, személyes kiteljesedést segítő légkörben nevelik fel a gyerekeket. Ezek a családok kötik, nehezen engedik leválni, felnőtté válni a huszonéves, harmincéves fiatalokat. A bizonytalanság, hogy „megtalálom-e a páromat, ki lesz az, ki fog nekem ebben segíteni, hiszen láttam, hogy a szüleim élete hogy ment tönkre, hogy futott zsákutcába”, ez mind olyan élmény – főleg ha valaki önmagával akar foglalkozni –, ami nagyon nagy lehetőséget jelent arra, hogy szabadabbá váljon, nyitottabbá önmaga és mások felé. És ez az előfeltétele annak, hogy a saját személyiségünkkel tudjunk dolgozni. 

MC: Egy hosszú és mozgalmas pályafutás áll mögötted. Hogy látod most magad, hogyan formált az emberekkel való foglalkozás, az álommal folytatott munka, a film iránti rajongás az évek során? 

SA: Én magamban azt érzem, hogy szabadabb lettem azáltal, hogy a hatvanöt éves kor betöltésével megváltam az állami egészségügytől. Olyan felelősséget hordoztam magamban, amelynek lehetetlen megfelelni. 1984-től 2010-ig vezetőként dolgoztam, egyre rosszabb körülmények és feltételek között. Közben azon igyekeztem néhány szövetségesemmel, az ország különböző részein dolgozó barátokkal, hogy olyan terápiás team-eket alakítsunk ki, ahol öröm dolgozni, ahol a pszichoterápia légkörében lehet az ingyenes állami népegészségügyi szolgálatban segítséget adni azoknak, akik pszichoterápiával szeretnének életük nehéz időszakán túljutni, és ebben segítséget kapni. Szabadabbá váltam. Szerencsére itt a mi kis műhelyünk, aminek fontos része mindaz, ami az én életemben, értékrendemben, önmeghatározásomban mindig fontos volt: a kultúrához való viszony, a pszichoanalitikus gondolkodás és szemlélet, a kultúra és a terápia, a szociális érzékenység és aktuális érzékenység, a művészi és intellektuális érzékenység folyamatos légkörének konstruálása, a közösségteremtés, a film, a terápiás közösségek. Ezeknek szerettünk volna új létformát találni itt a Bizalom Magán Pszichoterápiás Központban. Számomra ez egy új időszak, a szabadságnak és a másfajta jelenlétnek a helye. A főnök szerepétől megszabadultam, és másoknak sem kell az én szavamhoz igazítaniuk magukat – ennek a szerepnek mindig gúzsba kötve táncolva igyekeztem nem megfelelni, hogy ne az autoritás, hanem csak egy vélemény legyen a szavam, és amennyiben az használható, úgy használják a munkatársaim. E tekintetben is sokkal szabadabb lettem az elmúlt 1-2 évben. Ez is része annak – és persze küzdelem is –, hogy ez létezzen és megmaradjon. Ez egy izgalmas feladat, és új ciklusa is az életemnek. 

MC: Ezek szerint volt egy vezetői identitásod is, amiről korábban nem tettél említést, azonban megkönnyebbülés, hogy ezt most le tudtad tenni.

SA: Pontosan. Nehéz krízis is volt ez ’84-ben, amikor olyanok számára lettem vezető, akikkel együtt kezdtük a pályát, egyidősek voltunk, és aztán hirtelen én lettem az ő vezetőjük. Elkezdte mindenki próbálgatni a határait, lehetőségeit, hogy mit tudok én akkor csinálni. Beleszorítottam magamat egy olyan, számomra teljesen idegen és rossz közérzetet teremtő légkörbe, hogy én akkor majd fegyelmet teremtek, megmondom, hogy kinek mit kell csinálni stb. Abban, hogy ettől meg tudtam szabadulni, nagy szerepe volt Ember Juditnak, aki nagyon ismerte az embereket. Eljött, ott üldögélt egy kicsit a reggeli megbeszéléseken, és elmondta nekem, hogy ezek, akikről azt hiszem, hogy az ellenségeim, nem akarnak elfogadni engem autoritásnak. Valójában csak azt szeretnék, hogy figyeljek rájuk. Csak azt szeretnék, hogy én becsüljem és értékeljem őket. Megtanultam, hogy nem az a fontos, hogy az én szavam megfellebbezhetetlen legyen. És megtanultam, hogyan lehet kialakítani ebben a hierarchikus állami egészségügyben egy nem hierarchikus pszichológiai team-re épülő, mindenki véleményére adó, és az egyéni vélemények szabadságát, zamatát és különlegességét is értékelni és becsüli tudó légkört. Hogyan tudunk valamit közösen megteremteni? – ez mindig kihívást jelent, és ma is folyamatos kérdés. De jöttek hozzám új munkatársak, fiatalok, tanítványok – akikkel most is együtt vagyok. Ez nagyon fontos közeg, ahol tanítani és átadni lehet, közben pedig nyitottnak lenni arra, hogy én is tanulhatok még tőlük. Ez most a számomra izgalmas identitáskérdés. 

MC: Köszönjük szépen a beszélgetést!

Dobos Elvira – Kovács Petra

Töltse le most legfrissebb lapszámunkat!


PDF formátum   1 190 Ft

Egészség
ISSN 2063-6679