„Szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.” vetkőző lelkek

Beszélgetés Pintér Zoltánnal, a "Vetkőző lelkek" című könyv írójával

A könyv írójával, Pintér Zoltánnal – akit innentől kezdve Zolinak hívok régi ismeretségünkre tekintettel – 2011-ben ismerkedtem meg, amikor elkezdtem járni az általa vezetett trénerképzőbe. Egy végtelenül szerény, kedves, intelligens emberrel találkoztam akkor, aki – ebből a szempontból – semmit nem változott az idők során, a könyv megírása és sikerese nem tette őt más emberré. Ugyanolyan kedvességgel és alázattal fogadott mindenkit, aki a március 20-i könyvbemutatójára érkezett. Jó trénerhez méltón, nem engedte, hogy színházsorosan rendeződjünk, hanem körben ültetett le bennünket, akik nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel érkeztünk erre az alkalomra. Szerettük volna jobban megismerni azt a mindennapokban rendkívül zárkózott embert, aki ebben a könyvében szinte csupaszra vetkőzött, megmutatva magát kendőzetlenül, lelki ruházatok nélkül. Nagyon büszke vagyok rá és irigylem, hogy volt bátorsága vállalni önnön tökéletlenségét, miközben megalkotta az első magyar Gestalt terapeuta irodalmát.

Ebben az írásomban – a teljesség igénye nélkül - Antal Olívia (az est szervezője és a beszélgetés vezetője)  és a résztvevők által feltett kérdésekre adott válaszaiból válogattam ki a számomra - coachként és a norvég Gestalt terapeutaképző hallgatójaként - a legérdekesebbeket.

A beszélgetés egy rövid felvezetővel kezdődött Zoli szakmai pályafutásáról:

Közel 15 éve dolgozik a humán fejlesztés területén, először trénerként, majd coachként, az elmúlt években pedig a Gestalt-terápia lett a legfontosabb számára. Már egyetemistaként foglalkoztatta, hogy megszerzett tudását hogyan tudná minél nagyobb közönséghez eljuttatni, ekkor kezdett először írásba. Egy olyan felépítésű angol nyelvkönyvet írt, amiről úgy gondolta, új megközelítést képvisel és nagy szükség lenne rá. A Vetkőző lelkek hasonló motivációból született és 2016 végén jött ki a könyvesboltokba.

KA: Hogyan fogalmazódott meg benned a könyv megírásának gondolata?

PZ: Régóta írogattam, ha valami fontos élmény történt velem. 5 évvel ezelőtt ért meg bennem a gondolat, hogy ezeket valahogy könyv formájában is továbbadjam. Mindig is bennem volt, hogyha valamit tanulok, akkor azt minél több embernek eljuttassam.

Valójában kétszer „született meg” bennem a könyv. Először Márai Sándor A megjelölt c. története és Babits Mihály egyik idézete ihletett meg. Majd amikor szinte már készen volt a mű, odaadtam több embernek a kéziratot, hogy olvassák el és sok visszajelzést kaptam arra, hogy a személyes részek fogják meg őket igazán. Erről eszembe jutott egy történet, ami nagy hatással volt az én szakmai munkámra és életemre is. Volt egy beszélgetés még a 70-es években Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia egyik fő alakja és Martin Buber filozófus között. Buber kifejtette, hogy igazi fejlődés csak két ember valódi találkozásából jöhet létre, és ez nem lehetséges, ha az egyik ember fizet a másiknak érte. Rogers szerint viszont ez igenis elképzelhető, a jó terapeuta képes meghaladni szerepét. Ebből jött a gondolat, hogy a lehető legvalódibb találkozásra törekedjek az olvasó és köztem, ami egy könyv lapjain keresztül megvalósítható. Ezzel a megközelítéssel szinte teljesen újraírtam a könyvet.

KA: Mit szóltak az olvasók, hogy vetted a bátorságot és személyes gondolatokat is beleírtál?

PZ: Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, rengeteg helyről visszajött, hogy azt érezték „nem vagyok egyedül”, nem velük van a baj, küzdelmeik mások számára is ismerős küzdelmek. Ugyanakkor az egyik kliensem, aki szerepel a könyvben, azt mondta, hogy neki az ad egyfajta bizonytalanságot, hogy magamról ennyi mindent megosztok. „Tudom, hogy minden terapeutának megvannak a bizonytalanságai, de hogy neked is?”

KA: Ez nem általános, hogy a terapeuta megmutat magából valamit?

PZ: Minél modernebb pszichológiai irányzatról van szó az önfeltárást annál inkább be szokták hozni a terápiába. Kíváncsi voltam, hogy könyvön keresztül, hogyan jöhet létre az a tiszta kapcsolat, amiről Buber beszélt. Könyvem kísérlet arra, hogy a lehető legvalóságosabb kapcsolat jöjjön létre egy könyv lapjain keresztül az olvasó és egy terapeuta között. Ehhez fel kell vállalnom saját magamat, saját gyengeségeimet is. Irvin D. Yalom, az egzisztenciális pszichoterápia fő alakja, nagyon erősen ezt képviseli, de neki is nagy küzdelme van azzal, hogy ezt hogyan fogadják. Babits szavaival élve: „Szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.” Hiszem, hogy a tökéletlenségünket, „szégyellt lelkünket” is vállaló önfeltárás az egyik legerősebb eszköze a fejlődésnek.

Fontosnak tartom azt is, hogy tudatosságot szeretnék adni és nem tudást. Egy gondolatfolyam (ún. stream of consciousness) az egész, ami pszichológiai témájú művekben nem annyira szokott megjelenni. Többen vissza is jelezték, hogy sűrű a könyv, de nem bánom, mert nem az a cél, hogy egy olvasásra végigmenjenek rajta.

KA: Hogyan épül fel a könyv szerkezete?

PZ: „Eddig csak élt. Most már tudja is, hogy él…” – Márai Sándornak ezzel az egzisztencialista kérdéseket behívó gondolatával kezdődik és végződik is. Az egész könyv során arra keresem a választ, hogy mit is jelent ez mondat.

Az első fejezet úgy kapcsolódik ehhez, hogy a mindennapi automatizmusokról írok, amiket nap mint nap megélünk. Ezeket hívom öltözetnek. Ha most azt kérném, hogy gondoljatok 5 fontos tulajdonságotokra és nézzük meg, hogy ezeknek milyen hatása van az egész életetekre, azt tapasztalnánk, hogy óriási. Szinte „ők” írják a sorsunkat. Ráadásul legfontosabb tulajdonságainknak van egy olyan természete, hogy bár legtöbbször segítenek minket, annyira automatizmusként használjuk őket, hogy nehéz észrevenni, amikor épp nem támogatnak. Sőt, akár épp az ellenkezőjéhez járulnak hozzá, mint amit szeretnénk. Ezt nevezem én gubancoknak. A gubancok természete olyan, mint a lavináké. Személyes gubancokból kapcsolati gubanc lesz, azokból családi gubancok, társadalmi gubancok, nemzeti és nemzetközi gubancok. A második rész, ezeknek a gubancoknak a kapcsolatokra gyakorolt hatásával foglalkozik.

Nagyon fontosnak tartom azt a gestaltos megközelítését, hogy minden, ami kapcsolatban alakult, azt kapcsolatban lehet változtatni. Márpedig legfőbb mintázataink kapcsolatokban alakulnak ki. A harmadik részben erre hozok példákat, és arról írok, hogy mennyire változtathatunk saját magunkon.

Az utolsó szakaszban azt keresem, hogy azok a tényezők, amelyeket az egzisztencialista gondolkodók az élet elkerülhetetlen adottságainak tartanak, milyen válaszokat nyújtanak a könyv kérdéséhez. Ezek az életadottságok a következők:

  1. Minden elmúlik, a halál elkerülhetetlen.
  2. Elszigeteltség: senki nem érezheti ugyanazt, mint te, óhatatlanul egyedül vagyunk
  3. Szabadságra vagyunk ítélve, tehát bármikor igen-t mondunk valamire, abban a pillanatban nem-et is mondunk sokminden másra. A szabadság pozitív szó, de ez a fajta szabadság sokak szerint a 21.század emberének életében az egyik legfőbb teher.
  4. Nincs egyértelmű, univerzális válasz arra, hogy mi az élet értelme.

KA: Ami nekem meglepő volt, hogy a könyvben nincs lezárás. Volt ebben valami koncepció?

PZ: Mindenki magának fejezze be, ez volt a cél. A coachingban azt valljuk, hogy mindenki saját maga szakértője és megadja magának a választ. Ezt az elvet próbáltam ki egy könyv kereteiben. Az volt a célom, hogy igazi, valós megoldások szülessenek az olvasók fejében.

KA: Téged miben változtatott meg a könyv megírása?

PZ: Nehezen tudok rá válaszolni, mert a legfőbb változásaim apránként, napról-napra történnek meg. Legtöbbet számomra az egzisztencialista tételek jelentették, ezek emésztgetésével remélem folyamatosan lazulnak a lelki „öltözeteim”. A terápiás munkámban még nagyobb hangsúlyt kap a minél valóságosabb kapcsolódás és az önfeltárás. Persze az utóbbinál nagyon kell figyelni az egyensúlyra, nem lehet öncélú.

KA: A kliensekre milyen hatással volt, hogy megírtad a könyvet?

PZ: Nagyon erős élmény volt nekik viszontlátni magukat írásban, vagy azért, mert még mindig visszatér életükben az a helyzet, mintázat, ami akkor fontos volt, vagy azért, mert már nagyon máshol tartanak és érdekes visszatekinteni rá, hogy honnan hová jutottak.

KA: Volt-e olyan ügyfél, aki megbántódott, hogy nem került bele a könyvbe?

PZ: A legnehezebb kérdés egyébként éppen ez volt. Mit kezdek azokkal, akik nem kerültek be? Ezen sokat gondolkoztam. Vajon mit gondolhat, hogy ő nem elég érdekes kliens?! Eszembe jutott az a saját megélésem, amikor a terapeutámhoz jártam, és elmondta, hogy bevitte a problémám szupervízióba, annak mennyire örültem. Úgy fogtam fel, hogy elég értékes volt az esetem ahhoz, hogy bevigyék szupervízióba.

KA: Nagyon speciális helyzetet teremt az az egyenlőtlenség, hogy a kliensnek egy terapeutája van, a terapeutának pedig több kliense. A terapeutákat általában bálványozzák. Ehhez képest te felvállalod a gyengeségeid, bizonytalanságaid. Erről mesélnél még?

PZ: Igen, sokszor van egy kimondatlan elvárás a terapeutától, hogy tökéletes életet éljen. Az iskolarendszerekből megszokhattuk, hogy az a jó tanító, aki tökéletesen ismeri az adott tantárgyat. Valami ilyesmi jelenik meg itt is az élettel, mint „tantárggyal” és a „tanítójával” kapcsolatban. De mi a fontosabb a terápia szempontjából, a tudás, vagy a valódiság? Én a valódiságban hiszek. A Gestalt-terápia legfőbb célja, hogy a kliens minél valóságosabb kapcsolatba tudjon kerülni környezetével. Ehhez pedig szerintem egy hibáit is vállalni tudó terapeuta szükséges, hiszen az életben nincs tökéletesség, tökéletlenségünk a valóság.

Azt is gondolom, hogy a jó terapeuta folyamatosan változik a terápia közben a klienssel együtt. Irvin Yalom viccelődik is ezzel valamelyik könyvében és azt mondja, hogy néha csak az a különbség, hogy a kliens az, aki fizet a folyamatért.

KA: Az életben betöltött szerepeknek van egy olyan funkciója is, hogy az emberek hatékonyabban tudjanak dolgozni. Nem lehet, hogy az is egy vágyunk, hogy a szerepeink megélésével egy nagyobb dolog részévé váljunk?

PZ: A szerepek kellenek. Nagyon letaglózó lenne, ha megszűnne minden öltözetünk. De nem gondolom, hogy a szerepek magasabb szintű együttműködést hoznak létre. Minél mélyebbre megyünk… öltözetek nélkül, a lelkünk mélyén mindannyian egyformák vagyunk. Minél inkább eldobjuk a szerepeket és csak az emberi énünk találkozik, az annál valódibb találkozást hoz létre.

KA: A könyv nekem egy jóváhagyása a mi módszertani létünknek. Itt van egy egészséges valaki, megélted a sikert, külsőleg nem látható egészségügyi problémád, sikeres életet tudhatsz magadénak. Mindeközben kiteszed magad, hogy még van min dolgozni. Ez egy fontos dolog és fontos az átlag, egészséges emberek életében is.

PZ: Maga a terápia szó gyógyítást jelent, ami azt sugallhatja, hogy aki terápiába jár, az beteg. Én azt gondolom, hogy teljesen egészséges működés esetén is lehetnek elakadásaink. Mai problémáink többsége abból származik, hogy évezredeken keresztül a Maslow-piramis alsó szintjein küzdöttünk (túlélés, biztonság), de most a magasabb szinteken vannak elakadásaink (szeretet, önmegvalósítás). Ezért én nagyon hiszem, hogy a lelki munkálkodást mindenki életébe érdemes behozni.

KA: A megelégedés azért jelen van az életedben?

PZ: Természetesen, a könyvvel is elégedett vagyok, még ha néha most is találok olyan részt benne, amit utólag változtatnék. De lehet, hogy ez csak egy gubanc az én lelkemben, és majd beviszem terápiába.

KA: Zárta le a beszélgetést egy sokatmondó mosollyal az arcán.

A könyv nekem megnyugvást és bátorságot adott. Megnyugvást abban, hogy a nemtudás igenis jelen lehet az ügyféllel való találkozásban. Tökéletlenségünket fel lehet vállalni, ki lehet tenni, meg lehet élni a munkában és a mindennapokban egyaránt. A siker nélküli kudarc „legalizálható”. Bátorságot pedig ahhoz, hogy a tavaszi napsütés beköszöntével szép lassan nekikezdjek a vetkőzéshez és ledobjam magamról lelki ruházatom sok-sok éven át összegyűjtött sokféle színes darabjait.

A beszélgetést Kákonyi Anett folytatta és vetette papírra.

 

Töltse le most legfrissebb lapszámunkat!


PDF formátum   1 190 Ft

A férfi
ISSN 2063-6679