CsaládNemcsak azok kerülhetnek az időutazás egyik legnagyobb kihívást jelentő formájába, akik külföldön kezdtek új életet és hazalátogatásaik során a régi szülői házban szállnak meg, bár tipikusan belőlük merít az alábbi összegzés, hanem azok is, akik otthon élve csak ritkán tudnak vagy akarnak haza látogatni.

Persze most azokról az esetekről beszélek, ahol a harmónia eleve nem áll stabil lábakon, olyan családokról, ahol a valódi felnőtté váláson igazából a szülők sem mentek keresztül.

Olyan közegekre utalok, ahol a már felnőttként hazatérő gyerek, gyerekek érzékelik a családban jelenlévő dinamikákat, a szerepvállalások felcserélődését, az egyéni felelősségvállalások hiányát és a játszmákat.

Amikor a hazaérkezőkben ez az érzékelés még nem definiált, nem kimondott és megoldott, (tudatos) csupán egyfajta intenzív frusztrációt vált ki, akkor általában a következő szituációk történhetnek meg:

  • Minden egyes családtagból előtörnek a 30 éves sérelmek és családi botrányba fullad a látogatás,
  • a hazalátogató már bölcs lett annyira, hogy lássa a parttalan drámai lehetőségeket és a minimálisra szorítja a kommunikációt (mely sok esetben amúgy nem segít elkerülni a konfrontációt) és mindez közben fájdalmat is okoz benne.

A cél pedig a harmadik eset lenne:

  • A hazalátogató igazán felnőtté vált felnőtt, családos felnőtt pontosan képes elhelyezni minden családtagot a közösségbe, tudomásul veszi, hogy ki hol jár a személyiségfejlődésben és képes arra is, hogy a figyelmével gyógyulást ajándékozzon a többieknek. Már nem okoznak sérelmeket a többiek.

Akinek mondjuk nincsen egy jó terapeutája, annak egyedül kell bejárnia az utat, ami a frusztrációtól és bűntudattól az ajándékozás képességéig elvezet. Ez az út hosszú és évekbe telik, olyan is van, hogy nem érünk el a harmadik verzióig és igyekszünk a kommunikációnkat a minimumnál meghatározni a családi vizitek alkalmával. Csakhogy ez nem hoz sem megértést, sem belső békét, tehát nem vezet el a gyógyuláshoz.

Az első fontos momentum kívül helyezkedni a helyzeten és meghatározni a sérelmek forrását. Tipikus ugyanis, hogy a szülők és testvérek kifelé egyfajta irigységet vagy épp az érdeklődés hiányát mutatják, ugyanakkor ez korántsem tudatos a részükről. Csupán egy olyan tükör tárul eléjük a látogató családtag által, aminek a képével nem tudnak mit kezdeni, azaz nem készek a szembenézésre.

Az ilyen helyzetek mindenkiben a negatívumokat hívják elő, egészen addig, í egyértelművé nem válik, hogy kiről szól a játszma.

A játszmákra pedig nem bölcs újabb játszmával reagálni, ezért tűnik automatikusan jobb megoldásnak a hallgatás. Ugyanakkor, ha a hallgatás lesz a reakciónk, azzal továbbra is belül vagyunk a történetben és nem kívül, ahol sérelem- és érzelemmentesen, objektíven kellene megfigyelnünk.

Ezen a ponton még sok a fájdalom, a szomorúság, de mindenekelőtt az elvárás a családtagjaink felé.

A család lényege a tanulás és tanítás. Ez minden esetre igaz, akár harmonikus, akár agresszív, akár tökéletlen is a közeg ahonnan jövünk, a végső értelme a megértés és az elfogadás lenne önmagunkkal és a többi családtaggal szemben.

(Azért nem lenne reális azt mondani, hogy a család végső értelme a szeretet, mert vannak esetek, ahol az elfogadás pontjára érni is óriási kihívást jelent, például egy bántalmazó háttérrel.)

Amikor még mindig elvárásokkal teli térünk haza, amikor még bántani és fájni tud egy találkozás, addig nem történt meg a megértés. A megértést itt a tudáson alapuló objektív szemlélet alatt értem.

Amíg nem tudjuk elhelyezni a családunk tagjait az egyéni személyiségfejlődésüknek megfelelő szintre, addig irreális elvárásaink maradnak feléjük és a sérelmeink nem gyógyulnak.

Amint megértjük, hogy miért reagálnak és viszonyulnak felénk, ahogyan azt teszik, képesek leszünk elfogadni azt, hogy ők a saját személyiségfejlődésük adott fokán állva ezt tudják. Nem bántásból, hanem mert az ismereteik és megértéseik összessége ezeket az interakciókat teszik lehetővé.

A megértés minőségének függvénye lesz az elfogadás mélysége és békéje.

A megértés minden szinten meg kell, hogy történjen. Ismeret, tudás, érzelem szintjén is.

Olyan mélyre kell, hogy menjen, amilyen mélyre az igazán megértett és feldolgozott, majd a személyiségünk részévé vált összefüggések süllyednek. Ez nyilván egy folyamat, ami lehet hosszabb és rövidebb, adaptálása megtörténhet szakember segítségével és anélkül. Az elfogadás indikálja majd, hogy mennyire lett sikeres a beépülése.

S, minthogy a puding próbája az evés, minden egyes látogatás alkalmával észlelhetjük, hogy mi magunk hol járunk a fejlődéssel. Amikor már úgy vagyunk képesek otthon időt tölteni, hogy azt nyújtjuk a másiknak, amire szüksége van (figyelmet, társaságot, törődést) az ő tökéletlen mivoltának elfogadásával együtt, akkor sikeresen meghaladtuk önmagunkat és ismét ugrottunk egy jókorát a saját fejlődésünk spirálján.

Csurgó Krisztina,

Személyi edző, Családi Egészség Coach

Csurgó Krisztina

Töltse le most legfrissebb lapszámunkat!


PDF formátum   1 190 Ft

A férfi
ISSN 2063-6679